Haydn 1789 nyarán levélben kérte a kiadóját, a ma is létező bécsi Artariát, hogy küldjön egy példányt a Sieben Worte zongorakivonatából.
A sajátjának érezte a darabot, bár az átiratot nem ő készítette, csupán kijavította. Valószínű, hogy az ismeretlen szerző profi fortepianista lehetett, mert a csaknem hetvenperces átirat hihetetlenül hangszerszerű. A hangszer a testvéremmel közös tulajdonunk. 2012-ben építette Paul McNulty, aki ma a világon a legkeresettebb fortepiano-készítő. Műhelyében, a csehországi Divisovban szinte egymásnak adják a kilincset a zenészek.
Amikor a miénk elkészült, eljött Budapestre. A budai Vár Graf zongorája is akkoriban érkezett meg, és kicsit igazított rajtuk. Tőle tudjuk, hogy Kocsis Zoltán is vett egy Walter-kópiát. A levéltárban megtalálták Mozart Török indulójának egy korai verzióját, Kocsist ezért érdekelte. Paul adott Zolinak egy bemutatócédét, ő meg cserébe az egyik Bartók-felvételével ajándékozta meg. Ilyen kicsi a világ.
Felváltva használják a hangszert?
A Haydn-művet én szoktam rajta játszani. Ugyanazokat a darabokat nem tűzzük műsorra, mert akaratlanul is halljuk, ahogy a másik gyakorol, és szólnánk egymásnak, hogy talán nem úgy kellene csinálni. Ezt így kiküszöböljük. Idén Budapesten még nem szólaltattam meg, de a Covid előtt a Nádor-teremben nagypéntekeken rendszeresen eljátszottam, az Ars Sacra fesztiválokon több ízben. Bakonybélben, a Szent Mauríciusz bencés monostorban is; azt hiszem, a 2023-as Európa kulturális fővárosa programhoz kapcsolódóan, egy koncertsorozat nyitányaként. Én játszottam a Krisztus hét szavát, a testvérem pedig felolvasta hozzá Van Swieten báró szövegének gyönyörű magyar fordítását. Két héttel később Rómában egy eredeti bécsi hangszer került a kezem alá. Olyan volt, mint egy időutazás, mert a kópiák nagyszerűek, de ha az ember odaül egy 1805-ben készült fortepianóhoz, arra gondol, hogy vajon előtte ki játszhatott rajta. Lehetett-e Haydn, Beethoven vagy valamelyik tanítványuk? Mintha a hangszer történetének részévé váltam volna.
A műről röviden: Haydnt 1786-ban José Saluz de Santamaria cadizi pap felkérte, hogy írjon tisztán hangszeres darabot a nagyhétre. 1796-ra Van Swieten báró szövegével elkészült az oratóriumváltozat. A mű vonósnégyes- és kamarazenekari verzióját Haydn maga írta.
A 18–19. században szokás volt a szonátákban az ismétléseknél díszítéseket beilleszteni. A felvételen arra törekedtem, hogy amikor az első felüket megismétlem, mindig díszítsek bennük. Ez persze függ attól, hogy mennyire gazdag a szövet. A harmadik–negyedik szonáta például annyira sűrű, hogy ott szinte lehetetlen, másutt azonban rengeteg a lehetőség. Sőt vannak olyan helyek, ahol apró kadenciákat is hozzátehettem. Alkalmaztam, amit a korszak stílusáról tudok.
Ezt a tudást megosztja a közönséggel is?
Gergely és én Londonban, a Royal College of Musicban veszünk részt doktori képzésen. Angolszász területen elvárt, hogy az ember a diploma- vagy bármilyen koncert előtt legalább tíz-húsz percet beszéljen a műsorról. A másik nagyon érdekes dolog, hogy kötelező tematikusan felépíteni a programokat. A testvérem vizsgakoncertje például Haydn Angliához köthető kompozícióira épült. Játszott egy londoni szonátát, az Ariadné Naxosban című kantátát, valamint egy Clementi-prelúdiumot. Clementi írt egy zeneszerzői portrésorozatot, a Preludio alla Haydnt, amelyben fantasztikusan megfogta Haydn stílusát. Szerintem előremutató, ha a művész meg a közönség szorosabb kontaktusba kerül, az előadó nemcsak bemegy, meghajol, lejátssza a programot, majd eltűnik. Mutatok valamit a személyiségemből, ha beszélek a program előtt. Örülök, ha a karmester is mond egy kis bevezetőt, mert akkor mindjárt úgy érzem, hogy létrejött valami kapcsolatom azzal, ami a színpadon történik.
