A tavaszi szél langyos simogatására téli álmukból ébredező fák kísérnek utamon a kecskeméti Hanga Óragyűjteményig. A páratlan kiállításnak egy ideje a belvárosi Klapka utcai Bozsó Gyűjtemény emelete ad otthont. A tágas terembe belépve óriási bimbamolás, tiktakolás és ketyegés üti meg többnyire csendhez szokott fülemet, mintha az órák egymás szavába vágva így mesélnének az elmúlt korokról.
A gyűjtemény tulajdonosa, Hanga István nyolcvanas évei elején járó, még ma is fess, ám kissé szomorkás úr, Kecskemét legidősebb iparosainak egyike, országosan is jegyzett órásdinasztia második generációjának tagja. Amióta az eszét tudja, az órák közt telik és az órákról szól az élete. A „fertőzést” nem volt nehéz elkapnia, hiszen gyermekkora javarészt órás édesapja műhelyében telt. Szívesen tekint vissza azokra az évekre:
„Rengeteg élmény fűz apám üzletéhez, amelyet egy kalocsai zsidó órásmester özvegyétől vásárolt meg, miután a műhelyét az oroszok kifosztották. Iskola után mindennap hozzá vezetett az utam, a pult mögötti sufnirészben megírtam a leckémet, apám pedig munka közben kikérdezett. Figyeltem, segítettem, magamba szívtam a szakma fortélyait. A két világháborút testileg és lelkileg is megsínylő generáció volt az apáméké; gyermekként érdeklődéssel hallgattam, ahogy barátai, ismerősei, vásárlói a boldog békeidőkről nosztalgiáznak. Tőle mindig azt hallottam, hogy ez a legszebb szakma a világon, így vált évről évre egyre inkább magától értetődővé, hogy én is órás leszek.”
A gyűjteményben a híres órás édesapa, Hanga József műhelye is megtekinthető a századforduló idejéből származó eredeti bútoraival. Olcsó árairól, a pontos kiszolgálásról és a príma minőségről volt híres, mint a korabeli, besárgult blanketta a mester asztalán ma is hirdeti. Az egykori órás bútorai, szerszámai, vizsgálóműszerei mellett számos eredeti, kézzel és írógéppel írt levél, szerződés, számla és egyéb dokumentum repít bennünket vissza a 20. század elejére.
Hanga úr a nagy becsben tartott apai örökségtől a múzeum legrégebbi darabjához vezet át, amely az egyik kedvence. Igazi ritkaság, csak a bécsi és furtwangeni óramúzeum büszkélkedhet egy-egy ilyennel. A míves, fémbetétekkel és rézdíszítésekkel ellátott, szemmel láthatólag sok viszontagságot megért óra egy Hollandiából a kecskeméti tanyavilágba települt házaspáré volt. Többször is elhozták hozzá javítani, és a találkozásaik során barátságot kötött velük, ezért úgy rendelkeztek, hogy a haláluk után hozzá kerüljön. Az örökösök teljesítették a kívánságot, így a több mint háromszáz éves fríz óra azóta a múzeum falán lóg.
Rögtön mellette, a sarokban régi, fekete-fehér csoportképre téved a szemem, amelyről vagy száz ülő és álló férfi tekint rám. A felette olvasható írásból megtudom, hogy 1905 szeptemberében Budapesten, a magyar órások első kongresszusán készült. Tárlatvezetőm hangulata itt borússá válik. Hogy miért? „Ma már nagyon kevesen lennének egy ilyen képen, még akkor is, ha országos rendezvényen készülne, mert a miénk kihalófélben lévő mesterség. Sajnos már nincs messze az az idő, amikor az utolsó órások is kihalnak, és a szakma végleg feledésbe merül. A digitalizáció térhódítása és az okosórák megjelenése következtében nincs többé szükség a tudásunkra.”
