A címadó költemény, a Készülődés már a hátoldalon feltűnik a maga melankóliájával, s a révbe érés legkevésbé sem a nyugalom és a biztonság szinonimájaként, inkább az elmúlás előtereként kerül látóterünkbe, harminc év múlva esedékes kései versekként, „a test romlása”, a „fogyatkozás lassú ünnepe” formájában. Teljes benyomást persze csak a nyolc, egyenetlen terjedelmű, témáiban olykor egymásba érő, de értelmezési támpontként szolgáló ciklusba sorolt nyolcvan vers összessége adhat, ám a zsillés rezignált fanyarság kezdésként is szembejön velünk.
A nyitó Apjuknak nem a félbemaradt, bár torzóikban egymásra találó versekkel („de nem lesz hozzájuk közöm, / apjuknak nem vallanak engem”) a befejez(het)etlenség csendes beletörődéséről vall, míg a kezdőciklus címét adó Újra csak költő lírai soraiban „a szavak megszállott szerelmese” a mindennapok nyűgei elől menekülne a kezdetekbe.
A múltban a mindenkorit leljük meg az Itt repül a kismadár! századelős képeslapjainak véletlen szereplőivel, akik az ismeretlenség, a mulandóság, ám egyben az örökkévalóság lenyomataiként is „várják, hogy felröppenjen / a mester furcsa dobozából / az öröklét madara”, a Badacsony fájó-szép félrímei pedig már a könyv elején esszenciáját adják a kötetnek és a Zsille-univerzumnak is, egy valahai szürettel, régi családtagokkal („ott vannak velem a holtak”), a múlt, az elmúló és a jelen, a velünk maradó ellentmondásával, az időtlenség rejtelmével és a hittel, „hogy az elhullajtott szemekből / összerakható a teljes szőlőtábla”.
Megszólal a polonista is, a Szmolenszk című versben a megtörhetetlenség katarzisaként ábrázolva a nemzeti hős síugróbajnok diadalát a lengyel elit 2010-es repülőgép-katasztrófájának perceiben, majd az „újra csak költő” a Származástanban rója le tiszteletét eldugott helyekről, kétkezi családokból származó zseni elődei és „a líra genetikája” előtt.
A saját élet ismerős idegenségével, az otthon otthontalanságával szembesítő Ki lakik itt ciklus a metafizikus vers-útiélményekhez vezet, a bennszülött játékos-ironikus budapesti „nyaralásához” (Idegenben) vagy a Vadászat az utazó és vadász közötti szórakoztató párhuzamhoz („a második vágányon már fickándozik a vad, / acéllemez testén csillog a fény, / izmai remegnek”), s az örök orientáció szerelmes földrajzának lengyel tájaihoz: „virrasztok lengyelül”, idézi meg Nagy Lászlót és a varsói éjszakákat a Bölényfüves vodka, megjelenik a háborús felkelés, Wrocław, a Balti-tenger, s „határt lépve” a globalizmus áldozatául eső Észtország is (Valami készül, Tallinni mellékdal).
Az Üzemi hőfok kíméletlenül őszinte párkapcsolati ciklusában – nevén nevezve Simon Adrit, a kötetet is szerkesztő költőnőt – a Tengerparti erotika szójátékától („Zsille az Adriján”) az objektív leírásba rejtett bimbózó viszonyon át („akkor jött Adri az életembe” – Tokaji Írótábor) a héjanász-érzésekig jutunk, mint a nyers humorú Erőszak testiségében vagy a Gyümölcs se veled, se nélküled „őrült veled-egy” magányában. Az olvasót szinte tolakodóvá avató öngyilkossági kísérlet (a kórházi kórteremszámra utaló Ötvenhatos vers) után a Tiszaladányi elégia idillje engesztel ki, ám végső benyomást a fővárosi közös lét nyomasztó illúziótlansága, a „kéregetők, dőlt kémények, / szennyes járdák sokasága” ad (Mi fáj majd, ha tényleg). A haza a magasban, a valahová tartozás és a kívülállás gondolatának („A hazám a túlparton van” – Zágrábból Pestre) rövid fejezete után a Ha itt írnának példaképektől, kedves halottaktól búcsúzó ciklusában a Nem ismerni még a kezdetekhez visszatérésre, az „újra csak költő” érzésre vágyik, „érezni a hajnali mámort, / a pörköltszaft ízét az Arabs Szürkében”, s vele a régi nagyokra: „Csoóri, Faludy, Hárs Ernő, Bella. / Az lenne jó, ha még élnének, ha még itt írnának.” A további versek személyes, bensőséges élményeken át állítanak emléket többek között Lázár Ervinnek, Nagy Gáspárnak, Oláh Jánosnak, Csontos Jánosnak, míg Deák Lászlótól három költemény is búcsúzik, s a Deák László készülődik címűben megfogalmazott haldoklás ismét kesernyésen a könyvcím mögé pillant.