Érdekes kutatáson dolgozik a Royal College Musicban, és gyakran koncertezik is a szigetországban.
Angliában orgonán vagy csembalón szoktam játszani. Sűrűn megfordultam a Brook Street-i Händel-házban, a zeneszobában, ami igen pici, és áll benne egy 1754-ben készült Kirkman csembaló. Ha az ember belegondol, hogy mik történhettek ott, akkor elvarázsolva érzi magát. A kutatásom a 17. századi angol orgonamuzsika előadói gyakorlatát vizsgálja. Ez Henry Purcell, John Blow és kortársai nagyon specifikus repertoárját érinti. Rengeteg a francia és az olasz hatás, Purcell zenéje mégis eredetien angol, a mixtúrája gyönyörű.
Ezt a repertoárt tulajdonképpen sehol sem játsszák, pedig roppant izgalmas. Kevés mű maradt fenn, mert főleg improvizáltak. Az a kutatási témám, hogy azon a néhány eredeti és rekonstruált angliai orgonán hogyan kell ezeket a darabokat hitelesen előadni. Jelenleg rajtam kívül senki sem foglalkozik ezzel, ezért a Royal College of Organists és a British Institute of Organ Studies részéről már most hatalmas az érdeklődés. Nagyon élvezem ezt a munkát.
A szüleik orvosok. Olyan családba születtek, amelyben a szakma mellett a zene és a sport is fontos. Mindketten orvosok lettek, és versenyszerűen vívtak. Hogyan viselik az ikerséget?
Az egypetéjű ikrek élete szerintem szétválaszthatatlan és különleges. Azt szoktuk mondani, hogy ha mi összeadjuk az energiáinkat meg a képességeinket, az nem egy meg egy, hanem sokkal több. Párhuzamos az irányunk – kitérőkkel. Én az orvosi egyetem mellett a Zeneakadémiát kezdtem el, a testvérem pedig skandináv nyelveket tanult, de utána ő is visszatalált a zenéhez. A testvérem is vezényel, én is. A vezénylésben nincs négykezes, de hangszernél ülve a négykezes játék a világon az egyik legjobb dolog.
Ha nem ugyanazon a hangszeren játszanánk, hanem mondjuk hegedűn és zongorán, biztosan akkor is szinte éjjel-nappal együtt kamarazenélnénk. Igaz, épp mert ikrek vagyunk, nagyobb a súrlódási felület. Amikor kicsik voltunk, a négykezesek közben rengeteg kottacsapkodás, kiabálás volt. Azóta felnőttünk, diplomatikusak lettünk; tudjuk, hogy valakinek mindig engedni kell. A színpadon csak egyetértés lehet, nincsenek különböző nézetek.
Mit gondol, miként fog alakulni az életükben az orvoslás, az orgonálás és a csembalózás aránya?
Valószínű, hogy az orvoslás az én életemben a háttérben lesz. Töprengtem azon, hogy foglalkozhatnék zeneterápiával, de egyelőre nem nagyon jutna rá idő. Úgy képzelem el a jövőmet, hogy az időm 95 százalékában zenészként fogok működni. Kérdés, hogy azon belül hogyan oszlanak majd meg az arányok. Gergellyel elkezdtünk Hamar Zsoltnál vezénylést tanulni. Október 4-én a Magyar Zene Házában nem mint billentyűs, hanem mint karmester működöm közre: Esterházy Harmonia Caelestisét dirigálom. Remélem, a vezénylés egyre nagyobb szerepet kap az életemben. Érdekes műveket, ritkaságokat prezentálnék a közönségnek.
