Miközben a Katinka bámulatos víz alatti nyitó képsorát néztem, kissé ijedten állapítottam meg, hogy mintha nem embert látnék érkezni. A fenséges erő, amelyet a mozdulatai kinyilatkoztattak, valamiféle tengeri lénynek mutatta a kamera szemszögéből hatalmasnak tűnő testet, az őt körüláramló, előle kitérő víztömeget pedig az otthonának. A birodalmának, amelynek megkérdőjelezhetetlen ura. Azért ijedtem meg, mert – újságíró-betegség – már ott erre az írásra gondoltam, ennek a szavait fogalmazgattam magamban, és megengedhetetlen képtelenségnek éreztem, hogy milliók kedvencéről mint valami az emberitől idegenről: mint a természet erőihez-lényeihez hasonlóról vagy mint úszásra optimalizált mechanizmusról, „úszógépszerűségről” írjak majd.
Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy később maga Katinka mondja a filmben kétszer is: úszóként sokszor érezte magát gépnek,
úszóénje mintha önállósította volna magát, levált volna róla. És a delfinre mint a víz urára vonatkozó párhuzammal is előáll a film. Egy jelenetben – mintha a képzeletünk játszana velünk – Katinkának a víz alatt játékosan sikló alakját váratlanul egy delfiné váltja fel, és ez oda-vissza még egyszer megismétlődik, hogy az utalás teljesen egyértelmű legyen. Máskor gyerekek oktatójaként látjuk, amint a hátára erősített uszonnyal cápaként fogócskázik velük, a film vége felé pedig delfinnéző motorcsónakútra indul a barátjával. És ujjongásából ítélve a rokonai közé megy.
Az ősi elemmel való intenzív kapcsolat egész biztosan felerősít bizonyos specifikus képességeket, a magzatvíz, a babák önfeledt úszkálása és a törzsfejlődés korai szakasza is eszünkbe juthat róla. Meg azok a gyerekkori emlékek, amikor egy kicsit mindannyian halnak éreztük magunkat, és az egész napot a Balatonban töltöttük, aztán esténként, noha már egészen kék volt a szánk, a szüleinknek kellett bennünket a vízből kirángatniuk. Vagyis mintha kifejletlenül mindannyiunkban ott szunnyadna a vízi virtuozitás képessége és öröme. Mintha mind magunkban hordoznánk a titkos vízi ikertestvérünket.
Világos, hogy van itt valami kettősség: hogy Katinka számára az, amivel mindenki azonosnak hiszi, idegen, tőle elkülönülő funkció, sőt – ez is milyen megdöbbentő – Iron Ladyként még önálló személy, avatár, képregényhős alakját is öltötte. Csak most, a film révén jöttem rá, hogy én leragadtam az Iron Lady-időszaknál, hogy bizonyára sokakkal együtt egészen mostanáig kőkemény, emberfeletti hősnek hittem Katinkát. Talán mert egy átlagember számára teljesen elképzelhetetlen,
hogy mi mindent kellett végigcsinálni a magyar úszósport történetének legkiemelkedőbb teljesítményei érdekében.
Hát itt most megtudjuk, bár megérteni feltehetőleg nem lehet. És úgy tűnik – ez most nagyon furcsán fog hangzani, az eddigiek ismeretében mégis adja magát –, hogy ennek a filmnek a legnagyobb erénye az, hogy sokféle módon bizonyítja: „Katinka is ember”, esendő, szenvedő, hibázó, sokszor tanácstalan, sőt az úszást leszámítva az élet igazán fontos dolgaira vonatkozóan még tanácstalanabb is, mint a többség. Vélhetően azért, mert évtizedeken át mindennél fontosabb volt számára a sport, a versenyek, a századmásodpercek, és körülötte is mindenki ugyanígy gondolkodott róla. Az úszónőt látták benne, az érdekelte őket belőle: egynek hitték az úszással és a bajnoki címeivel.
Normaszegő és a lényeget feszegető a filmnek az a pillanata, amikor költözködés közben Katinka megemel egy nagy, erős bevásárlószatyrot, és azt mondja: „Ezek az érmeim.” Mi pedig érezni véljük a súlyukat, azt a kart szinte leszakító súlyt.
Évtizedek, embertelenül kegyetlen edzések, magánéleti válságok súlyát.
A szatyrot magyarázhatja a költözködés ideiglenessége, mégis kényelmetlen érzés – és semmiképpen sem lehet véletlen –, hogy a világbajnoki, olimpiai és más világversenyeken nyert rengeteg érmet, halhatatlanságának bizonyítékait nem díszhelyen, aranykeretben mutatja meg, sőt nem is mutatja meg a film. Hanem – mint A kis hercegben – „az elefántot eltakarja az óriáskígyó”, az érmeket a nagy szatyor. Mintha lekicsinylést sejtető gesztusával maga Katinka relativizálná mindazt, amit értük tett és feláldozott. Mintha az érmek értéke a számuk növekedésével egyre csökkent volna a számára. Paradoxon. Jól emlékszünk még, amikor szinte hetente nyert aranyérmet nemzetközi versenyeken, és mi az aktuális hírt olvasva már-már csak olyasfélét gondoltunk, hogy „naná, ki más nyerte volna?”. El voltunk-vagyunk kényeztetve.