Hanga urat a különféle hangszínű kattogások monotonitását megtörő harangkongás zökkenti ki átmeneti melankóliájából. Ekkortól egyik specialitására, a templomi toronyórákra térünk át. A gyűjtemény központi részét a kecskeméti katolikus nagytemplom egykori órájának monumentális mechanikus szerkezete foglalja el, amely ma hatalmas számlapmásolaton működteti az eredeti mutatókat. 1889-től 2006-ig mutatta a pontos időt a kecskemétieknek. Működése különlegesnek számít a toronyórák között, és a londoni Big Benéhez hasonlít: belsejében külön szerkezet felel a pontos időért, egy másik pedig a toronyórákat hajtja. Amikor eljárt felette az idő, Farkas László érseki helynök rá bízta.
Hanga mester számos mechanikus toronyórát helyezett működésbe és javított rendszeresen szerte az országban, és jó néhány régi óraszerkezetet megmentett az utókor számára. A múzeumban 18 található ezek közül, némelyikük súlya a nyolc-tíz mázsát is eléri. Az ő nevéhez kötődik a kecskeméti városháza homlokzati órája, a Hornyik János körúti üzletházon látható világóra, a város nevezetes virágórája és a Katona József könyvtár auláját ékesítő monumentális falióra is.
Mint a legtöbb mesterségnek, az órásszakmának is több szakterülete van. Hanga úr mindig is az antik, bonyolultabb szerkezetű órákkal szeretett foglalatoskodni. „Ilyen volt például a vajai Vay Ádám Múzeum 65 számlapos világórája, amely több mint százéves, és Mayr Gyula győri órásmester keze munkáját dicséri. Több alkatrésze elkopott, eltört. Pótolni kellett őket, ami igazi szellemi és fizikai kihívást jelentett. A közelmúltban egy másik, szintén győri, az 1700-as évek elejéről származó állóóra javításán dolgoztam, ami ugyancsak a szívügyem volt. A szépséges és ma is működő órát a bakonybéli bencések kiállításán lehet megtekinteni.”
Gyönyörűen megmunkált, többnyire fából készült, láncos faliórákból egész arzenált vonultat fel a gyűjtemény. Hanga úr olyan finoman és féltőn nyúl az egyikért, ahogy apró kismacskát szokás érinteni. „Ez ugyancsak régi, inaskoromból származó darab, amelyet apám egyik idős, tűzoltó ismerőse hozott be javításra az üzletbe az ’50-es években, és végül sikerült tőle háromszáz forintért megvennünk. Nemcsak a külső megmunkáltsága miatt különleges, hanem azért is, mert két madár lakik benne. Az egyik ablakon minden negyedórában fürj kukucskál ki, az egész órákban pedig egy másik résből kakukk ugrik elő” – meséli. Ugyanilyen pazar látvány a zsebórák vitrinje, ahol az olyan világmárkák, mint a Longines, a Doxa vagy az Omega órái mellett kisebb gyáraknak az 1900-as évek elején piacra dobott termékei tekinthetők meg. Többségük annyira szép, oly igényesen megmunkált, még ma is csillogóan fényes, ékszerszámba menő darab, hogy legszívesebben a kezembe venném őket, sőt valamelyiket titokban legszívesebben a zsebembe csúsztatnám.
Az első magyar óragyár 1896. augusztus 30-án, Szentgotthárdon kezdte meg működését. Az akkor igen népszerű vállalat gyártmányaiból helyhiány miatt csak pár kerülhetett a múzeumba: Óragyár feliratú faliórák, csillagászati, vezérlő, kapcsoló- és blokkolóórák.
A 20. századi európai óragyártás igazi fellegvára a németországi Fekete-erdőben volt, ahol számtalan neves manufaktúra működött. István két évvel ezelőttig minden évben kilátogatott Németországba, a furtwangeni órabörzére, ahonnan a gyűjteménye számos darabja származik, sőt külön szekciót szánt a faragásokkal, mesés jelenetek ábrázolásával díszített, zömében fából készült fekete-erdei óráknak. Gyűjtőszenvedélye, ha némiképp csitult is, továbbra sem hagyja nyugodni. „Hiába van ekkora gyűjteményem, a szép és különleges óráknak ma sem tudok ellenállni. Ha az ócskapiacon vagy bárhol jártamban-keltemben olyan darabot látok meg, amilyen nekem még nincsen, nagyon nehéz megállnom, hogy ne vegyem meg. Múlt szombaton is megakadt a szemem egy amerikai vagy angol ébresztőórán a kecskeméti használtpiacon, és nem tudtam otthagyni. Icipici felhúzókulcs jár hozzá.”