Bízom benne, hogy fogok még lemezeket készíteni. Két felkérés van a tarsolyomban: az egyik csembalólemez lesz a Magyar Händel Társaság számára, és a fiatal Händel és mestereinek művei kerülnek rá, a másik Dietrich Buxtehude csembalóműveit fogja tartalmazni. Ez azért lesz különleges, mert Buxtehude darabjait leggyakrabban orgonán játsszák, míg csembalón szinte soha. Az általam válogatottakat eredetileg is csembalóra írta, de felveszek egy viszonylag hosszú korálfantáziát is, ami automatikusan az orgonához kapcsolódna, viszont kétmanuálos csembalóval izgalmasan lehet megszólaltatni. Nagyon várom a felvételt, mostanában egyfolytában ez jár a fejemben.
Gondol-e barokk operák vezénylésére?
Erről is beszélgettünk a testvéremmel. Ő a szimfonikus repertoár felé orientálódik. Engem, mert sokat dolgoztam énekesekkel, és csembalóztam is barokk operákban, vonzanak az operaprodukciók. Bízom benne, hogy a jövőben adódik lehetőségem barokk operák megvalósításában részt venni. De a testvérem szerint mindenevőnek kell lenni. A tanulás során viszonylag sokat asszisztáltunk Hamar Zsoltnak, aki Dohnányit, Bartókot, Lisztet, tehát tulajdonképpen a fősodratú repertoárt dirigálta, és rá kellett jönnöm, hogy billentyűsként ugyan barokk zenét játszom, de nagyon szívesen vezényelnék Bartókot, Dohnányit. Igaza van a testvéremnek: fontos a nyitottság.
2015-ben jött létre a saját együttesük, a Harmonia Caelestis barokk zenekar.
Valójában projektzenekarként működik, attól függően, hogy éppen milyen repertoárt játszunk, kérjük meg a kollégáinkat, hogy jöjjünk össze. Jó, ha az embernek saját együttese van, mert akkor sokkal bátrabban kísérletezhet. Olyan miliőben dolgozik, amiben biztonságban érezheti magát, mert akik ott vannak, nyilván azért vállalják a munkát, mert szeretnek vele játszani. Most, hogy több szimfonikus zenekarnál jártunk, tapasztaltam a nagy kihívást. Az embert szinte föllökik a karmesteri pulpitusra, és nyomban kapcsolatot kell teremtenie a zenészekkel, meg kell értetnie magát. A karmesternek legyenek konkrét zenei gondolatai. És legyen jó pszichológus, azonnal érzékelje a zenészektől jövő ingereket.
Tudom, mert sokat játszottam zenekarban: a zenész körülbelül két perc alatt elkönyveli magában, hogy szereti-e a karmestert vagy sem. Zenészként általában pozitívak a tapasztalataim. Szeretek játszani például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Ők karmester nélkül, akár nagyobb apparátusban is magas színvonalon muzsikálnak. Számomra velük mindig felüdülés a koncert. Legközelebb október 6-án lépünk fel együtt a Müpában Bieber Battalia à 10 című művével.
Hogyan viszonyul a kortárs zenéhez?
Amszterdamban végeztem a mestertanulmányaimat, és ott egy év kortárs csembalózene-stúdiumot kellett teljesítenem. Ligeti Györgynek is van három csembalókompozíciója, amik már nem is számítanak annyira kortársnak. Örülök, ha mai zeneszerzők műveket ajánlanak. Wettl Mátyás írt nekem egy igazán érdekes darabot Bite me!, vagyis Harapj meg! címmel. Kicsit hasonít Ligeti Hungarian Rockjához: a bal kéz basszusa felett különböző variációkat játszik a jobb kéz. Szeretem az efféle kihívásokat, de úgy érzem, hogy a kortárs zene nem az én terepem. Sokkal komfortosabb számomra a barokk zene vagy a bécsi klasszika. De élvezem az ilyen kirándulásokat, kell a felfrissülés.
