Az ember, aki megölte Pulcinellát – Az Itt én nevetek című filmről

Ismét Itáliai utazásra hívta a nézőket az Uránia. Immár negyedik alkalommal hirdették meg az olasz tájakhoz, városokhoz kötődő vetítéssorozatukat, amelyben új és klasszikus filmek segítségével, a Budapesti Olasz Kultúrintézet együttműködésével újból végigkalandozhattunk az Appennini-félszigeten, és felfedezhettük az olasz filmművészet rendkívüli értékeit.

A legutolsó alkalommal Nápolyba látogathattunk el, ahol a legendás olasz komikus, Eduardo Scarpetta életébe, valamint a XX. század eleji színházi kultúrába nyerhettümk bepillantást.

Scarpettának a színpad volt a
mindene, népes családjának életét is a színház köré szervezte. Ám a megidézett
komikus nemcsak vérbeli színházi emberként jelenik meg Mario Martone filmjében,
hanem kapzsi menedzserként, hűtlen férjként, irányításmániás családfőként,
szeretői eltartójaként, törvényes és törvénytelen gyermekei édesapjaként.

Az asztalnál Scarpetta méri az adagokat, mindenkinek más-más mennyiség jár, kinek alkati, kinek színpadi teljesítménye alapján. Ő pontosan tudja, kinek mi a jó, ki mit szeret. Persze az asztalnál is a humoré a főszerep, minden este elhangzik egy olyan tréfa, amiből kiderül, Scarpetta a színpad és az élet, a játék és a valóság között már nem tud – és valószínűleg nem is akar – különbséget tenni. És bárkit, aki a családból másként képzeli el a jövőjét, megvet és őrültnek nézi. ,,Örökség és bevétel”, emlékezteti mindannyiszor feleségét, szeretőjét és gyermekeit, ahányszor felmerül valamelyikükben, hogy szívesen cserélné a deszkákat egyszerű, vidéki életre vagy filmezésre.

A hozzáállás érhető, hiszen Scarpetta nagyon szegény családból származik, a színpad tette gazdaggá. Korán felismerte: a színházba járó embereknek már nem maszkokra, eltúlzott gesztusokra és improvizációra van szükségük, hanem olyan alakokra, akikben saját magukat ismerhetik fel. Így teremtette meg és játszotta el Sciosciammoccát, Pulcinella továbbfejlesztett verzióját, a szegény származású, de ambiciózus, egyszerre ostoba és eszes figurát, aki megnevetteti a közönséget.

Scarpetta a színházak királyává válik, elégséges csak megjelennie a színpadon, a közönség rögtön ovációban tör ki. Sikere csúcsán, a pénztől és a hírnévtől megmámorosodva merész vállalkozásba fog. Elhatározza, hogy paródiát készít a kor legnagyobb olasz költője, Gabriele D’Annunzio egyik tragédiájából. A költő erre szóbeli engedélyt is ad, ám az előadás bemutatójának estéjén botrány tör ki a színházban: a darabot az új nemzedék költői és drámaírói kiabálás, füttyszó és szidalmazás közepette félbeszakítják, míg végül maga D’Annunzio jelenti fel Scarpettát plágium miatt. El is kezdődik hát az első nagy, ismertté vált szerzői jogi per Olaszországban.

A pereskedés évei kimerítők nemcsak a komikus, hanem csaknem húszfős családja számára is, akiket ő tart el. Scarpetta minden erejével őrizni igyekszik színháza sikerét és önmagába vetett hitét, de lassanként ráébred, hogy a közönség már másra kíváncsi, mint amit ő nyújtani tud…

A film részletgazdag betekintést nyújt a legendás nevettető életébe és a kor színházi kultúrájába, de túl is mutat a klasszikus életrajzi film műfaján. Mario Martone a híres plágiumper történetét használja fel arra, hogy körüljárja a vígjáték fogalmát. Abban az időben a komédia alantas műfajnak számított, még azt követően is, hogy Scarpetta a vásári forgatagok nélkülözhetetlen szórakoztató elemét művészi magaslatra emelte.

A film szereplői egytől egyig kiemelkedően játszanak. Toni Servillo szenzációsan hozza az olykor saját magával is ellentmondásba keveredő Scarpetta alakját. A komikus feleségét, törvényes gyermekeinek anyját alakító Maria Nazionale és a szeretőjét, törvénytelen gyermekeinek anyját megtestesítő Cristiana Dell’Anna feladata egyáltalán nem egyszerű, hiszen két, valamelyest egyforma sorsra jutott asszonyt kell eltérő módon alakítani. A karakterek hasonló gyötrelmei, megaláztatásai, kétségei ellenére a két színésznő mesterien képes kidomborítani a két asszony különbségeit. A fiatal színészek is remekül formálják meg a színház világát egyszerre átkozó és imádó Scarpetta-gyerekeket, az ambivalens érzéseikből adódó feszültség szinte tapintható.

Az Itt én nevetek nemcsak Eduardo Scarpetta életének és legfőképpen utolsó éveinek rendkívül érdekes és szórakoztató portréja, hanem unikális filmes alkotás a színház erejéről, hatalmáról és sajátos, kegyetlen működéséről.

A nápolyi Mario Martone rendező egyébként nem először érinti a nagy nápolyi színházcsináló dinasztia munkásságát. Az Itáliai utazás-sorozat előző részében a nézők láthatták Martone A Sanitá negyed polgármestere című filmjét, amely Eduardo De Filippo darabjából készült.

Képek: Mario Spada