Izgalmas és nehéz feladatot találtunk ki magunknak: az évszázad legjobb vígjátékait igyekszünk egy helyen összegyűjteni. Első körben az 1911 és 1970 között bemutatott filmek között válogattunk, és mivel egy blokkból teljességgel lehetetlen csupán egy alkotást kiválasztani, többről is említést teszünk. Listánk nyíltan szubjektív, és kíváncsian várjuk, olvasóink szerint mely címek kerülhetnének még rá.
1911–1920: Kutyaélet (A Dog’s Life, 1918)
Charlie (Charlie Chaplin) munkanélküli, kilátásban sincs semmiféle pénzkereseti lehetőség. Egy rendőr majdnem el is kapja, amikor ételt próbál lopni, de trükkösen megússza a letartóztatást. Megment egy kóbor kiskutyát, akit megszelídít és magához szoktat, a Scraps nevet adja neki. Ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lesznek.
A Kutyaélet rövid némafilm, amelyet Charlie Chaplin írt és rendezett. Ez volt az első filmje, melyet a First National Pictures számára készített. Chaplin Scraps mellett – akinek igazi neve Mut volt – tulajdonképpen „társsztárként” játszik, hiszen a film igazi hőse a kutya: ő az, aki segít a csavargó Charlie és az énekesként kevés pénzt kereső Edna (Edna Purviance színésznő) életét jobbá tenni. Egyébként Chaplin testvére, Sydney is kapott egy kis szerepet a filmben. Ez volt az első alkalom, hogy együtt szerepeltek a képernyőn.
Szerintünk kihagyhatatlan még: Chaplin at Keystone (1914), A baba (Die Puppe, 1919), A bevándorló (The Immigrant, 1917).
1921–1930: A generális (The General, 1926)
Továbbra is a némafilmérában vagyunk, ám ezúttal nem Chaplin, hanem a korszak másik ikonikus figurája, Buster Keaton filmjét emeljük ki. A generálisban Keaton Johnnie Grayt alakítja, aki az USA Georgia államának Marietta városkájában él, mozdonyvezető a Western & Atlantic Railroad társaságnál. Két szerelme van, egyik szeretett mozdonya, a Generális, másik pedig egy fiatal lány, Annabelle. A polgárháború idején játszódó történetben Johnnie és Annabelle egy ellopott mozdonyon menekülnek az északiak elől.
A megtörtént események alapján készült, vígjátéki, akció- és kalandelemeket is felvonultató filmet a maga idején rosszul fogadták. A magas költségeket alig hozta be, Buster Keaton ezzel elveszítette önálló filmgyártási lehetőségét. Később bekerült a minden idők legjobb száz amerikai filmje közé, mégpedig a 18. helyen. A generális a korabeli szokással ellentétben szinte teljes egészében szabad ég alatt készült, kifejezetten látványos jeleneteket is tartalmaz. Az egyik északi tábornokot Joe Keaton, Buster Keaton színész apja, a másikat Mike Donlin, hivatásos baseballjátékos alakította.
Szerintünk kihagyhatatlan még: Aranyláz (The Gold Rush, 1925)
1931–1940: Botrány az Operában (A Nigh at the Opera, 1935)
Sam Wood filmjében a történet szerint egy gazdag özvegy kissé szemtelen tanácsadója, Driftwood javaslatára 200 000 dollárral támogatja a New York-i operaházat, melynek új attrakciója egy fiatal tenor, Lassparri. Lassparri nem túl kellemes alak, meglehetősen nagyképű, rosszul bánik öltöztetőjével, Tomassóval, és udvarol egy operanékesnenőnek, Rosának, akinek azonban egy másik tehetség, Riccardo „foglalta el” szívét. Közben képbe kerül a bohókás Fiorello is, aki a nagy lehetőségre váró Riccardo menedzsrének ajánlkozik fel.
Driftwood, Tomasso, Fiorello és Riccardo – akik közül az első három karaktert a méltán híres Marx fivérek alakítják – mindezek után különösen sziporkázó négyesbe verődve bonyolítják a maguk, a körülöttük lévők és az egész operaház napjait. Az említett fivérek egyik legjobb filmjének tartott Botrány az operában aligha fog csalódást okozni, ember legyen a talpán, aki a burleszkbe hajló jeleneteket és szellemes dialógokat megállja nevetés nélkül.
Szerintünk kihagyhatatlan még: Modern idők (Modern Times, 1936), Becsületből elégtelen (Mr. Smith Goes to Washington, 1939), Ez történt egy éjszaka (It Happened One Night, 1934), Tetemrehívás (The Thin Man, 1934).
