„Az alkotók számára létfontosságú a testtudat és az önreflexió"

Az egyes városokban egymást követték az izgalmas, a helyi művészeti értékeket bemutató tárlatok: augusztus végén elsőként nyílt meg Test/Harmónia címmel a MANK Nonprofit Kft. és a Művészetek Háza Veszprém által közösen kiírt képzőművészeti pályázat legjobb alkotásaiból válogatott tárlat. A Dubniczay-palotában megrendezett kiállításból kiderült: a formák és technikák sokszínűségével ábrázolható mindaz, amit az emberi létről, az emberi alakról, az ember testi teljesítményéről gondolunk. Ezt követte szeptember közepén a Szolnokon kiállított Legyőzött határok című tárlat, amely az emberi test teljesítőképességének határait, a fizikai erőt igénybe vevő műfajokhoz kapcsolódó, azokból ihletet merítő alkotásokra helyezte a hangsúlyt. Harmadik állomásként Miskolcon láthattuk október végétől a Teljesítmény című kiállítást. Itt az emberi test teljesítőképességét ábrázoló, illetve a sport kulturális, szociokulturális, történelmi vetületeire reflektáló alkotások álltak a középpontban.

Hegyeshalmi Lászlóval, a veszprémi Művészetek Háza vezetőjével, Verebes Györggyel, a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetőjével és Kónya Ábellel, a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria igazgatójával Takács Erzsébet beszélgetett a pályázatról, annak sikereiről és a kortárs művészek testképéről.

A Kép/Test/Lét összművészeti programsorozat kiemelt célja volt, hogy a
vidéki művészetet fókuszba állítva bemutatkozási lehetőséget adjon jelentős
vidéki művészek és alkotóközösségek számára. Sikerrel járt a program
célkitűzésében? Hogyan fogadták a művészek a kezdeményezést?

Hegyeshalmi László: Esetünkben csaknem száz alkotóművész jelentkezett műveivel a pályázatra, tehát a felhívás célba ért. A művészek is elmondták, hogy örülnek a kezdeményezésnek. A pályázatra érkezett munkákból végül 35 alkotás került be a tárlat anyagába.

Kónya Ábel: A vidéki művészet fókuszba állítása egy nagyon fontos törekvés – sokan próbáltak már megoldást találni arra, hogy a vidéki létezés ne legyen a mellőzöttséggel egyenlő a magyar művészeti életben.

Kijelenthetjük, hogy számos olyan gondolat és észrevétel megfogalmazódott a partnerek között, amiket később modellként is lehet majd használni. Egyértelműen pozitív maga a szándék a MANK részéről, és hasznosnak találom a résztvevő városok művészeti kiállítóhelyei között az ennek köszönhetően létrejött személyes kapcsolatot is.

Verebes György: Szolnokon én abszolút sikeresnek tartom a programot! Nagyon gazdag válogatás jött létre nem csak földrajzi, de szellemi és szakmai értelemben is.

Miért fontos a folyamatos közösségépítés és az alkotók közötti
párbeszéd? Hogyan tud egy ilyen programsorozat segíteni a helyi alkotóközösségek
aktivizálásában?

V.Gy.: A kapcsolattartás, a kapcsolatteremtés térségtől függetlenül alapvető feltétele a minőségi művészeti tevekénységnek. Emellett érdemes tudni, hogy valóban sok művész él és dolgozik Budapesten kívüli területen is. A művészek kimondottan örültek annak, hogy a kiállítás egy közösséghez tartozó művészcsoport tagjai által jött létre, tehát

ennek a kiállításnak a közösségteremtő ereje kiemelkedő volt azzal együtt, hogy ez egy országos érvényességű sorozat egyik állomása volt.

H.L.: Veszprém megyében több állandó, összeszokott alkotócsoport működik, többek között a Veszprémi Művész Céh, az Ajkai Grafikai Műhely és a nyári alkotóművészeti szimpóziumokon is rendszeresen együtt dolgozó alkalmi közösségek is idesorolhatóak. Számukra fontos lehetőséget nyújtanak a különböző alkotói pályázatok. Másrészt a pályázatok jó lehetőséget adnak a művészetelméleti, technikai, formai kérdések megvitatására, az új nézőpontok, a hazai és nemzetközi művészeti mozgások megismerésére. Ezért nagyon fontosnak tartom az alkotóközösségek aktivizálásában a pályázatokat.

K.Á.: A
közönség és az alkotók közötti párbeszéd kialakítása valóban nem egyszerű
feladat. Ha tárgyilagosak maradunk, akkor a legtöbb – és ez sem kevés –, amit
várhatunk a hasonló pályázatoktól, hogy azt jelezzék, van, aki fontosnak érzi a
helyi alkotókat és alkotóközösségeket. A projektben résztvevő intézményeknek
pedig azt, hogy vannak olyan országos szervezetek, akik komolyan gondolják a kortárs
művészet anyagi támogatását országos szinten is.

A
Kép/Test/Lét hármasából Önök szerint miért éppen a Test került a beküldött
művek fókuszába?

H.L.: Nézetem szerint ennek elsősorban művészettörténeti vonatkozása van. A test ábrázolásának évezredes hagyománya, az úgynevezett figurativitás kérdései ugyanúgy foglalkoztatták a mai alkotókat, mint elődjeiket.

K.Á.: Valóban talán azért,
mert ez az, ami a legkönnyebben megfogható és ezen keresztül sok témáról lehet
beszélni. A ’kép’ nyilván nagyon általános lett volna. A ’lét’ hívószó pedig
túl elvont és hasonlóan túl tág értelmezéseket predesztinál.

V.Gy.: A test egy bázis. Ez
az alap, amit mindannyian átélünk és amin át élünk, hiszen az összes szellemi
és fizikai tevékenység innen indul. A mai világ szemlélete hajlik afelé, hogy a
testi folyamatokra redukáljon minden szellemi folyamatot, viszont olyanok is
vannak, akik azt gondolják, a testi folyamatok a szellemünk következményei. A
művészet is ez utóbbihoz kapcsolódó műfaj. A művészek érzik és tudják, hogy a
test az nem egy ok, hanem egy okozat. A test tehát a gondolat következménye. A
szolnoki kiállítás is erről a kapcsolatról szólt és mutatta be, hogy az alkotói
folyamat a szellem testen keresztül való illusztrációja.

A testábrázolásoknak messzemenő hagyományai vannak a vizuális és
képzőművészetekben, az egyetemes kultúrában. Önök szerint hogyan követik a
kortárs művészek ezeket az alkotói hagyományokat?

K.Á.: Nem gondolom, hogy
egy mai kortárs művész jellemzően hagyományként tekintene a művészettörténeti
példákra. Minden eddigi képzőművészeti megnyilvánulás beépül a kortárs
lehetőségekbe és szabadon idézhető – ezzel élnek is az alkotók. Azt mondanám
tehát, hogy minták, de nem hagyomány.

H.L.: Valóban. Aki végigjárta a művészeti képzés különböző fokozatait, az megismerkedett a művészeti hagyománnyal, annak elméletével és gyakorlatával is. Úgy gondolom, hogy napjaink képzőművészetében – minden műfajban – nagyon erőteljesen és összetetten jelenik meg a testábrázolás.

Elmondható, hogy igen összetett a kortárs művészek testképe és ez a Veszprémben látható alkotásokon is megmutatkozott.

Az egzisztenciális önmegjelenítéstől a csoportos tevékenységen át változatos és gazdag az alkotók testképe.

V.Gy.: Jelenleg a testkultusz világában élünk. Mi a saját képünket a testünkön keresztül próbáljuk megmutatni, és ez mostanában kicsit elburjánzott. Ez azért probléma, mert eltereli a figyelmet a test átéléséről és a belsőnkben lezajló folyamatokról. Viszont ezek örökérvényű kérdések, amelyekkel a művészek talán erőteljesebben foglalkoznak, mint a társadalom más csoportjai.

Mivel a kiállítások a koronavírus járvány árnyékában szerveződtek, hogyan értékelődött át, vagy nyert új értelmet a tematika?

K.Á.: Az egyik alkotáson
egy meztelen női testet látunk maszkban. Ez egy elég direkt reagálás. A
bizonytalanság, a magára hagyatottság és az elidegenedés érzése markánsan
megjelenik a kiállítási anyagban.

V.Gy.: Kiemelt fontossága van annak, hogy az ember élő valóságában találkozzon egy műalkotással és ne monitoron keresztül nézze azokat. Nyilván ebben a koronavírus által megbélyegzett időszakban ez nehézségeket okozott. Megrendezhettük a kiállítást, de a látogatottságot biztosítani – és a látogatók biztonságára odafigyelni – egy nehezített feladat volt. A mi számunkra egy kivételes öröm, hogy ezt a kiállítást fizikai valóságában meg tudtuk rendezni, és a megnyitó ünnepséget is megtarthattuk. A közönség is nagy érdeklődéssel vett részt a rendezvényen és a művészek is örültek, hogy néhány hónap bezártság után ismét fizikális kiállításon vehettek részt. A közösségteremtő ereje ennek a kiállításnak kiemelkedő volt.

H.L.: Az alkotók elmondása szerint a művek kivitelezését befolyásolta a járvány. A veszprémi kiállításon két mű reflektált a koronavírus-járvány okozta léthelyzetre, de a vírus alapvetően nálunk nem okozott nagyobb nehézséget az augusztusi megnyitásban.

Mennyire fontos a testtudat és az önreflexió a kortárs alkotásban?
Segít a belső önreflexió a közösségtudat építésében?

H.L.: Az alkotóművészek
számára, akik hivatásukból következően szenzitíven, kreatívan, kritikusan,
tudatosan reagálnak a világ jelenségeire, létfontosságú a testtudat és az
önreflexió. A belső önreflexió az ember egészséges testi-lelki
működésének alapfeltétele. Ahogy az egyén egzisztenciális működését, úgy a
közösségtudat-építést, az együttműködést is meghatározza.

K.Á.: Szerintem is, a testtudat és az önreflexió a kortárs művészet alapkérdései közé tartoznak. Azt persze nem állíthatjuk, hogy mindenkinél elsődleges témát jelentenének, de nagy szeletét képezik a művészek alkotói munkásságának.

A közösségtudat szempontjából kulcsfontosságú az egyén önmagáról kialakított képe és az önazonosság megteremtése, vagy az arra való törekvés.

V.Gy.: A letisztult, kialakult testtudat abszolút tud segíteni a közösségépítésben! Az én szemléletem szerint a közösségi létnek az egyik alapköve a bizalom. A bizalom pedig a cselekedeteken keresztül válik valóra: a beszéden, a gesztusokon. Ez azt is jelenti, hogy a test elengedhetetlen a közösségi léthez. Egy műalkotás befogadása is tekinthető közösségi tevékenységnek, hiszen az az időtartam amíg Ő a műtárgyat nézi, megsokszorozódik a lelkében. Az a három másodperc, amíg valaki egy műtárgyat néz, utána akár órákra, napokra, hónapokra is tovább kíséri az embert. Innentől kezdve a műtárgy a végtelenben él tovább sok-sok emberben.

A teljes cikk az alkotomuveszet.hu oldalon olvasható.

A fotókat Csákvári Zsigmond készítette.