A székesfehérvári Vörösmarty Színház Az ember tragédiája 2.0 című színdarab egy-egy részének megírására kérte fel Závada Pált, Márton Lászlót, Darvasi Lászlót és Tasnádi Istvánt. Závada nagyváradi és berlini színnel járult hozzá a műhöz. Mint elmondta, ez a munka adta számára az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin című könyv ötletét.
„Akkor a verses regény váza íródott meg. Kétségtelen, hogy a színház felkérése megadta a kezdőlökést, de az ötlet már korábban a fejemben volt. A konkrét ajánlat meg felbátorított. A madáchi alapképlet és a szereplőgárda felszabadítóan hatott rám: lehet száguldozni évtizedek-évszázadok között. A figurák szerepet játszhatnak, mint ahogy Madáchnál is játszanak. És amikor az ember magára zárta a járvány karanténajtaját, ott volt egy forma is: a drámai jambus, ami ajánlotta magát. Idő meg volt, így lehetett számolgatni a verslábakat, a szótagszámokat.”
Először klasszikus prózaregényformában gondolkodott, de aztán az új formai kihívások elcsábították. Felfedezte, hogy ez nem rabságot, gúzsba kötést jelent, hanem fölszabadulást hoz. Gúzsba kötést is csak annyiban, hogy a „tánclépéseket” meg kellett tanulnia, de azt is felszabadítónak érezte. Kedvvel gondol Bodor Ádámra, aki mindig azt mondja: „Hosszú, hosszú! Nem lehet bő lére ereszteni!” A forma maga ajánlja a sűrítést.
A prózaírók többsége először verseket ír, költőként kezdi. Závadánál ez fordítva történt, jegyezte meg Karafiáth Orsolya. „Sose írtam verset, tényleg, és komolyan gondolom, hogy nem is értek hozzá. De ez nem líra, hanem epika. Vagy pedig mese. Mese mesélődik. A mesélésem műfajául legelőször a dokumentumprózát választottam, és azt lazítottam fel lassan a széppróza felé, a fikció szépprózája felé. Ebben a formában is történet mesélődik, figurák teremtődnek különféle regényírói, dramaturgiai eljárások, megformálási módszerek, eszközök igénybevételével.
Karafiáth szerint a jambus áll a legközelebb az emberi beszédhez, ezért feltételezi, hogy ez is közrejátszhatott a költői forma kiválasztásában. „Amikor jambusokban írok, az a gondolkodásomra is hatással van: jambusokban gondolkodom, az egész életem jambikussá válik” – tette hozzá. „Igen, ezt én is éreztem, de mivel akkoriban egész nap jambusokban próbáltam írni-olvasni, és amúgy szinte majdnem mindent fel lehet olvasni jambikusan, könnyen bele tudtam süppedni. És volt, hogy egyáltalán nem figyeltem, mit olvasok, mert a ritmus ott volt a kezemben és a lábamban, és kicsit táncos lábúvá váltam” – felelte Závada.
Karafiáth ezután az eredeti műhöz való viszonyáról kérdezte a szerzőt, meg arról, hogy a felkérés milyen kihívást jelentett számára. „Rögtön az jutott eszembe, hogy itt történelmi színek vannak, és engem azok érdekelnek a leginkább. Madách nem élte meg a 20. századot, amely számos történeti szín megírására ad alkalmat és lehetőséget. Megjegyzem, túl nagy a választék. Az érdekelt, hogyan választhatnék olyat, amelyikből nem lehet kihagyni a fasizmust, a kommunizmust és a magunk életét sem. A múltról van szó. Akárhogy is vonszoljuk: a 20. század mögöttünk van.”
