Mezítlábas ember gyerekekkel. Egy festmény címe is lehetne, én hatalmas vászonra festeném olajjal, sok lenne rajta a piros, a kék és a sárga, lenne benne kacagás és játék. De ez most a valóság, és épp ezt a jelenetet látom, amikor belépek a kecskeméti Leskowsky Hangszergyűjtemény ajtaján. Kísérőm és alkalmi tárlatvezetőm, a zene szelleme, akiről előzőleg már szóltam, azt kérdezi, ismerem-e azt a vidám fickót, aki a gyerekekkel mókázik. Nemet intek a fejemmel, szótlanul jelzek, nehogy megzavarjam az önfeledt játékot. Pillanatokon belül megtudom, hogy a mezítlábas férfi Szilágyi Áron, a hangszergyűjtemény vezetője, aki magával ragadó személyiségével egészen elvarázsolja az iskolásokat, de a felnőtt látogatókat is. Én szintén tátott szájjal hallgatom a meséit a múzeumban látható számtalan népi, klasszikus, kísérleti és egyedi hangszerről.
A kisiskolások is láthatóan élvezik, hogy nyúzhatják a kecskedudát, kipróbálhatják a zongorát és üthetik a cimbalmot. Erről jut eszembe, mondja kalauzom, a zene szelleme, ennek a cimbalomnak nagyon jó története van.
Leó, azaz a gyűjtemény alapítója, Leskowsky Albert épp a Kecskemét környéki tanyavilágban bóklászott, amikor meglátta ezt az akkor nagyon rossz állapotban lévő hangszert. Jól elvoltak benne a tyúkok, a háziak közül senkinek eszébe sem jutott, hogy ez egyébként egy csodálatos hangszer. Leó kapott az alkalmon, alkudni kezdett a tyúkokra, s hozzájuk bónuszként megkapta a cimbalmot is. A szárnyasokat végül elengedte, a hangszert pedig felújította, és a gyűjteménybe került.
Leó és az Illés zenekar
Csupán néhány lépést kell tennünk, rögtön láthatunk egy másik páratlan hangszert is, mégpedig egy gitárt, amelyik egykor Tolcsvay Lászlóé volt. Ez a hangszer azért is különleges, mert az ország első tizenkét húros gitárja. Nem messze a falon az Illés zenekar ezüstszínű elektromos nagybőgője lóg. De mi köze van a kecskeméti múzeumnak a legendás együtteshez? Szilágyi Árontól ezt is megtudtuk.
– Leó Németországban tanult, s épp ment vissza, hogy megkezdje a második szemesztert az egyetemen, amikor a repülőgépen megpillantotta az Illés együttes tagjait. A gépnek Prágában kényszerleszállást kellett végrehajtania, és mivel Leó nagyon jól beszélt több idegen nyelven, elintézte az Illésnek, hogy felszállhassanak egy másik gépre, amivel azonnal tovább tudtak utazni. Nagyon hálásak voltak neki. Két nap múlva már keresték is az egyetemen, és arra kérték, segítsen az Illés zenekarnak a koncertszervezésben. Ekkor szegődött el a csapat mellé, s amíg velük dolgozott, beleszeretett a hangszerek világába, s rengeteg különleges darabbal tért vissza Kecskemétre. Ezután kezdte feltérképezni a Kiskunságot, és gyűjtött még több hangszert. Elképesztő, milyen kincsekre lelt, de azt is látta, ahogy értékes eszközöket eltüzeltek csak azért, mert fából voltak és jól égtek.
A hasas citera
Kísérőm közben a plafon felé mutat, ahol rengeteg különböző citera lóg. Ezek is a gyűjtésből származnak, egyik jobb, másik kicsit rosszabb állapotban található, de mindegyiknek megvan a saját értéke és története. Én leginkább annak a citerának a sztorijára vagyok kíváncsi, amelyikre egy magzatpózban lévő csecsemőt faragtak meg egy női mellet. Mióta bejöttünk a múzeumba, le sem tudom róla venni a szemem.
Mint kiderül, ezt maga Leskowsky Albert készítette, úgynevezett hasas citera, annyira az, hogy tulajdonképpen várandós hasat formáz. Mint kiderül, nemcsak kiválóan szól, de csodatevő ereje is van. Alkalmi kalauzom megmosolyogja ez utóbbi megjegyzést, de azt nem tagadja, hogy a hangszergyűjtemény úgynevezett hangszerbabusgató foglalkozásain érdekes dolgok történtek. A nők, akik a hasas citera alatt ültek, ugyanis rendre teherbe estek. Míg engem ez a hangszer bűvöl el, addig a társamul szegődött zene szellemét egy másik, amelyiken zebrafejek tekingetnek az ég felé. Ez is citera, s úgy, mint a többi, kiválóan működik.
– Ezt is Leó készítette, eredetileg csikófejes citera volt – meséli a múzeumvezető. – Aztán egy hangszerkészítő újragondolta, és mivel zebrafejes hangszert még nem csináltak, átfestette a csikókat.
