Előre le kell szögezni, hogy a tárlat Kertész, Moholy-Nagy, Capa... főcíme némileg félrevezető, mert bár valóban a három óriás számít a kiállítás húzónevének, a múzeumi terekben összesen 32 jelentős művész munkái láthatók, például Nickolas Muray, Martin Munkácsi, Sylvia Plachy vagy éppen Drozdik Orshi fotói. Sőt, a címadás nem igazán fedi le azt a tágas időbeli spektrumot sem, amelyet a kiállítás bejár, hiszen Moholy-Nagy ‘45-ben, Capa ‘54-ben elhunyt (André Kertész pedig 1985-ben), míg a tárlat 1914-től indulva egészen 1989-ig, a rendszerváltásig követi végig a magyar fotográfusok jelenlétét az amerikai művészeti életben, s érzékletes módon mutat rá a nemzetközi művészeti világban betöltött elévülhetetlen szerepükre, arra, hogy milyen erősen jelen voltak az aktuális nyüzsgésben, valamint hogy milyen intenzíven hatottak a világsztárként számontartott alkotókra.
Szóval a cím nem igazán utal arra, mennyire átfogó ez a kiállítás, amely a modernizmus születésétől egészen a kortárs alkotókig a nagy egész felől vizsgálja a magyar fotótörténetet, miközben utazásra is invitál, melynek során itthonról indulva, Berlint és Párizst érintve érkezünk meg Amerikába. Az egyes tematikai egységek az adott városokra fókuszálnak, a tengerentúl nagy művészeti gócpontjaira, New Yorkra, Chicagóra vagy éppen Hollywoodra, de külön blokkok tárgyalják az olyan fontos műfajokat, mint a riport- vagy a divatfotózás.
A kiállítás első részének izgalmát az adja, hogy a bemutatott példákon keresztül a látogató képet kaphat arról, míg Magyarországon idilli, piktorista kompozíciók születtek, amelyeken a harmonikus fényhatások, az elmosódott kontúrok, a lágy festőiség dominált, addig a Berlinben és Párizsban alkotó magyar fotográfusokat a húszas évekre már megcsapta a modernizmus szele, és erősen hatottak rájuk a Bauhaus eszméi, a szürrealista, strukturalista törekvések, valamint az absztrakció iránti igény. A kiállításnak már ezen a ponton is igen szép pillanatai vannak, a Révész–Bíró házaspár lírai utcarészletére biztosan emlékezni fogunk, vagy arra, ahogy Haár Ferenc megörökítette a Margit híd alatti állványzat által kirajzolt sűrű mintázatot.
Martin Munkácsit a modern sajtófotó szülőatyjának tartjuk, Az automobil-motorsport húsvéti versenyén című felvételén is jól kivehető, milyen érzékien volt képes megragadni a pillanatot, azt a momentumot, amikor a motoros belehajt egy tócsába, majd a hatalmas vízsugár felcsapódik, és teljesen beteríti. Ez a fotó hasonlóan zsigeri, haptikus, mint Lőrinczy György Szubsztanciák sorozata, amely a képek vizuális erejét igazolja, a mártott papírra, házilag felvitt emulzióval és montázstechnikával készített képek ugyanis nem szólnak semmiről, viszont érzékien beszélnek a fotóról mint médiumról.
Izgalmas, hogy míg a Bauhaus szellemiségében született művek struktúrákat, mintázatokat rajzolnak ki, és a formákra helyezik a hangsúlyt, addig a Párizsban kattintott képeken az atmoszférateremtés dominál: éles kontrasztok és szokatlan képkivágások különleges hangulatokat festenek, amelyekben testet ölt a húszas évek dekadenciája és bohémsága. André Kertész képeit a hosszú, elnyúlt árnyékokról ismerjük fel, de itt láthatók Barna Anna munkái is, amelyek rejtélyesek, bizarrak és groteszkek. A fej nélküli, kicsavart karú, torzóvá roncsolt játék babákról született fotók viszolygást keltenek, mégsem tudunk szabadulni tőlük.
A riportfotográfiánál egyértelműen Robert Capa kapja a főszerepet, a fókuszban természetesen A milicista halálával. Kondor László háborús képei éles kontrasztot alkotnak ezzel a kompozícióval, ami a színek használatából és az időbeli távolságból is fakad. Marion Palfi A Capitolium árnyékában társadalomkritikus hangja miatt válik fontossá, Munkácsi Márton A Tanganyika partján című felvétele pedig a sziluettek játéka által.
A New York-i rész fotói a soha nem alvó város lüktetését mutatják meg. André Kertész itteni képei is egészen más hangulatúak párizsi fotóihoz képest. A kiállításon szerepel néhány polaroidja is, amelyekkel elhunyt feleségének állított emléket: Elisabeth Saly (Salamon Erzsébet) személyes tárgyait az ablakba téve fotózta, így hozva létre egy fluidáló látványt, amely Kertész érzelmeit tükrözi. E rész talán legfontosabb fotói Drozdik Orshi Szempillantás és sóhajtás című sorozatának darabjai, amelyek a nő hagyományos és erotizált ábrázolásának feminista átdolgozásaként is olvashatók, ugyanakkor ebben az egységben szerepel pár olyan kép is, amely a modernséget, a technikai fejlődést rögzíti.
Chicago az újrainduló Bauhaus központjaként jelenik meg a kiállításon, ugyanakkor néhány kép a női szépséget és az erotikát állítja a középpontba. A Berkó Ferenc Bombay című munkáján megjelenő meztelen női torzó a rákerülő tulipános mintázat által válik sejtelmessé, míg Kepes György pávatollat és falevelet applikált az általa fotózott női arc elé. Innen pedig már csak egy lépés Hollywood, ahol a női testet korábban nem látott szabadsággal ábrázolják. Itt látható Muray Miklós Marilyn Monroe-ról készült fotója, de Dienes Andor torzult, destruált nőalakjai épp annyira fogva tartják a tekintetet, mint a színésznőt megörökítő korai fénykép.
A kiállítás divatfotókkal zárul, sőt, a csúcs talán épp a legutolsó mű, Muray Miklós Frida Kahlóról készült felvétele, amely láttatni engedi a festő bujaságát, miközben póza és mimikája is nagyon visszafogott. A falfeliraton pedig mindenki tájékozódhat arról, hogy Kahlo tekintete mitől lett ezen a képen ennyire átható és nyílt…
