Akik nem akartak a földön járni

Valójában a Solaris nevű prog rock zenekar – mint mindenki a műfajból – szeretett kísérletezni, kipróbálták a közös munkát Vincze Lilla énekesnővel, majd a dolog túl jól sikerült. Adva volt tehát egy mindenre nyitott progresszív csapat, a tagjai fogékonyak voltak a harmóniákra, a melódiagazdag megoldásokra, nem akartak feltétlenül a saját zsenijükbe bonyolódni, és csuklóból kirázták azt, amit Napoleon Boulevard néven ismerünk. A zenekar gegnek indult, még 1986-ban, aztán négy év alatt négy albummal eladtak több mint egymillió lemezt. Az 1988-ban megjelent Júlia nem akar a földön járni című albumból háromszázezer darab fogyott.

A Napoleon Boulevard legnagyobb titka azonban nem is a hatalmas sikere volt, hanem az, hogy egy ekkora siker miképpen múlhatott el úgy, hogy szinte alig maradt emlékezete. Mintha meg sem történt volna ez az egész.

Kezdjük ott, hogy szinte minden olyan Hungaroton-produkció, amelyik a rendszerváltás előtt aranylemez lett, később megjelent CD-n. A Napoleonnak egyetlen válogatásalbumát adta ki a jogörökös, de a Spotify zenemegosztón nincsenek fenn a nyolcvanas években készült soralbumaik, miközben egy olyan formációról beszélünk – írjuk le még egyszer – amely négy év alatt egymillió albumot adott el. Keresnéd a Júlia nem akar a földön járni CD-t? Hiába, mert csak vinilen találod meg. Vagy a YouTube-on.

Néhány éve beszéltem Erdész Róberttel, a zenekar vezetőjével a megalakulás körülményeiről és az utóéletükről. Akkor azt mondta, egyszerűen csak jelentkeztek az első Interpop-fesztiválra, amit megnyertek, és startra készen álltak, hogy végigcsinálják azt a kigondolt tervet, amit a Solaris 1990 lemez kiadásának érdekében kidolgoztak. Négy évükbe telt, de sikerült. Tehát a Solaris dupla lemezéért volt az egész, mert a lemezgyár, hiába volt a maga kategóriájában sikeres az együttes Marsbéli krónikák című bemutatkozása, nem támogatta a folytatást. Persze kiadhatták volna a Krém labelnél is, ahol nem volt elvárás a nagy példányszám, de hát a Hungarotonnál szinte minden furcsa volt, miért ne lett volna ez is az? A zenekar produkált a cégnek egymillió példányt, hogy elkészíthessék végre a dupla Solaris 1990-et, amiért cserébe még azt sem kapták meg, hogy dekoratív borítójuk legyen – egy egyszerű fekete tasakban jelenhetett csak meg a börzéken ma már tízezreket érő album.

És hogy miért is tűnt el a Napoleon Boulevard? Erdész azt mondta, hogy 1990-re elvégezték azt a munkát, amire vállalkoztak, megjelenhetett a beígért dupla Solaris-album, és nem volt több feladatuk. Persze, 1990 körül a popipar szerkezete is átalakult, szinte minden zenekarnak visszaesett a népszerűsége. Már keveseket érdekelt a Neoton Família, az Első Emelet, a KFT, az R-GO vagy a V’Moto-Rock. Abban az időben jelent meg a magyar háztartásokban a Music Television, és hirtelen szinte minden magyar siker anakronisztikusnak tűnt. Sőt, a popsikerek is másodlagosak lettek annak fényében, hogy negyven év után kivonultak a szovjet katonák, és szabad választásokat tartottak Magyarországon. Minden napra jutott valami szenzáció, sorra estek ki a csontvázak a szekrényekből, így aztán egy időre másodlagosak lettek a popkultúra történései.

Pedig a Júlia-album az egyik legjobban sikerült slágerérzékeny magyar poplemez. Újrahallgatva azonnal visszaépülnek a harmóniák, a dallamok, még ha az elmúlt harminc évben nem is jutott eszünkbe elővenni az albumot.

Ami a Napoleon Boulevard utóéletében történt, illetve nem történt meg, az popkulturális emlékezetünk zavarba ejtő hiányossága. Világos, a Solaris tagjai túl jók voltak a Napoleon-féle dance pophoz, és talán ők maguk sem rendezték a produkcióhoz való viszonyukat, pedig a lemez a nemzetközi piacon is megállta volna a helyét vállalható, franciás diszkódekadenciájával. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a zenekar hibátlanul levette a dance pop 1988-as effektjeit, gépi basszusait, ugyanakkor az is tény, hogy az effektek rosszul öregedtek, és mára már inkább burleszkszerűen hatnak. Az is igaz, hogy voltak olyan megoldásaik is, amelyek megidézték az abban az időben kimondottan innovatívnak számító EBM-et, a Cassandra Complex vagy a Front 242 világát.

Izgalmas, ahogy a sanzonok világát közös nevezőre hozták a zavarba ejtő eurodiscós megoldásokkal, az viszont kétségtelen, hogy a Hidd el, jönnek jobb idők a diszkós futamok helyett megérdemelt volna akusztikus hangszerelést is. Az album nemcsak a basszusalapú táncdalokban teljesít jól, hanem a balladákban is. Az Uram, segíts!, a Vagy az élet volt kegyetlen és az Európa visszavár a maguk nemében ma is kifogástalan popdalok, sok más ellenállhatatlan sláger (Szemtől szembe, Jó lenne, Hidd el, jönnek még jobb idők) mellett. Meglepő, de a nosztalgia-rádióadókon sem sűrűn hallani őket, így aki el akar mélyülni a Napoleon Bld. életművében, kénytelen börzéken beszerezni a lemezeiket.

Számos egyéb oka is lehetett, hogy kiesett a kollektív emlékezetünkből ez a popzenét a legmagasabb színvonalon művelő csapat. Az okok között ott lehet a zenekar finom intellektualizmusa, az újromantikus, részint new wave-es fazonigazítás, és néhány dalszöveg is, amely nehezen adja magát. Ahogy Júlia, úgy a Napoleon Boulevard eredeti felállása sem akart a földön járni. Ma is azt játsszák, amit mindig is akartak: progresszív rockot.

Napoleon Boulevard: Júlia nem akar a földön járni, Hungaroton / Pepita (1988), 12 szám / 45 perc

A képen a Napoleon Boulevard 1987-ben. Fotó: Fortepan / Szalay Béla