A bűnügyi történetek rajongói kellemes év eleji meglepetést kaptak a Netflixtől: egy klasszikus krimit váratlan csavarral a végén. A halványkék szemekben az idősebb, tapasztalt nyomozó, a Christian Bale által alakított Augustus Landor mellé tehetséges újonc – a Harry Potter Dudley-ja, Harry Melling – csapódik, hogy brutális gyilkossági ügyet oldjanak meg együtt. A helyszín a híres amerikai West Point katonai akadémia, a lelkes, fiatal kadét pedig nem más, mint Edgar Allen Poe.
Az a Poe, aki később a detektívtörténetek „feltalálójává” vált. Bár rövid ideig valóban járt a West Pointra, a Louis Bayard regényén alapuló történet nem megtörtént eseményt dolgoz fel. Ám tökéletesen visszaadja a 19. század elejének hangulatát, és azokat az elemeket – a sötét komorságot, morbiditást, misztikusságot – alkalmazza, amelyek később Poe írásművészetét jellemezték.
A nyomozóirodalom atyja
A halványkék szemek Augustus Landorjának keresztneve tisztelgés Poe leghíresebb bűnügyi nyomozója, C. Auguste Dupin előtt, aki először A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellában, 1841-ben tűnt fel. A Párizsban játszódó történetben Madame L'Espanaye és lánya titokzatos meggyilkolásának ügyében nyomoz. A novellában a detektívműfaj számos, később klasszikussá váló motívuma és jellemző karaktere megjelenik: a nagyvárosi környezet, a hétköznapi segítő, a látszólag bezárt szobában elkövetett erőszakos bűncselekmény, a hiú, összezavarodott rendvédelmi tisztviselő, a sértett gyanúsított, az egymásnak ellentmondó tanúvallomások, majd a meglepő megoldás (amelyben a gyilkosságról kiderül, hogy nem is volt gyilkosság). Dupin később a Marie Rogêt titokzatos eltűnése és Az ellopott levél című műveknek is főszereplője lesz.
Poe e „foteltörténetekkel” megalapozta a racionális, logikán alapuló, a tudományos érvelést az intuícióval ötvöző bűnmegfejtések sémáját, és a „whodunit” (ki tette? – a szerk.) rejtvények megoldásába az olvasókat is bevonta. Újdonság volt az is, hogy Dupin nem hivatásos nyomozó, hanem gazdag, titokzatos, éles elméjű úriember, aki szakmai presztízsének kockáztatása nélkül vizsgálgatja a bűneseteket, és intelligenciája révén sokkal eredményesebb lehet, mint a véletlenszerűen próbálkozó, inkompetens rendőrök.
Poe detektívtörténetei azért is gyorsan népszerűek lettek, mert nem félt szembenézni az elmúlás témájával, az emberi psziché sötét oldalát és a félelem működését is igen árnyaltan mutatta be. Novellái olyan korban születtek, amikor a halál állandó fenyegetést jelentett: az amerikaiak születéskor várható élettartama körülbelül negyven év volt, és az olyan betegségek, mint a kolera, a himlő, a kanyaró és a tuberkulózis rendszeresen tizedelték a lakosságot. Ráadásul az ipari forradalom hatására a városok robbanásszerű növekedésnek indultak, és ezzel együtt a bűnözés is. Természetes volt tehát, hogy az olvasók lelkesen fogadtak egy olyan nyomozót, aki analitikus gondolkodása révén, tudományos módszert alkalmazva könnyedén elkapja a gonosztevőket.
Különös paradoxon, hogy Poe, bár tisztában volt a népszerűségükkel – és a jövedelmezőségükkel –, 1845 után annak ellenére sem írt több Dupin-történetet, hogy állandó anyagi gondjai voltak. Sőt még bosszantotta is, hogy ezek a munkái elvonják a figyelmet a többiről. Közel sem látta őket annyira zseniálisnak és újszerűnek, mint az olvasói.
Rejtélyes halál
A detektívirodalom atyjának nemcsak a történeteiben fordulnak elő misztikus, talányos elemek, hanem máig megfejtetlen halálának oka is. 1849. október 3-án eszméletlenül találtak rá egy baltimore-i árokban, tébolyodott állapotban. Bár azonnal kórházba szállították, már nem tudták megmenteni: négy nappal később elhunyt. Egyszer sem tért magához annyira, hogy elmagyarázza, mi történt vele, miért viselte valaki más koszos ruháját. Utolsó napjait delíriumos rohamok között töltötte, hallucinációktól szenvedett. A halála előtti este kezelőorvosa szerint többször is egy bizonyos Reynolds nevét kiáltotta – hogy az illető ki volt, az a mai napig rejtély. Az utolsó szavai ezek voltak: „Uram, mentsd meg a lelkem!” Az orvosi zárójelentés szerint a még csak negyvenéves Poe agyhártyagyulladásban halt meg.
A különös körülmények miatt azonnal elindultak a találgatások. Sokan idült alkoholizmusát okolták haláláért, bár Poe ekkor már a mérsékletességi mozgalom szószólója volt. Mások úgy vélték, megverhették, és újabban a gyilkosság lehetősége is felmerült. Későbbi kutatások a szén-monoxid- vagy a nehézfémmérgezést sem zárták ki, de kolera, veszettség vagy influenza is végezhetett az íróval. Az egyik legújabb elmélet szerint agydaganatba halt bele, ami magyarázatot adna utolsó napjainak fizikai és mentális állapotára.
Nagyobb szertartás nélkül temették el egy baltimore-i temető jelöletlen sírjába. 26 évvel később szobrot állítottak a tiszteletére a temető bejárata közelében, és exhumálták, hogy díszhelyen temessék el újra.
A többi már történelem
Poe nem sejthette, hogy történetei új korszakot nyitnak a detektívirodalomban. Charles Dickens az 1852–1853-ban, húsz részben megjelentetett, Örökösök című regényébe már krimiszálat is beleírt. Íróbarátja, Wilkie Collins 1868-ban Holdgyémánt címmel megírta az első detektívregényt. Ebben szintén számos olyan, ma is gyakran használt krimielemet fedezhetünk fel, mint a félrevezető információk gyakori felbukkanása, a deduktív gondolkodás vagy a bűncselekmény rekonstrukciója.
1887-ben Sir Arthur Conan Doyle megalkotta Sherlock Holmest, a világ leghíresebb nyomozóját. A krimi királynője, Agatha Christie 1920-ban mutatta be Hercule Poirot karakterét A titokzatos stylesi esetben, és 1927-ben A kedd esti klubban a szelíd, finom, de a gyilkossági eseteket zseniális logikával megoldó vénlányt, Miss Marple-t. Raymond Chandler és Dashiell Hammond hősei, Philip Marlowe és Sam Spade az 1930-as években születtek.
A detektívtörténetek iránti kereslet azóta sem csökken. Bár számtalan alműfaj és sztori született, amelyekben rendőrök, törvényszéki tudósok, ügyvédek, FBI-ügynökök és civilek nyomoznak, többségük még mindig a Poe által megalkotott sémákat alkalmazza.
A cikk forrásai itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók.
Nyitókép: Edgar Allen Poe, Francisco Fonollosa illusztrációja. Fotó: Leemage via AFP