Katinka a sajtótájékoztatón félig viccesen azt mondta, nem tudja megjósolni, hogy a filmet megnéző gyerekek inkább kedvet kapnak majd az úszáshoz vagy éppen ellenkezőleg: egy életre visszariadnak tőle. Azt pedig a filmben is elárulja, hogy rá gyerekként döntő hatással volt az Egerszegi Krisztináról szóló portréfilm: ezerszer megnézte, és Egerszegi a példaképévé vált. Ma is az, amiért külön jó pont jár Katinkának. Ma is felnéz annak idején mesehősnek látott idoljára, noha azóta maga vált a gyerekek által tökéletesnek hitt, rajongásig szeretett csodalénnyé.
Talán engem tévesztett meg az Iron Lady-arculat, talán korábban maga Katinka is keményebb, rendíthetetlenebb volt vagy akart lenni, de a filmből kiderül: azoknak az időknek vége, ő ma már valaki más.
S hogy kicsoda, és mi lesz a dolga a továbbiakban, az részben még számára is kérdés. Továbbra is keresi magát, és szinte új élete kezdődik majd, amikor idén ősszel férjhez megy, és – bizonytalan időpontban – lezárja az úszókarrierjét. Lehet, hogy utána az úszóiskolájára fog koncentrálni, lehet, hogy az USA-ban szerzett pszichológiai diplomáját hasznosítja vagy folytatja a tanulmányait. Addig azonban továbbra is edz, és egyelőre semmit sem dönt el.
Sajátos vonása a filmnek, hogy ha nem tudnánk már előre, ki Hosszú Katinka, ha a híre, a hírneve nem előzte volna meg, az lenne a benyomásunk, hogy a pályáján a sikertelenség meg a kétely volt domináns, és azok tengerén csak apró szigetek lehettek a vb- és olimpiai győzelmek. Mintha a szükségesnél bővebben esne szó bizonytalankodásról, megingásokról, az úszás abbahagyásának időnkénti mérlegeléséről. Az utolsó, kurta-furcsa közvetítésrészlet a tokiói olimpia ötödik helyéről tudósít, és az alkotók mintha kifejezetten frusztrálni akarnának vele. Én ezt koncepcionális döntésnek vélem, amelynek a Katinka-kép teljes átfordítása a célja.
Mi nem ilyennek akarjuk látni a hőseinket: a küszködést, az eredményeket lehetővé tevő háttérmunkát, „vérrel verejtékezést” mintha szeretnénk magánügynek tekinteni. Nem érezzük őket ránk tartozónak, mint ahogy a színészt sem akarjuk szövegtanulás, a festőt festékkeverés vagy a bokszolót a bokszzsák püfölése közben látni. Nem kérünk a „nyavalygásból” sem, hiszen – gondoljuk mi – a profi sportolók maguk döntenek a sorsukról, és bizonyára tisztában vannak a pálya minden előnyével és hátrányával. A kockázat, a kínok az övéik – a sikerek mindannyiunkéi. Ők nem önmagukért élnek, hanem a nemzetük dicsőségéért, és kifejezetten az a kötelességük, hogy nekünk szép perceket szerezzenek, véljük. Nemzeti büszkeséget „szolgáltatnak” nekünk, erre „tartjuk” őket. Az életük nem az övék, hanem a közösségé; és nekünk pontosan annyi kell belőlük, amennyi látható: ami fényes, győzelmes.
A Katinka hadat üzen ennek a szemléletnek, és azt is meg akarja mutatni, amit nem szívesen látunk.
Az emberi tényezőket, a sikertelenségeket, amelyek nélkül sikerek sem lennének. A magánügyeket, amelyek közügyekké transzformálódnak. A családi hátteret az indulásban meghatározó nagyapával, Bakos Lászlóval, aki Katinka első edzője volt, és akit még napjainkban is tisztelettel meghallgat, sőt hallgatni is látszik rá – tetszett, hogy a világ legjobb női úszóinak egyikeként is ennyire szerény és tanulni vágyó maradt. Megismerjük a támogató, elfogadó, stabil hátteret biztosító szülőket, és hosszan elidőzünk a Shane Tusup-szerelemnél, -házasságnál, edző-versenyző kapcsolatnál. Amelyből – amint Katinka ki is mondja – kiderül: a versenysport teljes embert kíván, magánéletre vagy nem hagy időt, vagy mindenestül magába olvasztja, minden érzelmet, a magánéleti összetartozás minden energiáját a még jobb sporteredmények érdekében mozgósítja.
A film második harmadától fogva egyre többször éreztem úgy, hogy ez a történet „most már a szívemet követeli”. Hogy Katinka – akit eddig csak felületes újságolvasóként ismertem – egyre inkább személyes ismerősömmé válik, aggódni kezdek érte, és drukkolni neki: az új házassághoz, a házhoz, a kutyához, a vágyott gyerekhez. A saját élet valódi kezdetéhez, sikeréhez, amely egyelőre – még most is! – csak a jövő ígérete.
Fotók: InterCom
