Paul Schrader 2021-es, a velencei filmfesztiválon múlt ősszel, nálunk nemrég, augusztus 11-én bemutatott filmjének eredeti címe The Card Counter, azaz A kártyaszámláló, nem pedig Svindler, mint nálunk a moziban vagy A játékos, mint a tévében.
*
A kártyaszámlálás játékosi technika, amelynek révén a játszmában forgó lapok számontartásával és megjegyzésével előnyhöz lehet jutni; black jackben a bankkal, pókerben pedig a többi, figyelmetlenebb vagy ezt a technikát nem ismerő játékossal szemben.
*
„A black jack alapstratégiája és a kártyaszámlálás nehezen elsajátítható készség. Még ha minden jól is megy, a kártyaszámlálás jövedelmezősége kicsi, miközben a kilengések brutálisak lehetnek. Nem fogsz tudni sokáig játszani egyetlen kaszinóban sem, különben elkapnak. A black jackes lapszámolás nem illegális tevékenység, de egyetlen kaszinó sem tűri. Ha rajtakapnak, akkor azonnal kidobhatnak, és jó eséllyel ki is zárnak.”
„A kártyaszámlálás az Egyesült Államok szövetségi, állami és helyi törvényei szerint nem illegális mindaddig, amíg a játékosok nem használnak külső kártyaszámláló eszközt, és nem vonnak be más személyeket, akik a kártyák számlálásában segítik őket. A kártyaszámlálók azonosítására tett erőfeszítéseik során a kaszinók mint magánintézmények kitilthatják az általuk számlálónak tartott játékosokat. A kártyaszámlálást azért nézik rossz szemmel, mert sérti az íratlan törvényt, amely szerint mindig a kaszinónak van előnye. A kártyaszámlálás nem csalás. A kártyaszámláló a sikeres sakkozókhoz hasonlóan egyszerűen az agyát használja. A kártyák számlálását sokan úgy üdvözölték, mint »a rendszer legyőzésének« és a nagy black jack-nyereség elérésének módját. A kártyaszámolás olyan mértékű koncentrációt és összpontosítást igényel, ami szinte élvezhetetlenné teszi a játékot.”
A fenti mondatok szerencsejátékos oldalakról származnak, amelyek egy amerikai huncutságot próbálnak tisztázni vegasi kalandokról álmodozó turistajelöltek számára. Az Esőember különleges képességű hősét is szóba hozzák, hangsúlyozva, hogy téves a kártyaszámlálókat a film alapján zseninek hinni: „csupán” kivételes fegyelmezettségre, koncentrációs képességre és memóriára van szükségük a sikerhez. Újra meg újra előkerül továbbá a legalitás és az illegalitás kérdése, és nagyjából azzal jut nyugvópontra, hogy kártyát számlálni szürkezónás tevékenység: nem túl elegáns ugyan, de nem is akadályozható, és a hatóságok által nem üldözhető.
Három további mondatra is felhívnám a figyelmet. Egyrészt arra, amely íratlan törvénynek nevezi, hogy a kaszinónak előny jár a játékossal szemben, másrészt arra, amely a kaszinókra magánintézményekként hivatkozik. Csak hápogni tud az ember, ha ilyesmit olvas: egy erőfölényben levő magántársaság, amelynek a komplett tevékenysége mások kifosztására irányul, előnyt követel magának az ügyfeleivel szemben?! Milyen alapon? Azt a mondatot is jól véssük az eszünkbe, hogy a kártyaszámlálást sokan üdvözölték „a rendszer legyőzésének” módjaként. Brecht bonmot-ja kihagyhatatlan ezen a helyen:
„Mit számít egy tolvajkulcs egy részvénnyel szemben? Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?”
Az egyes ember mindig hátránnyal indul, mert a rendszer így, ilyen igazságtalanul van kitalálva. Ha az erősebb fél, legyen az cég vagy hatóság, tartozik neki, sokszor csak hosszú küzdelem után jut a pénzéhez, ha egyáltalán. Ellenben ha ő tartozik az erősebbnek, az haladéktalanul le fog rá sújtani, és talán még földönfutóvá is teszi. A jog és az erőszakszervezetek bevetésével, sőt még erkölcsi fölényre is igényt tartva. Társadalomban létezni a többség számára annyit jelent, mint igazságtalanságok sorát elszenvedni, eleve a vesztes szerepére kárhoztatni. Csoda-e, ha az ellenállás számtalan formája fejlődött ki ennek ellensúlyozására?
William Tell (Oscar Isaac), a kártyaszámláló (igen, igen, a svájci szabadsághős nevét viseli) a lázadást életmódként folytató hős. Nyolc és fél év börtön után (amellyel részben igazságtalanul sújtották) mintha teljesen soha nem is akarna visszatérni a társadalomba. Az életét elképesztően monotonnak, szürkének, értelmetlennek érezzük. Kivételes önfegyelme, az örömtelenségben és otthontalanságban való kitartása eszelőst sejtet. Állandó vándorlását az magyarázza, hogy szüntelenül mozgásban kell lennie a különböző kaszinók között, ha nem akar lelepleződni.
Módszere jól kidolgozott és jövedelmező, de az anyagi biztonságért nagy árat fizet: sehol sincs igazán jelen, senkihez sem tartozik, sőt mintha egyenesen kósza árnyként egzisztálna a hús-vér emberek világában. „Embergép”-szerű: a legszenvtelenebbül, mindenből csak a minimumot hozva működteti az „ember vagyok” programot. Képtelennek érezzük, hogy így élni egyáltalán lehet és érdemes, de az is világossá válik, hogy az ő számára valamiért nem lehetséges másképpen. Fakírnak tűnik, hiszen „a kártyaszámolás olyan mértékű koncentrációt és összpontosítást igényel, ami szinte élvezhetetlenné teszi a játékot” mondat alapján az esetében nem gondolhatunk örömforrásként, drogként a kártyázásra.
