a városok nem térben léteznek, hanem inkább időben. az idő hagyja a nyomát a téren, így értem, azt hiszem. és még csak nem is a városhoz kapcsolódó események idejéről beszélek, amiként az éppenséggel van egy háborúban – abban, mondjuk, ami éppen zajlik. hanem a bennünk lévő időre gondolok, a mi szűkre szabott emberi létezésünk által kijelölt időről.
menj vissza egy városba, ahol gyerekkorodban jártál utoljára, a városba, ahol a gyerekkorodat töltötted. mintha összement volna a város, rövidültek az utcák, kisebbedtek a terek és az épületek. a múltadat próbálod összekapni, amikor sétálsz a városban, ahhoz képest van a jelen, hogy mit tudsz ebből a múltból felidézni. ilyeneket mondasz: „ez a ház akkor még nem volt itt”, meg olyat, hogy „gyalogút van itt, ahol bokrok között bújócskáztunk”. így értem, hogy az idő a viszonyulásod alapja a térhez.
pécs nekem nem a városom.
abban az értelemben nem, hogy felnőttként érkeztem ide, és bár telt velem itt az idő, több, mint húsz év, a gyerekkorommal nem tudom feltölteni a helyet. egyszerűen azért, mert nem itt történt velem. így van az, hogy az én tekintetem egy turista tekintete is. onnan tudom ezt biztosan, hogy sokat nézek felfelé, rácsodálkozom a homlokzatokra a perczel utcában, meg a király utcán, belesek a kapualjakba, ahová az, aki itt nőtt fel, minek lesne, ő lesett akkor, amikor annak ideje volt: gyerekként. az ő kapualja, belső udvara ezért más. pécsinek lenni azt jelenti, hogy adott időben elraktározott városdarabokat hordozol, amiket egy időpillanatban, a mindenkori jelenedben illesztesz össze. a belső udvarban fa áll, de én azt hogyan látnám, ha évtizedekkel ezelőtt kivágták. de te, aki láttad a fát, amikor benéztél a nyitva felejtett kapun, ma is annak az árnyékára gondolsz a tűző napban. én erről az árnyékról semmit nem tudok.
amikor a no.4 című lemezünket rögzítettük 2008-ban, a parkmoziban dolgoztunk. berendeztük az elhagyott épület szinte kísérteties színháztermét, és hetekig laktunk ott a hangszerekkel, kábelekkel teli térben. varázsos volt. egy barátom azt mondta, mennyire örül, hogy éppen itt, a kedvenc helyén, ahogyan fogalmazott, vesszük fel a lemezt, mert ő itt csókolt meg először egy lányt. a mozikertben. vagy talán a lány csókolta meg őt, az is lehet, félénk fiú volt. arra gondoltam akkor, hogy hány pécsi fiú és lány emléke ez az emlék, az első csók a parkmoziban? és arra, hogy a számukra ez a hely nem egy szocreál betontömb, idegen test a történelmi belvárosban, szellemkastély vagy hajléktalanok búvóhelye. mert az ő idejük egy darabjának az őrzője. és ameddig állnak a falak, addig vigyázzák ezt az emléket, az ő idejük egy pillanatát. és hogy talán ezt kell elmesélni egy városból: nem a falakat, utcákat, tereket, hanem azokat a történeteket – egytől egyig, száz meg száz évre visszamenőleg, amelyeket őriznek.
pécs a városom.
mert növekszik az a tér, ami nyomot hagy rajtam, amibe beleírtam én is, két házfal, mondjuk, ahová ady arcképét festettük. (adyval rongál-e az ember rohadó vakolatot? nem hiszem.) bezenéltünk egy csomó helyet, a kávéscsészéink nyoma ott az asztalokon, és tudom annyi ember nevét, pécsiek, akik fontosak nekem. vannak szomszédaink, ebből tudni biztosan, hogy itt van az otthonunk.
Beck Zoltán
Nyitókép: Pécs 1935-ben. Forrás: Fortepan, Adományozó: Erky-Nagy Tibor
