1984. december 23-án Ken Kragen zenei menedzser és televíziós producer felhívta Lionel Richie-t, hogy ő már egyeztetett a polgári aktivistaként is ismert Harry Belafontéval, és bizony rá van szükségük… Arról volt szó, hogy adaptálni kéne Bob Geldof ötletét, a Band Aid jótékonysági projektet, amely a Do They Know It’s Christmas? című dal köré épült, és nekik is készíteni kellene egy hasonló videót, a leghíresebb pop-, rock- és egyéb zenészek közül minél többet egybegyűjtve egy közös dal erejéig. Ugyanis nemcsak Nagy-Britanniát, de az Egyesült Államokat is megrázta az etióp éhezők sorsa. Belafonte azt mondta: már vannak feketéket mentő fehérek, de még nincsenek feketéket mentő feketék. Kragen felvetette, hogy Richie írja meg Stevie Wonderrel a dalt, de utóbbit nem tudták elérni. (A nyolcvanas években még nem létezett mobil, sem e-mail.) Végül Michael Jackson lett a szerzőtárs, megnyerték az USA for Africa ügyének a világ egyik legnagyobb producereként számontartott Quincy Jonest, aztán a produkcióban egyre több fehér alkotó is szerepet kapott.
A Netflix visszaszámlálós dramaturgiára építő filmje végig tele van feszültséggel. Az alkotóknak volt anyaguk „felképezni” a történteket, hiszen annak idején a munkafolyamatoknak szinte minden másodpercét dokumentálták, s ott voltak az amatőr videósnittek és a többórányi eredeti filmfelvétel is.
A We Are The World-projekt majdnem lehetetlen küldetés volt, mégis megvalósult, és a szórakoztatóipar egyik csodája lett, amelynek emlékezetét a közel negyven évvel későbbi dokumentumfilm újra megerősíti.
A sztárok élete rendszerint hónapokra, sőt évekre előre be van táblázva, úgyhogy szinte képtelenségnek tűnhetett az Egyesült Államok legnagyobb csillagai közül vagy ötven énekest egy időben összeterelni egy száz négyzetméteres stúdióba. Nem véletlen, hogy a film kulcsmondata szerint nincs annál nehezebb feladat, mint összetartani ekkora kreatív energiát. A Talking Headst és a Van Halent a szervezők meg sem próbálták elérni, mert turnén voltak, viszont Bruce Springsteennek a felvétel előtti napon ért véget Born In The U.S.A.-körútja, és volt egy százalék esély arra, hogy a kimerült „Főnök” igent mond.
1985. január 28-án tartották meg az American Music Awards díjátadó gáláját, így akkor szinte az összes popsztár Los Angelesben tartózkodott. Ez kapóra jött. Igen ám, de a gála is elképesztő fárasztó volt, és akik nyertek, magukat akarták ünnepeltetni, nem pedig egy tűzforró stúdióban álldogálni egész éjszaka, a káosz kellős közepén.
A nap hőse egyértelműen Lionel Richie volt. Levezetett egy többórás szórakoztató gálaestet, közben nyert hat díjat, majd ezt követte a We Are The Word kimerítő felvétele olyan résztvevőkkel, akiknek az egója nagyobb volt, mint egy Jumbo Jet repülőgép. Richie mindenkinek ápolgatta a lelkét a stúdióban. Figyelt, hol kell helyi érzésteleníteni egy-egy konfliktust, instruált, segítette Quincy Jones munkáját. Ja, és ő írta a We Are The World zenéjét (a szöveg alapvetően Michael Jackson munkája).
A We Are The World alkotói 1985 elején csúszásban voltak, és ha ez nem lett volna elég, szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy a dal megfeleljen ennyi művész ízlésének, így azt sem lehetett biztosra venni, hogy meg tudják győzni a kiválasztottakat, legyen kedvük elénekelni a rájuk kiosztott egy-egy mondatot. Mindenesetre a stúdió bejáratára a felvétel napján kiragasztottak egy üzenetet: Hagyd kinn az egódat! Prince-nek ez nagyon sikerült, mert el sem ment a felvételre. A stáb az utolsó pillanatig reménykedett a részvételében, de azon az éjszakán ő inkább egy közeli bárban iszogatott. Legyőzte a hiúsága. Az ő sorát végül Huey Lewis énekelte.
Hogy mekkora volt a feszültség a stúdióban, azt jól mutatja, hogy a countrysztár Waylon Jennings nem bírta a nyomást, és a felvétel közben hagyta ott a sztárok koszorúját. Már javában zajlott ugyanis az emberpróbáló stúdiózás – a reflektorok miatt olyan forró volt a levegő, hogy mindenki percek alatt leizzadt –, amikor is Stevie Wonder azt javasolta, építsenek be néhány sort szuahéli nyelven, ami Jenningsnél kivágta a biztosítékot, és faképnél hagyta a társaságot.
A filmet nézve együtt izgulunk a projekt szűk stábjával, hogy minden szereplő ott tud-e lenni a felvételen, hogy egyáltalán elkészül-e a kompozíció. A doku készítői nem vádolnak senkit, egy rossz szó nem esik Prince-ről, Waylon Jenningsről vagy éppen Al Jarreau-ról, aki a díjátadó után azt csinálta, amit szinte mindenki más: az ünnepi hangulatban megivott néhány pohárral. Csak hát most lemezfelvételhez invitálták, nem a bárpulthoz. A film kimondottan empatikus Bob Dylannel is, aki nem szokott hozzá, hogy egy lemezfelvétel idején vagy hetvenen nyüzsögjenek a stúdióban. Quincy Jones segített neki, mert egy jó producer pszichológus is, de beszállt mellé Stevie Wonder is, aki Dylan hangját remekül utánozva megmutatta, körülbelül mit is kéne énekelnie. Vígjátékba illő momentumként pedig emlékezetes az a részlet, amikor Lionel Richie a dal főtémáját komponálná, de nem tud koncentrálni, mert Michael Jackson csimpánza, kígyója, majd madara, egy mejnó zavarja meg a kreatív munkát.
A másfél órás film megmutatja, mennyi esetlegességgel született meg a poptörténet egyik legnagyobb sikere – az 1985 tavaszán boltokba került korong végül a leggyorsabban fogyó amerikai kislemez lett. A húszmillió példányban értékesített We Are The World a járulékos kiadványokkal együtt nyolcvanmillió dollárral segítette az etióp éhezőket, ennek köszönhetően afrikaiak ezrei maradtak életben. Ők is mi vagyunk – velük együtt vagyunk mi a világ.
A popzene legjobb éjszakája
Dokumentumfilm, Netflix, 2024, 1 óra 37 perc