A mind súlyosabb hangulatiság a Végigkísér ciklusában is hat: az Esztergom – Aquincum elmúlásízű őszi útleírásában „csak bámul testvérünk, / a halál”, az Asztalok, ízek mint „dacos hadüzenet a végnek” emlékezik emberekre, lakomákra, vendéglőkre, míg a Fél temető a gyermekkor szereplőit takarja. A Testvérem, társam és az Alkony, virradat szereplőiként megjelenített fájdalmat és kínt méla öniróniával oldja A nagy öreg elmélkedése jövőbeli és egykorivá váló mai teniszbajnokokról, s ugyanígy tesz az Egyszer majd megszeretem Zsille Gábort is, ahol a tükörképpel szembenéző és – hogy „kevésbé fájjon a búcsú” – magára közönyt erőltető szerző morgós-panaszosan mégis életszeretetéről vall, új értelmezés lehetőségét adva az itt felbukkanó, kötetcímadó Készülődésnek. Mindez előkészíti a Félmúlt, félmost rész oldottabb hangvételét és hol könnyedebb, hol súlyosabb mögöttesét: kétszer is megidéződik Arany János, a Bizalmas kifecsegi a hajdani iskolatárs régi szerelmi titkát, a Tárgy: Költészet Napja szarkasztikus görbe tükör a költői szolgálatról, a Dal tizenkét sorba sűrített léthelyzeti paradoxonja („úgy végzem, hogy sose haljak”) viszont már a továbbélő múlt fejezetcímadó eszmeiséget taglalja, hogy a szellemesen emelkedett Egysoros – egy- helyett négysoros strófával és három megjegyzés-versszakkal – bólogató félmosolyra késztesse olvasóját: „Így lepi el a világot / a mértéktelen bölcselkedés.”
A kötet végén lépünk ki leginkább az alanyiságból: a Komment az internet világán át láttatja meg a tömegek állandó álszentségét („Barabás röhög, mert tudja: / lábáról mindjárt lehull a bilincs”), a Felvilágosult hagyomány a francia vidék nem közismert madárpusztító beavatásával mutat a lényegi mélységet felélő rikító felületesség általánosságára: „a világ őrülten zöld, de csönd van, nincs madárdal”, a Sikeres év pedig a hírvilág bulvárjellegét karikírozza ki. A személyes, az elmúlás azonban velünk marad: a beremendi szőlőhegy az elhordott szomszéd domb hiányát vetíti elénk (Fáj), míg a Kívánságműsor a valahai rádióműsorral összekapcsolt régi zamárdi nyaraló és a családtagok, rokonok elvesztését. Kötetzárásként a Visszavedleni az „újra csak költő” kezdőgondolatát is meghaladná, visszatérve a folyóiratcímek eredeti értelméhez (forrás, holmi, műhely, liget), ám a kiszabott sors nem tágít: „Úgy kell élnem, hogy azt hallva: hitel, / kizárólag Csoóri Sándor lapjára gondoljak.”
Sokszínű, változatos tematikájú, a par excellence költőnek a mindenséget verssé transzformáló, egységes könyve végére érünk ezzel, amely épp annyira fáj, amennyire fel is old, hiszen torzókból, hiányokból, veszteségekből, mulandóságból, visszavágyódásból, ellentmondásokból, nincsekből és fosztóképzőkből építkezik, ám az elmúlásban az örökkévalót kereső sziszifuszi munka egésszé áll össze. Tán nem tévedünk, ha minden rezignált vissza- és előretekintés, búcsúérzet dacára is e teljességre törekvést, az elhullajtott szemek szőlőtábláját látjuk a további készülődés célkeresztjében is.
(Zsille Gábor: Készülődés. Magyar Napló, 2019, 142 oldal, 2800 Ft)
Luzsicza István
A cikk az Országút oldalán jelent meg 2020 márciusában.
Nyitókép: Magyar Napló
