A nemsokára megjelenő első szerzői albumod címe Breathing, azaz lélegzés. A tudatos légzés fuvolistaként és énekesként is alapvető számodra?
A tudatos lélegzés a fuvolázásnál fontos kiindulópont, így gyerekkorom óta sokat gyakorolom a technikát. Ahogyan szakmailag fejlődtem, egyre fontosabbá vált a megfelelő légzéstechnika, hiszen fizikailag is bírnom kellett a terhelést. Az életem egy nehezebb időszakában, amikor azt éreztem, hogy bizonyos dolgokat el kellene engednem és a fejlődésben előre lépnem, elkezdett egyre jobban foglalkoztatni a lélegzés spirituális, lelki vonatkozása. Akkor ismerkedtem meg egy légzésterapeutával. Eleinte azt hittem, vele technikákat gyakorolunk majd, ám kiderült, hogy ez valójában terápia, amely segít a lelki elakadásaink oldásában is.
Néhány hónap elteltével megszületett bennem egy dal, ami nem volt szerves része a pályámnak, hiszen én klasszikus fuvolistaként végeztem és alapvetően ezen az úton jártam – nagy nyitottsággal. Az mindig egyértelmű volt, hogy szívesen kikacsintok más műfajok felé, már a diplomakoncertemen is egy olyan versenyművet mutattam be, amiben volt ének, próza és elektronika. De az így született dal döntés elé állított, hogy érzem-e magamban a késztetést, hogy ezen az úton dalszerzőként továbbmenjek.
A légzésünk tükrözi a lelkiállapotunkat?
Teljes mértékben. Viszont ami a jó hír, hogy a lélegzésünkkel hatással lehetünk a lelkiállapotunkra is. Tudatos koncentrációval a légzésen keresztül oldhatjuk a szorongásainkat, csillapíthatjuk a feszültségünket, idegességünket, kihozhatjuk magunkat rossz lelkiállapotokból.
Hogyan lehet mindezt egy albumon megmutatni?
Ez a lemez személyes ihletésű történeteket dolgoz fel, amelyek a terápiás folyamat alatt kerültek bennem felszínre. Számomra a zene a legfontosabb kifejezőeszköz, így ezeket a történeteket zenébe fogalmaztam. Olyan ez a lemez, akár egy fotóalbum: történetek, lelkiállapotok lenyomata. Ez inkább olyan artpop műfaj, amely a jazz- a kortárszene határán mozog, gyökerei mégis a klasszikus zenéből fakadnak. Az első dal a semmiből született, civil állapotból, és úgy döntöttem, nyitott maradok, hogyha ennek lesz folytatása, akkor összeállhat belőle valami.
Tehát nem tudatosan írtál dalokat egy készülő lemezre, hanem ösztönösen alakult.
Érdekes, hogy már megszülettek a dalok, amikor visszaolvastam egy évekkel korábbi naplóbejegyzésemet, amiben leírtam, hogy szeretnék egy albumot. Nem emlékeztem erre, nem volt tudatos célkitűzés, csak utólag raktam össze a puzzle-darabokat.
A fotóalbum-hasonlatot említetted. Ha az interjúra is ekként tekintünk, tehát életed meghatározó mozzanatait szeretnénk megmutatni, akkor mi lenne az első képen?
Azt a képet emelném ki, ami az album borítója lett, és Sepsi Botonddal közösen készítettük el. Számomra a vizualitás nagyon fontos, és törekedtem arra, hogy a borító híven reprezentálja az albumot. A képen a víz tetején lebegek, és ez számomra meghatározó alapállapot: a könnyedség, a lebegés, alattam a víz támasztó ereje, fölöttem az éltető levegő. Olyan ez, mintha az élet és a halál közti szűk mezsgyén egyensúlyoznék, hiszen ha elsüllyedek, elfogy a levegőm, ami pedig az embernek születése pillanatától lételeme.
A családodban nincsen zenész. Hogyan lett számodra mégis már gyerekként meghatározó a zene?