Csak halkan teszem hozzá, jól sikerült az újratervezés, ilyen hangszerrel eddig még tényleg sehol nem találkoztam. Bevallom, eleinte jól megkavart a látvány, azt hittem, valamelyik afrikai törzstől származik. – Egy citera Afrikából? Ugyan már! – legyint a zene szelleme. Persze igaza van, de hát itt annyi csodáról hallottam már, ez is simán belefért volna.
Doromb a családban
S ha már kedvencekről beszéltünk eddig, ne menjünk el a gyerekeké mellett sem. A foglalkozáson egyszerre hat kisiskolásnak kellett tartania azt a hatalmas hangszert, amelyikről szintén misztikus dolgok derültek ki. A neve didgeridoo, Ausztráliából, egy kétezer lelket számláló törzstől származó fúvós hangszer. Nagyon népszerű az országban, bárhová megy az ember, szinte biztos, hogy találkozik vele. És most jön a misztikum: az ausztrál őslakosok hitvilágában az ősök szellemei az álomvilágban laknak. A legenda szerint a didgeridoo lehetőséget teremt arra, hogy az emberek kapcsolatba léphessenek az álomvilág szellemeivel. Ha igaz, ha nem, nekem ez tetszik.
A gyerekek pedig azt imádják, hogy „játszótársuk”, Szilágyi Áron minden hangszert képes megszólaltatni a több száz hangszert számláló gyűjteményből. Szerényen azt mondja, nem nagy ügy, ezek a hangszerek szinte mind olyanok, amelyeken kis gyakorlás után mindenki képes játszani. S bár minden hangszert nagyon szeret, az ő igazi hangszere a doromb. Nem csoda, hisz édesapja Szilágyi Zoltán, aki a világ talán legismertebb dorombkészítő mestere: ahol ezt a hangszert ismerik a világon, az ő nevét is ismerik. Néhány éve már Áron is tanulja a szakmát.
– Apu szerencsére még aktív, de el kell lesnem tőle mindent, mert fontos, hogy a tudása fennmaradjon. Feladatomnak tartom azt is, hogy világszerte képviseljem őt, ezért is játszom a dorombjain. Már elkészült a saját műhelyem is, de sok mindent kell még tanulnom. Ennek a hangszernek a készítése nagyon összetett, benne van a fizikusság, a költészet és a képzőművészet is. A doromb két alkatrészből áll, hibázásra nincs lehetőség.
Miközben Áronnal beszélgetünk, az is kiderül, hogy Jakutföldön, Szibériában is megfordultak a hangszerükkel, és páratlan élményben volt részük.
– Zenekarommal, a Zoorddal jártunk Jakutföldön. Olyan településeken léptünk fel, ahol rajtunk kívül még nem láttak olyan embert, aki nem jakut volt. A helyieknek játszottunk moldvai zenét, amire a jakut nénikék buliztak, a modern telefonjaikkal, talpig népviseletben vették fel a zenénket. Elképesztő élmény volt, igazi híd Kelet és Nyugat között. Itt is megtapasztaltuk, hogy a zenének valóban olyan rezgése van, ami ugyanúgy érvényes Magyarországon, Jakutföldön, Szicíliában vagy bárhol a világban. A dorombnak is ilyen ereje van.
Maradva Áron személyénél az is kiderül, hogy szinte eleve elrendelt volt a sorsa, bár meglehetősen sajátságos volt az első találkozása a hangszergyűjteménnyel. Gyerekként fordult meg itt először, ahol ráborult egy nagydob. Az alapító Leskowsky Albert már ekkor kijelentette, ez a gyerek lesz az ő utódja. S íme, így is lett.
Miközben körbesétáljuk a gyűjteményt, megtudjuk, hogy a kiállított kecskeduda mellett nyúlból, kutyából, de fókából is készül hasonló hangszer, igaz, ez utóbbit csak Észtországban látta a múzeum vezetője. Azt mondja, nagyon jól szólt az is. Az itteni kecskeduda hangját mi is meghallgathattuk, sőt az iskoláscsoport tagjai maguk is megszólaltathatták.
Aztán mintha egy másik dimenzióba kerülnék, máris egy alkalmi zenekarban ülök. Szilágyi Áron biztat, próbáljam ki a különleges dobot, miközben ő és kollégája megszólaltatják a náluk lévő hangszereket. Nem kell magyaráznom, mi a különbség köztük és köztem, de bevallom, miközben ütöm a dobot, magam is elhiszem, hogy megy ez nekem. És épp ez a lényeg, mondja a múzeumvezető. A Leskowsky Hangszergyűjteményben minden látogató kipróbálhatja magát, a hangszereket, és valódi élményekhez juthat – fogalmazzunk úgy, sikerélménye lesz. És hát nem épp ez a lényeg?
Végezetül csak annyit mondanék: receptre kellene felírni ezt a helyet mindenkinek, aki beleszomorodott a vírusmizériába vagy csak egy felejthetetlen napra vágyik.
A képek a szerző fotói.
Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/3. számában.