Először arra gondolt, hogy Ádámot több figurában jeleníti meg, majd azon kezdett töprengeni, mi lenne, ha egyetlen karaktert vinne végig az egész századon. Azzal a módszerrel, hogy Lucifer lelassítja az öregedését. A nők pedig megszaporodtak, de nemcsak Évák, hanem Lilitek is lettek. Az utóbbi a mítosz szerint az Évát megelőző, nulladik számú nő volt, aki ledérsége és tekintélytagadása miatt a szakrális szövegekbe nem kerülhetett bele. Így aztán több nő lett, míg Ádám egy és ugyanaz maradt. Az alapképletben felszabadító felismerés volt, hogy a madáchi örökséget: a nőképét, ami elég rémes, valljuk be, nem kell a nyakunkba venni, jegyezte meg.
„Úgy érzem, hogy az Évák összessége sokkal nagyobb formátumú szereplő, személyiség, mint a naivan hülye, gonoszul szemét vagy csak sodródó Ádám” – vélte Karafiáth Orsolya. „Igyekeztem, de mondom: az a félelmem megvolt – és lehet, hogy be is teljesült –, hogy ez ne jelentéktelenítse el a címszereplőt. De egyrészt nagyon tetszett, hogy több női szereplőt is kitalálhatok a női főszereplőtoposz helyére. Másrészt az is, amikor rájöttem, hogy lehet nekem hős Évám, lehet okos és Ádámot intellektuálisan leiskolázó Lilitem is akár” – felelte Závada, amire beszélgetőpartnere úgy reagált, hogy számára a két női karakter kicsit össze is fonódhat, a határvonalak talán el is csúsznak. „Ez így van, élesen nem elválaszthatók, hanem toposzok. A figura hol ide, hol oda sodródik. Az sem véletlen, hogy nem ellenségek, hanem összefognak. Éva már az első részben segítségül hívja Lilitet, a nulladik nőt. És lehet köztük mártír, feltámadó és a kelet-berlini forradalom hősnője is. Meg hát a végén az Úrral is elkezd beszélgetni, és nekem fontos volt, hogy valami ebben az ügyben is történjen” – magyarázta Závada.
„Vallomással tartozom: Parti Nagy Lajos barátom csuklóig – ha nem könyékig – belenyúlt a szövegbe. Sokat segített, hozzászólt, és nemcsak ő, hanem a fiam, Péter is. Nagyon jó volt, hogy nemcsak verstani észrevételeket kaptam, hanem sok egyéb mást is. Például ilyeneket: »Most ez itten leesik vagy nem esik le? Vagy megtapad? Ez érthető vagy elcsépelt? Ezt inkább másképp vagy mégse?« Illetve ott vannak azok a kérdések, amikor hoppá: egyszer csak kimerül az ötlet. Akkor merre tovább? Hogyan lehet a gondolatot elmélyíteni? És a barátaim segítettek. Azt mondták, olvassam el ezt meg azt, vegyem tekintetbe amazt. És ez mind jó érzéssel töltött el” – fogalmazott Závada. Karafiáth megkérdezte, hogy Parti Nagy hogyan reagált, amikor Závada közölte vele: „Lajos, én ezt most jambusokban, versekben fogom megírni.”
„Először is tisztáztuk, mi az a drámai jambus. A drámában ugyanis nincsenek versszakok, hanem rövidebb-hosszabb megszólalások vannak, de a sorok azok sorok, tehát ezt a terjedelmet felölelik. Ezentúl arról beszélgettünk, hogy mi íródott még ilyen formában, mert ez nem dráma, hanem eposz. Mondjuk olyan műfaj, mint az Anyegin, viszont az strófában van írva, aminek külön rímképlete van rövidebb sorokkal, és százszor nehezebb. Ettől függetlenül formailag, megformálásilag meg műfajilag is csábító. Az ilyen művek például napi olvasmányaim voltak, hogy megpróbáljam ezt a nyelvet beszélni vagy ezen a nyelven folytatni az útkeresést. És időről időre megosztottam Lajossal, hogy hova jutottam. Ezt máskor is így szoktuk csinálni, most viszont intenzívebbek voltak ezek az időszakok. Bár többnyire leveleztünk, mert mi is kevesebbet találkoztunk, mint ahogy mások is” – zárta gondolatait Závada Pál.
Fotók: Posztós János