A zene a családomban is fontos volt. Sokat énekeltünk közösen például kirándulások alkalmával, de anyukám esténként is dallal altatott el minket. Így az énekszó számomra természetes volt, nem volt bennem gátlás. Egy kicsi faluból, Noszlopról származom, ahol jártam népdalkörbe, hagyományőrző csoportba. A tanítványaimnak is ezt a felszabadultságot, örömöt szeretném átadni, rávezetni őket, hogy az éneklés öröm és a léleknek is fontos.
Gyerekként éreztem, hogy zenével szeretnék foglalkozni, de ez akkoriban inkább intuíció volt. Nem volt magától értetődő, hogy a szüleim autóval hordanak egy másik városba, hogy zeneiskolába járhassak. Eleinte nem is engedték, hogy busszal ingázzak Ajkára. Hétvégenként Devecserből járt át egy zenetanár a faluba, és kottaolvasást, éneklést tanított a gyerekeknek. Számomra a zene éppen ezért közösségi élmény. Nem tanultam külön szolfézst, zeneelméletet, hanem – akár az anyanyelvet – természetesen sajátítottam el ezeket, és ez rendkívül erős alapot adott. A zeneiskolában éppen ezért nem is volt számomra mumus a szolfézs. Amikor oda járhattam, akkor technikailag hamar megugrottam az elvárt szinteket, így a konzervatórium evidens választásnak tűnt.
Milyen volt 14 évesen egyedül Budapestre kerülni?
A konzit megelőző két évemben minden reggel arról álmodoztam, hogy milyen lesz majd Budapesten élni és olyan emberek közt lenni, akiknek hasonló az érdeklődésük. Akit nem érdekel a zene, az nehezen ért meg egy ennyire megszállott gyereket. Nagyon vágytam arra az érzésre, hogy a konziban mindenki hozzám hasonlóan elkötelezett. Így meg tudtam osztani ezt a szenvedélyt az osztálytársaimmal.
Budapestre jönni óriási lélegzetvétel volt, hirtelen azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Visszanézve sokkal meredekebbnek tűnik a váltás, akkor azonban természetesnek éreztem a szüleim nagyfokú bizalmát, amivel támogattak. Eleinte inkább a konziban való helytállás volt nehéz. Megtanulni az új rendszert, a feszes időbeosztást. Viszont mindez komoly alapot adott és meghatározta azt a munkamorált, amellyel ma is dolgozom.
A konzervatóriumban mennyire nézték jó szemmel a műfaji határfeszegetéseidet, az összművészeti kísérleteket?
A konzi számomra egy buborék volt, ahol megtaláltam azokat a barátokat, akikkel jól éreztem magam, és lett egy fontos szakmai kapcsolódásom Horgas Eszterrel, aki a tanárom volt. A mester-tanítvány kapcsolatunk az évek során nagyon személyes és közeli szövetség lett, és az egyik legfontosabb ember az életemben, ami remélem, hogy mindig is így marad. Megérzés volt, hogy nekem vele valami dolgom van, és miatta választottam a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolát, több konzit nem is jelöltem meg. Úgy voltam vele, hogy ha nem sikerül, akkor nem ez az én utam. Mindent feltettem egy lapra. Ezt sokszor csináltam az életemben.
Bevált?
Igen. Eszter olyan tanár volt, akiben nem csak szakmailag, hanem emberileg is lehetett bízni. Akkor indította el a balatonfüredi Partitúra Összművészeti Kurzust, aminek az elejétől kezdve részese lehettem. Mindaz, amit odáig tanultam – hihetetlen kiváltság, hogy egy falusi közegben dráma-, tánc- és kézművesfoglalkozásokra járhattam –, az mind összeállt egy képpé. Lett egy olyan hely, ahol mindez összegződött, és azt éreztem, hogy erre születtem. Akkor vagyok az elememben, ha ilyen rezgésszámon működöm.
A Zeneakadémia klasszikus fuvola szakán végeztél. Az éles váltás volt?