1941–1950: Lenni vagy nem lenni (To Be or Not To Be)
Ernst Lubitsch alighanem Hollywood egyik leghíresebb vígjátékával rukkolt elő 1942-ben. A filmet megnézve még inkább megdöbbentő az évszám, emiatt nem csak egy zseniális, de igazán bátor alkotásról is beszélhetünk. A Lenni vagy nem lenni – melynek stáblistáján több magyar név is feltűnik – akárhányszor újranézhető, mindig szórakoztató lesz. A történetben Varsóba utazunk, mégpedig 1939-ben. A Nemzeti Színházban náciellenes darabot próbálnak a színészek, melyet azonban nem engedélyez a lengyel kormány, hiszen Hitlert nem lehet provokálni. Helyette a társulat Shakespeare Hamletjét adja elő – sokadszorra.
Joseph Tura (Jack Benny), a neves lengyel színész épp a híres nagymonológot mondja, „lenni vagy nem lenni”, amikor egy fiatal katona feláll a második sorban és elhagyja a termet. A színész először meghökken, sejtelme sincs, mi a valódi ok. A következő napokban minden egyes előadáson ugyanúgy megismétlődik a nézőtéri jelenet. Tura szinte belebetegszik és nem is sejti, hogy a katona a nagymonológ alatt feleségével, Maria Tura (Carole Lombard) színésznővel találkozik az öltözőben. Arra pedig senki nem számít, hogy ezután a szemtelen rajongóknál sokkal valódibb és ijesztőbb ellenséggel kell szembenézni.
Szerintünk kihagyhatatlan még: Arzén és levendula (Arsenic and Old Lace, 1944), Szőke szélvész (Ball of Fire, 1941).
1951–1960: Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot, 1959)
1929-ben két munkanélküli muzsikus, Joe és Jerry, akik tanúi voltak egy maffiagyilkosságnak, végső megoldásként jelentkeznek nagybőgősnek és szaxofonosnak egy női zenekarba, ahova fel is veszik őket. A női ruhába bújt férfiak Floridába indulnak a zenekarral, a vonatúton pedig mindketten beleszeretnek egy gyönyörű énekesnőbe.
Ha a groteszk alaptörténet nem lenne elég, a film olyan nevekkel operál, mint Marilyn Monroe, Tony Curtis és Jack Lemmon. Sugar (Monroe), Joe/ Josephine (Curtis) és Jerry/ Daphne (Lemmon) hármasa már önmagában elég indok arra, hogy esti programnak válasszuk a filmet, de Billy Wilder ’59-es alkotása egyébként sem véletlenül tekintendő a műfaj egyik legnagyobb klasszikusának. Ez a húszas években játszódó fergeteges gengszterfilm-paródia hozta meg a világhírt Jack Lemmonnak, aki az ugyancsak kitűnő komikusnak bizonyuló szépfiú Curtis és szexbomba Monroe méltó partnereként szerencsétlenkedi végig a helyzetkomikumok végtelen sorát. Eközben egy levakarhatatlannak tűnő, milliomos udvarlóval is meg kell küzdenie.
Szerintünk kihagyhatatlan még: Udvari bolond (The Court Jester, 1955), Ének az esőben (Singin’ in the Rain, 1952), A nagybácsim (Mon oncle, 1958), A nagy háború (La grande guerra, 1959), Hulot úr nyaral (Les vacantes de Monsieur Hulot, 1953)
1961–1970: Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964)
Egy amerikai légitámaszpont vezetője betegesen rögeszmés: azt hiszi, a kommunisták Amerika elpusztítására készülnek, ezért útnak indítja bombázóit a Szovjetunió ellen. Az amerikai elnök tudomást szerez az őrült tábornok tettéről, ezért azonnal felveszi a kapcsolatot az oroszokkal – erről látható fentebb egyik kedvenc jelenetünk Kubrick zseniális alkotásából. Az oroszok elárulják, hogy tehetetlenek: amennyiben országukat bármilyen támadás éri, egy leállíthatatlan automatika azonnal atomcsapást intéz az Egyesült Államokra.
Amikor a film készült, a világnak először kellett valóban szembenézni egy atomháború lehetőségével, hiszen a kubai rakétaválság, a Kennedy-gyilkosság és a vietnámi háború kezdetének koráról beszélünk. Kubrick kíméletlenül őszinte szatírája örök érvényű, nem csak szellemisége és háborúellenes üzenete miatt: humora, technikai újításai, képi világa révén is méltán került be a filmtörténet legjobb vígjátékai közé.
Szerintünk kihagyhatatlan még: Bolond, bolond világ (It’s a Mad Mad Mad Mad World, 1963), Furcsa pár (The Odd Couple, 1968)
Cikkünk következő részében az 1971 és 2020 közötti alkotásokból állítjuk össze kedvenceink listáját.
Nyitókép: George C. Scott a Dr. Strangelove-ban
