Bereményi Géza önéletrajzi regényében megelevenedik a Teleki téri piac, a Rákosi-korszak, a jampecek, 1956, a Balaton – minden, ami az 1946-ban született író gyermekkorát jellemezte – mindez szubjektív kistotálból, ahogy egy érzékeny, felnövekvő gyermek látta.

„A
kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső
másvalaki, akkortól tudok emlékezni” – így kezdődik a több
mint hatszáz oldalas regényfolyam, amely Bereményi Géza
gyermekkorát öleli fel. A kötet ebből a perspektívából indul,
a pelenkázóra fektetett, majd négykézláb közlekedő
gyermekéből, akinek egy szoba-konyhás lakás és két nagyszülője
jelenti a biztonságot, az otthont. Majd idővel a küszöb
túloldalán lakók, a Teleki tér 9. szám alatti ház különös
közönsége, akik mind szeretik Lulikát, ahogyan Róza nagymamája
nevezte a gyermeket.

„A Teleki tér 9. szám alatt álló házat lebontották. Gyermekként elástam a kerti virágágyásba egy ólomkatonát. Ez volt az én titkom, egyedül én tudtam róla. Később új épületet húztak fel a ledózerolt ház helyére, és egyszer bekéredzkedtem az udvarba. Örömmel állapítottam meg, hogy a belső kert alatt még mindig ott lehet az én ólomlovasom.”

A regénybeli nagyszülők a Teleki téri piacon visznek standot – itt már sokakban felrémlik az Eldorádó világa a piac sokszínű népével. „Egészen más önéletrajzi történetet írni. Filmen a piacról akartam mesélni, a sokféle árusról, ezúttal viszont magamról, a számomra meghatározó élményekről” – mondja Bereményi Géza, aki vállaltan szubjektív regényt írt, ez az ő története, a Magyar Copperfieldé. „Meghatározó olvasmány volt számomra Dickens regénye. Azt is erősen önéletrajzi ihletésű műnek éreztem, és sok volt a hasonlóság az ő Dávidja és az én sorsom közt.”

A Teleki téri piac akkoriban bódék sokaságát jelentette, a csarnok jóval később épült. „A nagyapámnak, Bereményi Sándornak öt helyen volt standja, az én életemben három helyen, és gyakran változtatta, hogy mit árul. Akadt idő, amikor kenyérrel üzletelt, a végén zöldség-gyümölcs standot vitt, de az már a hanyatlás jele volt.”

Bereményi
Géza a regény helyszíneit bejáró sétán elmesélte: a
legnagyobb forgalom mindig a történelmi katasztrófák után volt.
„A második világháború után még a túloldalon is voltak
árusok. Egyikük mesélte nekem, hogy a háború után a Teleki
téren még Velázquez-képet is lehetett venni. Vélhetően egy
kifosztott magyar lakásból. 1956 után ugyanígy volt. Novemberben,
mikor visszajöttem, azt tapasztaltam, hogy felvirágzott a piac,
tele volt a tér csencselőkkel, a legfantasztikusabb figurák
jelentek meg.”

Bár a történet a gyermek világra eszmélésétől kíséri végig az olvasót, az író először egy a kötet második felében szereplő, tizenhat éves kori balatoni élményét írta meg. „Fel kellett elevenítenem az emlékeimet. Megírtam ezt a balatoni nyarat, és utána szinte magától idéződött fel bennem az első emlékem, nagyanyám fölém hajoló alakja.” Az említett balatoni epizód egy budapesti fiú első Balaton-élménye, vagánysággal, lázadással, aztán pedig rendőrségi raporttal. A történetek szövetén átsejlik a kor, a személyes emlékek helyenként történelemmé nemesednek. A könyv egyik legerősebb jelenete a tízéves gyermek élménye, ahogyan 1956. október 25-én próbál hazajutni a sortűz után halottakkal teli Kossuth téren keresztül.

Bereményi Géza kíméletlenül őszintén bánik szereplőivel, felfedve gyengeségeiket. Magával sem óvatoskodik, a nevelőapjával töltött évek fájdalmas nyomorúságát, a kívülállást mint túlélési taktikát éppúgy mondatokba fogalmazza. „A semmi vonzott, mert az volt az én titkom, hogy semmit sem akartam, csakis a teljes zavartalanságot. Hogy hagyjanak engem békén olyannak, amilyen vagyok.” Az édesanyjával és „Apukával” töltött években azonban mindez lehetetlen. A fiú „csak” könyveket szeretne karácsonyra, és az Egri csillagok olvasása közben egészen megfeledkezik az állatkert-makettről, melyet nevelőapja faragott neki.

Mindezért rosszallást, máskor komoly veréseket kap. Mígnem tizenhat éves korában megszabadul. Egyik napról a másikra otthagyja a szülői házat, és a pápai gimnáziumban talál magára. A regény tizennyolc éves koráig mesél, a továbbiak már egy másik történethez tartoznak. „A tervem, hogy folytatom a kötetet, megírom az egyetemi éveket és az indulást egészen huszonnégy, huszonöt éves korig. Utána már a karrier következik, a nyilvánosság előtt töltött évek, azokról nem érdemes önéletrajzi regényt írni.”

Fotók: Kultúra.hu/ Csákvári Zsigmond