Igen. Az emberek nem voltak olyan közvetlenek egymással, ráadásul a főtárgytanár-váltás érzelmileg is nagyon nehéz. Rengeteget tanultam az akadémián Sebők Erikától, ez egy nagyon szép szakmai út volt, de idő kellett az átálláshoz. Én nagyon szociális ember vagyok, az akadémián azonban nehezen oldódtunk fel, idő kellett ahhoz, hogy ott is megtaláljam a társaságomat. Erika egyébként nagyon nyitott volt az összművészeti kísérletezésemre. Úgy gondolta, hogy amíg a szakmai fejlődésemet nem akadályozzák ezek a projektek, addig csináljam bátran. Aztán ő is megtapasztalta, hogy ezek engem is építenek. A színház számomra meghatározó élmény, és a fuvola hangját illetően is arra törekszem, hogy minél sokszínűbben tudjam megszólaltatni.
Szólistaként kiváló zenekarokkal játszottál, ám mégis más úton indultál el.
Sosem gondoltam úgy a pályámra, hogy egy másik utat választottam volna a klasszikus zene helyett. Mindig mondták a diákéveimben, hogy most már választanom kellene, de én soha nem értettem: – Miért kellene választanom? Hiszen a klasszikus éneklés és a fuvola sokáig egymást építette, éreztem, hogy mindkettőre szükségem van. A mai napig nagyon szeretek klasszikus műveket játszani, ez az életem része, ezt is tanítom, de érdekel a kísérletezés és az összművészeti szemlélet. Már meg is van a tervem a következő albumra, ami jövőre jönne ki, és ugyanúgy szólista feladatok is várnak rám.
A Maria Valverdével és T-Potzner Veronikával közös ConnecTrióval vannak további terveitek?
Igen, bár most mindhármunknak más a prioritás, így kicsit hátrébb soroltuk a közös munkát, de rengeteg ötletünk van. Csak ezeket mind nekünk kell formába öntenünk, és megkeresnünk a helyet és lehetőséget a megvalósításhoz.
Oláh Krisztiánnal többször zenéltetek együtt, a legutóbbi közös projektetek az Olümposzi hősnők elnevezésű összművészeti produkció volt novemberben a Magyar Zene Házában. Ezt is ti álmodtátok meg?
Az ötletet a már említett Partitúra Kurzus adta, ahol beszéltünk a görög istennők archetípusairól és ez izgalmas témának tűnt, hiszen a görög művészet erős inspiráció és a hét különböző női karakter lehetőséget adott arra, hogy sokféle zenét mutassunk meg. Kurta Niké volt az, aki végigvezetett minket az átalakulás hét stációján. Együtt dolgoztunk még Koltay Dorottya Szonjával, aki a vizuális elemeket álmodta meg. Igazi összművészeti projekt volt és nagyon élveztük. A pályám legnehezebb része ezeknek a bemutatóknak a továbbjátszása, az újabb előadások megszervezése, „eladása”.
Fiatalon kezdtél tanítani a Weinerben, azóta a Gustave Eiffel French School of Budapestben is oktatsz. A pedagógusi véna adottság?
A tanítás a pálya legnehezebb része, és rettentő kreativitást igényel. Van óvodás csoportom és 18 éves növendékem is, és mindenkivel egészen másként kell kommunikálni. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy már nem vagyok gyerek, és tanárként meg kell húznom a határokat és kijelölnöm a keretrendszert, amiben működünk.
Hihetetlen érzékenységre van szükség ahhoz, hogy érezzük egy gyerek képességeit és azok korlátait. Látnunk kell, mikor érdemes még tovább hajtani és mikor lesz mindez kontraproduktív. A zeneoktatás speciális, hiszen a leggyakrabban egy tanár foglalkozik egy diákkal, és rá kell szolgálni erre a bizalomra. Érzékeny, empatikus látásmódra van szükség. A tanítás komoly önismereti út is, hiszen a növendékek sokszor tükröt tartanak, időnként pedig fájdalmas gombokat nyomogatnak. Egy nyitott, érzékeny pedagógusnál ebben benne van a sérülés lehetősége is. Erre felnőttként nekem kell ügyelnem.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