Mi vonzza annyira az órákban; mi az, amivel lassan hat évtizede a bűvöletükben tartják? „Kezdettől a szerkezetük, a bonyolultságuk fog meg leginkább. Mindaz, aminek köszönhetően egy óra jár. Szeretem a ketyegésüket, a bimbamolásukat: annyira hozzátartozik az életemhez, mint a lélegzetvétel. És a külső szépség is elvarázsol. A szakemberek gyönyörű időmérőket alkottak szerte a világon, amelyek engem a mai napig rabul ejtenek. Külföldön számos országban nem szakmának, hanem művészetnek hívják az órásmesterséget – teljes joggal.”
Hanga urat nem csak a szó szoros értelmében vett órák érdeklik. Ő őrzi a Magyar Rádió egykori, majd négymázsás pontosidő-óráját is, amely fénykorában ötven mellékórát működtetett Budapesten, a Bródy Sándor utcában. A ’70-es években bekövetkezett leselejtezésekor MÉH-telepre szánták a súlyos matuzsálemet, de neki sikerült megkaparintania. A hatalmas szerkezet eleinte az Arany János utcai üzletében állt, aztán húsz évig a lakása padlásán szomorkodott, mielőtt végleges és méltó helyére, a múzeumba került volt. A tárlat e részén kaptak helyet a különféle villany-, gáz- és vízórák. Igazi kuriózum az 1900-as évek elejéről származó, hektowattban mérő villanyóra a Ganz és Társa Danubius Villamosság-, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt.-től.
A polcokon egyaránt sorakoznak autók műszerfalába épített órák, kapcsolóórák, időszámlálók, időbélyegzők, szinkronórák, repülőgépórák, az őrök éjjeli éberségéért felelő ellenőrzőórák, a gyári munkások munkaidejét jegyző blokkolóórák és a versenygalambok repülési idejét mérő galambászórák. Az én figyelmemet leginkább a ’70-es évek taxiórái ragadják meg, amelyek még ma is hirdetik az egykori tarifákat: alapdíj 20 Ft/perc, útdíj 34 Ft/perc, várakozás 8 Ft/perc. Mivel a Hanga Gyűjtemény szakmatörténeti múzeum is, nemcsak órákat őriz, hanem mindent, amit a mesterséghez hozzátartozik: rengeteg szerszám, fénykép, könyv és dokumentum is várja a látogatókat.
Közben szép sorban három órát ütnek az órák: ketyegnek, bimbamolnak, kakukkolnak: jelzik, hogy lassan indulnom kell. Egy utolsó kérdés azonban még kikívánkozik belőlem. Egy ilyen gazdag, értékes és példaértékű életmű láttán mindig felmerül a kérdés, hogy van-e, aki továbbvigye a mesterséget. Szerencsére Hanga mester mindkét gyereke órás lett. „Zsolt fiamat kezdettől be tudtam vonni a munkába: járt velem toronyórát javítani, elleste a szakmai fortélyokat. Mindkettőjük keze munkája jócskán benne van gyűjteményben is. A lányom, aki szintén órás, rendkívüli kézügyességű, a gyűjteményem néhány alakos darabját például ő restaurálta, javította, festette. Ma már ő áll helyt az órásüzletben: javít, elemet cserél, és szervezi a kereskedelmet.” Azt a kunszállási toronyórát, amelyet először az édesapja javított Kunszálláson – akkori nevén Majsa-Jakabszálláson –, a 60-as évektől Hanga úr tartotta karban, és most, közel száz évvel később az unoka, Zsolt újította fel, és ő tett bele elektromos szerkezetet.
Miután újabb 15 percet menetelnek előre a mutatók, elköszönök a kecskeméti óráslegendától. Velem együtt ő is hazaindul, ahol legalább ugyanennyi óra várja.
Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu
