A szerző életműve 26 kötetnyi vers és 12 kötetnyi esszé, tanulmány, egyéb próza. Írásművészete nem maradt visszhangtalan, számos elismerést tudhatott magáénak: egyebek mellett a József Attila- és a Kossuth-díjat is kiérdemelte, 2014-ben pedig a Nemzet Művészévé választották.
A mintegy háromezer verset magában foglaló gyűjteményes kötetek első alkotása 1961-ben keletkezett, az utolsó 2017-ben látott napvilágot. Vasadi Péter a monumentális életmű kezdetén már betöltötte a 35. életévét, de aztán késői öregkoráig nem tette le a tollat. Költészetének megbecsültségét az is jelzi, hogy az egymás után sorjázó verseskönyvek előszavait olyan neves pályatársak írták, mint Fodor András, Juhász Ferenc, Szécsi Margit vagy Kormos István.
Egy ilyen, évtizedeket átívelő költői működés, mint Vasadinál is tapasztaljuk, az ifjúságtól az aggkorig egyre mélyülő érzékenységet mutat fel, gazdag élettapasztalatot halmoz fel és sűrít magába, hogy lírává átlényegítve elénk tegye mindazt, amit a világról tud.
A kötetek nyitányának egyik első műve, az Őszi búcsúzás még a magányosság nyomasztó csendjéről beszél:
„Vége van / Arcodba hull egy árnyék / Az utcáról felzsong a zaj / Babrálsz a csönddel / (…) / Vársz még. Talán a tálalón / megroppan most a korsó / s hasadt hangjával lesz tele / e néma, zárt koporsó.”
Nem kell azonban sokáig várni arra, hogy a Rohanás című darabban szemünk elé kerüljön a szerelem boldog őrülete is:
„Futottunk át a réten ketten / megittasult aranycsikók / Hajadban zizegett a napfény / az ég s a föld tüzet csiholt / Velünk futott a hársfaerdő / egymásba botló sok gyökér / s bokánkra sziromláncot fűzött / a kankalin s a pipitér.”
E szinte kimeríthetetlenül gazdag lírában helyet kap az érzéki beteljesedés is. Mint a Szerelem című versben olvashatjuk:
„Part vagy? / Partod vagyok. / Ketten bozótos parthomok. / Megrendülnek barlangjaink. / Csuszamló partok közelítenek. / Szökik a víz, / testhajlatunkba lök / falkányi lánghalat. / Hálót vetek neked. / Hever a vad, ki csapda is. / A tér mögötte összeroppan. / Kinő belőle egy virág / Amely fehér és kútmély / kelyhe van.”
A tematikai sokféleségből kiemelkedik a szerző talányos, a versalkotásra vonatkozó reflexiója, azt a soha meg nem fejthető késztetést kontemplálva, amit az antikvitás a múzsa csókjának tart, a romantika ihletnek, a modern irodalomtudomány pedig metaköltészetként, vagyis a líráról beszélő líraként hivatkozik rá. Vasadi költészetében megkérdőjeleződnek ezek a korábbi definíciók, mégpedig nem oly módon, hogy újabb magyarázattal állna elő, csupán elveti a mitikus, antropomorf, sőt a tudományos megközelítést is. Ehelyett, úgy tűnik, esetlegesnek, a véletlen művének tekinti az alkotás létrejöttét, amit előre nem lehet látni, sem kiszámítani, és ami mint a villám csap le, tehát végső soron szerencse dolga. Olyan áldott állapot, amelynek forrása láthatatlan és kiismerhetetlen, így maga a költő is csak találgathatja, micsoda, miből származik, hogyan keletkezik. A költészet című versben így ír róla:
„Nem tudom, honnan jő. / Talán a csörtető / villamos után úszik / a levegőben, mint a madár. / De szálltában lekoppan: / csak egy kavics. Ahogy / az utcalámpa fényében / megpörkölődő lomb inog / úgy leng felém. Mint / elrojtosodott gyermekkorom / olyan.”
Az Alaktan című vers is ezt a sejtelmes állapotot boncolgatja. Azt a lelki kondíciót, ami a mű keletkezését kíséri, amikor az alkotó számára semmi más nincs és nem is lehetséges, csak ez az önmagába záruló hangulat, a művészetpszichológia nyelvén a flow, a versírás gyönyöre. Ez tehát időtlen, anyagtalan, transzcendens létállapot, a munkájában létező költővé való átlényegülés aktusa:
„Letenni, félre, ami más. / Ne véss: elég a karcolás / körülvillog, majd elenyész; / a test ne írjon, csak a kéz. / A kéz se csak az ujjai / az ujjhegye, és az, ami / vezeti az ujj tűhegyét: / testesüljön a szóban a lét / ott égjen az ujjahegyén / legyen hajlékony és kemény / és lágy és gyors és lassúdad / s nyomán villámló karcolat / futtassa vonalát bele / a semmiből a semmibe.”
Vasadi az alkotói személyiség titkának vizsgálatán túl az emberi lényeg viszonylagosságát, szükségszerű korlátait, a szubjektum létét fenyegető, örökösen leselkedő végzetet is témájává teszi. Mint Lélegzés című versében olvashatjuk:
„Nem lehet néha / levegőt venni / Isten elárasztja / tüdőmet, ha alszom, / csak kegyelemből.”
Ugyanennek az éremnek a másik oldala kíméletlen szembenézés, a test ellenében vívott önpusztító küzdelem bemutatása, amelynek során a versalany csak veszíthet. Míg mi, hétköznapi emberek szégyenkezve titkoljuk a gyengeségeinket, a költő számára elemi kötelesség megfogalmazni, s ha hirdetni nem is, de kimondani, hova vezetnek a tévútjaink. Az Elvonókúra című alkotásban ezt olvashatjuk:
„Kiszikkadt táj a böjtidő. / A pulzusodon megtapinthatod. / Mezítláb jár benned a lélek, / skorpiók ellen gyémántsaruban. / A hallgatás a csöndben el- / fészkelődik. / Kinek csakugyan van szava, / most belül beszél. / Másképp ezentúl sem tehet.”
Talán ugyanebbe az érzésvilágba sorolhatjuk a kötetek záródarabját, a Végül című költeményt, amit Vasadi a Vigilia olvasóinak ajánlott. Itt az illúziók végső feladásának folyamatában meztelenedik le a védtelen, kiszolgáltatott örök emberi lét, s válik nyilvánvalóvá végső magányossága:
„Meredek zuhanás / lefelé. Hagyd el / végre magad. / Ha baj / volt, mért túl messziről / jött mindig a segítség? / Nem sietett. Nem ígért / semmit.”
A három vaskos kötet végére érve elmondhatjuk: egy lezárt élet lírai munkásságát tartjuk a kezünkben, s olyan élménygazdag, tanulságokkal bőven szolgáló, grandiózus versuniverzummal ismerkedhetünk meg általa, ami bőségesen meghálálja az olvasásba fektetett nem csekély energiát.
Nyitókép: a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Vasadi Péter Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, irodalomkritikus, műfordító budapesti otthonában 2015-ben. Fotó: MTI/Czimbal Gyula