Miskolcon zongorán kezdték a zeneiskolai tanulmányaikat.
Így kezdtünk, én utána átváltottam orgonára, a konzervatórium idején pedig magánúton kezdtem el a csembalóstúdiumokat. Minden péntek délután felültem a vonatra, a Budapesten élő nagymamánknál aludtam, és szombat délelőtt mentem Dobozy Borbálához a Váci utcába. Ezt legalább hét évig így csináltam. Nagyon elszánt voltam a téren, hogy csembalózni szeretnék. Ha az ember Bachot csembalón játszik, az úgy szólal meg, ahogy Bach valószínűleg szerette volna.
Érdekesnek tartom, amikor valaki a csembalót próbálja billentéssel vagy artikulációval zongorán utánozni, ami tulajdonképpen lehetetlen, mert két teljesen különböző hangszerről van szó. Amikor valaki barokk zenét játszik zongorán, azt úgy kell tekinteni, mintha átiratot hallanánk. És ha valaki átiratot játszik, sokkal nagyobb szabadsággal teheti. Részemről az teljesen rendben van, ha pedálozik, miközben Bachot játszik, mert a modern zongorán a hangzásnak szerves része a pedál. Ahhoz, hogy a zongoristák tudják, hogyan szóltak ezek a művek valaha, nemcsak az fontos, hogy ismerjék, hogyan működik a csembaló vagy Haydnnál, Mozartnál a fortepiano. Nem kötelező professzionális szinten játszani, de a szemléletet jó gyakorlatban ismerni.
Egyszer beültem Malcolm Bilson egyik zeneakadémiai kurzusára, és meglepett, hogy a zongoristák milyen félve ülnek le egy fortepianóhoz. Kisebbek a billentyűi, a feketék laposabbak, és azt hiszem, a fortepianóban egy kalapács csak két gramm, a Steinway zongorában pedig 16, tehát a játékos izomzata egészen más ellenállással találkozik. Egyébként egy-két magyar zongorista szépen fortepianózik; nem az a fő hangszerük, csak fogékonyak rá. Úgyhogy én mindenképpen támogatom, hogy a növendékek a régi repertoár tanulásakor játsszanak valamennyit csembalón, és tudják meg, miben más, mint egy modern zongora.
Egyszer azt mesélte, hogy hirtelen fellobbant vágy ültette az orgonához.
Így van. Talán két éve zongoráztunk, amikor 2000-ben amerikai rokonok jártak nálunk látogatóban. Akkorra épült újjá új orgonával az 1997-ben leégett Deszkatemplom, Miskolc egyik látványossága. Bementünk, lekönyököltem egy padra, és csodáltam az orgonát. A gondnok megkérdezte, tudok-e orgonálni. Nem, de zongorázom, válaszoltam. No jó – mondta erre –, gyere, megmutatom. Kipróbáltuk, és annyira tetszett, hogy egy héttel később visszamentem. Kiderült, hogy a templom kántora a Zeneművészeti Szakközépiskola orgonatanára. Így kezdődött.
A járvány hogyan érintette?
2020. február 27-én még lement a zeneakadémiai szólóestem, március 8-án még játszottam a Bartók Emlékházban, aztán pár nap múlva törölték az összes élő koncertet. Csak abban az évben 14 fellépésem maradt el, a fele külföldi volt. Játszottam volna Amszterdamban, a hallei és a londoni Händel Fesztiválon. Én idézőjelben szerencsés voltam, mert az orvosi diplomámmal visszamehettem Miskolcra egy családorvosi praxisba egy idősebb kollégát helyettesíteni. Kicsit visszatértem az orvosi hivatáshoz. Gergely a járvány kezdetén már Londonban a Royal College of Musicban tanult. Mivel megvan a gyermekgyógyász-szakvizsgája, elmehetett egy-egy napra kórházakba. Egy ügyelet alatt megkereste a kinti lakbérét. Beigazolódott a szüleink elmélete, hogy nem árt, ha az embernek van polgári foglalkozása. Orvosra mindig szükség lesz.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