Számára ez szinte katonai fegyelmet igénylő, kemény munka.
A film feléig szinte semmi sem történik. Schrader felvázolja ugyan a festmény alapvonalait, felmutatja a karaktereit, de mintha egyenesen élvezné, hogy a türelmetlen (mert erre szoktatott, ide züllesztett) néző csalódik, unatkozik, a kijárat felé sandít, majd beletörődik, hogy a klubjában csak annyit tud majd elmondani: a Taxisofőr forgatókönyv-írójának új filmje végtelenül filozofikus. Hőséhez hasonlóan Schrader is lázad: kihívóan lassú, csendes, leheletfinom ecsetvonásokkal dolgozik, és nagy eltökéltséggel, sőt provokatívan megy szembe mindenféle nézői elvárással. Jól teszi, mert ezzel elrejt a filmjében egy másikat: az életünk filmjét, amelyben minden nap szinte ismétli a másikat, és amelyet mégis mindig az örök újra való rácsodálkozással és reménnyel élünk meg. Mire ideérünk, már könnyedén meg tudjuk alkotni a magunk számára a Svindler „realistább”, európaibb, hétköznapibb változatát, el tudjuk képzelni a következő mondjuk ötven percet, amelynek során ugyanúgy nem lennének számottevő események, mint addig, egy-egy mosoly és kézfogás láttán mégis megmelegedne a szív.
A főhős módosíthatatlannak tűnően zárt programját azonban ekkorra két esemény és karakter kikezdi: megismerkedik egy fiatalemberrel, volt katonatársának fiával és egy profi szerencsejátékosokat foglalkoztató nővel (szintén a szürkezónából). És egyszer csak, szinte észrevétlenül máris benne van egy apa-fia és egy párkapcsolati viszonyban, anélkül hogy erre különösebben törekedett volna. Abban azonban, hogy ezek megtörténhetnek vele, egész biztosan ő is „ludas”: egész lényével, hiányaival, kisugárzásával, páratlan önfegyelmével és a mögötte dúló viharokkal maga morzézott S. O. S-jelzéseket a környezetének, ha akaratlanul is.
Cirknek (Tye Sheridan) és La Lindának (Tiffany Haddish) egyaránt szükségük van rá. Cirk élete megfeneklett: apja, Tell volt katonatársa öngyilkos lett, anyjával megromlott a kapcsolata, otthagyta a főiskolát, és tele van adósságokkal. A bosszúvágy megszállottja lett: az apja és Tell börtönbüntetéséért egyaránt felelős, mégis büntetlenül maradt Gordóval (Willem Dafoe ötperces szerepe) akar végezni, hogy így adjon tartalmat kiüresedett életének. Tell helyet biztosít számára maga mellett: csitítgatja, támogatja, nevelgeti. Mint volt bajtárs fiáért felelősséget érez iránta, és a maga autisztikus módján, páros magányban egész jó apja tud lenni. Cirk azonban egy idő után unatkozni kezd a „kaszinótúrán”, ezért Tell újabb, drasztikus „nevelési eszközhöz” nyúl, ami hullámokat vet az addig csendes víztükrön.
A La Linda-képlet sokkal egyszerűbb: a nő megérzi, mennyire szenved, mennyivel jobb sorsra érdemes, mennyire nemes lélek Tell, és feltétlen elfogadásával a gyógyulás lehetőségét kínálja fel a számára.
Érdekes, hogy noha minden mögött a Tell által Gordo parancsnoksága alatt az Abu Ghraib börtönben elkövetett bűnök (kínzás, kényszervallatás, megalázás, és ki tudja, mi még) húzódnak meg, éppen ezekről nem tudunk meg túl sokat: csak rémálmok képében kísértik, és annak plusz terhével kínozzák, hogy, mint bevallja, perverz módon élvezetet talált a bűncselekményekben. Az önmaga sötét oldalával való találkozásra mint olyan tapasztalatra tekint, amelyet nem lehet meg nem történtté tenni, elfelejteni, és nem lehet belőle kihátrálni: valamit végleg megváltoztatott. A gonoszt önmagunkban tetten érni rettenetesen riasztó, csaknem megsemmisítő tapasztalat. Bármennyire képtelen igyekezetnek is tűnik, még a legkegyetlenebb bűnözők is jónak akarják látni magukat. Tell azonban a sötét oldal ismeretében is a jót akarja választani, így „őrültsége” legfeljebb abban áll, hogy hisz a világ megjavíthatóságában.
A Svindler végső soron jólesően optimista megváltás- és megváltódás-történet, amely most valamivel közelebb juttatott egy általam amúgy nem kedvelt, félelmetes vers igazságának belátásához. „A leghitványabb féreg kimulása ugyanaz, mint a napfölkelte”, írja Pilinszky, és Tellnek a cinikus, a világot magas polcokról uraló gonoszokat megtestesítő Gordóhoz való viszonya, majd a Svindler második kulcsjelenete mintha kifejezetten ennek a versnek a filmes feldolgozása lenne. Tell Gordo vonatkozásában az erkölcsi rend helyreállítását célozza meg, és annak botrányát akarja orvosolni, hogy „a kaszinónak mindig előnye van”. Hogy – ismét Pilinszkyvel szólva – mindig az „erős gyilkosok” diktálnak.
Fotók: Focus Features
