A két alkotó azzal a ma egyre aktuálisabb gondolattal foglalkozik, hogy hogyan használjuk és értjük meg a képeket, hogyan hat ránk az a nagy mennyiségű fotografikus információ, ami a közösségi oldalakon, a reklámfelületeken, a hírportálokon vagy az okostelefonunkon megjelenik. A látványos installációk emellett olyan nyugalmi állapotot idéznek elő, amelyben a meditációhoz hasonló helyzet jön létre.
A műszaki eszközök fejlődése, a reprodukciós eljárások és az internet elterjedése révén mára a technikai kép vált a legfőbb kommunikációs eszközünkké, és alapjaiban határozza meg a gondolkodásunkat. 2022 januárjában a legnagyobb közösségi portálra naponta 300 millió fotót töltöttünk fel. Az emberek képekkel üzennek egymásnak, méghozzá rengeteggel.
Ebben az új képkorszakban, amikor a fényképek ilyen mértékben uralják a mindennapi kommunikációt, határozzák meg a világról, önmagunkról való tudásunkat és a valósághoz fűződő viszonyunkat, a képzőművészet, a művészetelmélet területén folytatott képelméleti kísérletek, eszmefuttatások nagyon is közérdekűvé válnak. David Claerbout és Ősz Gábor az Anticamera kiállításon bemutatott munkáiban olyan képelméleti problémákat feszegetnek, amelyek túlnyúlnak a fotográfia, a művészet határain, és napjaink aktuális, égető témái közé tartoznak.
Hogyan hatnak ránk a képek? Hogyan működnek a reklámok, a hírportálok, és hogyan befolyásolnak minket? Miért válhattak annyira népszerűvé, életünk részévé a mémek, a gifek?
A Capa Központban bemutatott művek zsigerileg hatnak ránk, teljesen elbizonytalanítva minket abban, hogy valójában mit is látunk.
David Claerbout és Ősz Gábor a zavarba ejtő, látványos installációkkal lezárt megállapítások közlése helyett újabb kérdéseket intéznek hozzánk, mi pedig a vetített képek láttán önkéntelenül elmerenghetünk azon, hogy mi a kép és mi a valóság. A gigantikus vetítések madárcsicsergéssel, búgó hangú történetmeséléssel, monoton géphangokkal és egy lehetetlenül közelről megfigyelhető erdőtűzzel olyan különleges nyugalmi állapotot idéznek elő, amelyben a meditációhoz hasonló helyzet jön létre. Kényelmes padokon ülhetünk hosszú perceken át, a vetítőszobák sötétjében, ellazulhatunk, és átengedhetjük magunkat a nyugalomnak.
Az alapvetően festői és grafikusi háttérrel induló David Claerbout az álló- és a mozgóképes kísérleteivel jutott el az idő és az ábrázolás problémaköréhez. Munkái jellemzően valamilyen hétköznapi tevékenységet vagy eseményt mutatnak be, fő tárgyuk azonban inkább a történetmesélés folyamata és az idő múlása, a valóság és az illúzió közti összetett viszony. A mai fényképeket „mechanikus képeknek” nevezi, mert azok előállításához nem kell különösebb szaktudás, elég csak egy gomb megnyomása.
Véleménye szerint a fotográfia elvesztette azt a mágikus karaktert, ami az elmúlt 160 évben jellemezte, de megszűnt az az intim kapcsolat is, ami a kép készítője és annak témája között volt.
A fényképezésnek ez a korábbi, ha tetszik, eredeti felfogása manapság azok körében él leginkább tovább, akik valamilyen szinten és módon hatalmat gyakorolnak felettünk, nézők felett, és irányítani akarják, hogyan lássuk a világot. Ebben az értelemben az „anticamera” világa, az a világ, ami a fényképezőeszközök látókörén kívül esik, az igazság világa, amelyben a dolgok a maguk valóságában léteznek, és nem valamilyen propaganda szolgálatában – mint ahogyan a média képei is inkább eszméket terjesztenek, mint valós információt. Claerbout mozgó- és állóképes munkái le szeretnék leplezni ezt a dilemmát – a kiállításon bemutatott installációi is ezt a célt szolgálják.
Ősz Gábor szintén festészeti problémákból kiindulva jutott el a technikai kép területére kiterjesztett képelméleti vizsgálatokig. Az alapvető művészeti problémákat feszegető alkotásaiban kezdettől fogva foglalkoztatja a képnek az azt hordozó felülethez, a falhoz, illetve a bemutatás egész teréhez fűződő viszonya. A fekete-fehér, a színes fotográfia és a vetített kép belső törvényszerűségeivel foglalkozó munkáiban a fényképezés határterületeit kutatja.
Témái az ábrázolás, a politika, a történelem, az épített terek vagy az ezekhez kapcsolódó tárgyi környezet találkozási pontjaiból alakulnak ki. Számára az „anticamera” – akár a kamera nélküli fényképezés értelmében – egy olyan filozófiai kiindulópont, amin keresztül a jövő fényképészetén is elgondolkodhatunk. A fény, az idő és a tér meghatározásának újszerű, tárgyilagos lehetőségeit kutatva olyan nagyszabású, preparált képrögzítő és képalkotó készülékeket készít, amelyek nem a hagyományos kamerák, vetítőeszközök elvei szerint működnek. Ősz mozgó- és állóképeinek, installációinak meghatározó elemei ezek az általa épített camera obscurák és más különleges gépezetek, amelyek azt a célt szolgálják, hogy jobban megértsük a látható világ fizikai jelenségeit, de ne a mai eszközök képein, illúzióin keresztül, hanem kritikai elemzés útján.
A flamand kormány, a Mondriaan Fund és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával létrejött kiállítás, amelynek kurátora Petrányi Zsolt és Mucsi Emese, március 27-ig látható a Capa Központban. Torábbi információk itt.
Nyitókép: David Claerbout: The Quiet Shore
Forrás és fotók: Capa Központ
