Az ezerszer visszaálmodott Kolozsvár – II. Irodalmi Karaván 3.

Az alkotók csapata kolozsvári állomására érkezett, hogy a legendás irodalmi városban – amely ugyanannyira köthető Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Cs. Szabó László, Passuth László, Dsida Jenő vagy Reményik Sándor munkásságához, mint amilyen megindítóan szépen ír róla Bálint Tibor, Balla Zsófia, Szabó T. Anna, Szőcs Géza vagy Kovács András Ferenc – rendhagyó irodalomórákat tartsanak, és este a Kolozsvári Állami Magyar Színházban találkozhasson a közönség Bartis Attila íróval.

A II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban több mint száz diák gyűlt össze az intézmény dísztermében, hogy hallhassák Bartis Attila előadását és beszélgetését Juhász Annával. Az irodalmár felvezető szavaiban a 125 éve született Tamási Áron és édesapját, Juhász Ferenc költő szavait idézte az otthonosságról. Juhász alkotóként kapcsolódott a farkaslakai származású íróhoz, és vallotta: „Otthon kell lennünk valahol a világban s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk… szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál.”

Bartis Attila elmesélte, hogy 1956-ban Tamási Áron Kolozsváron járt, és az egyetemen mások mellett az ő édesapja, a költő és szerkesztő Bartis Ferenc köszöntötte, aki akkor elsőéves egyetemista volt.

„Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörve
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben –
És mégis élünk.”
(Bartis Ferenc: Utószó, részlet)

Ezt követően édesapja pillanatokon belül börtönbe került: a budapesti forradalom kitörése után Kolozsváron szimpátiatüntetés volt, a megmozdulás résztvevőit pedig a szamosújvári börtönbe zárták. Volt, aki túlélte, volt, aki nem. Édesapja, hála az istennek, igen.

Szó esett még az irodalom fontosságáról és az olvasás evidenciájáról. A diákok is bekapcsolódtak a beszélgetésbe: egyikük saját versét olvasta fel, másikuk elmesélte, miként határozza meg az életét egy-egy irodalmi mű.

A második rendhagyó irodalomórára a neves Apáczai Csere János Elméleti Líceumban került sor Háy János író részvételével.

Háy elmesélte, hogy amennyire az írás számára – átszoktatott balkezesként – nehéz tanulási folyamat volt, annyira vált már igen korán szenvedélyévé az olvasás. Az első igazi kedvence Gárdonyi Géza Egri csillagok kötete volt, amit jó szívvel ajánlott a diákoknak. Mint felidézte, teljesen természetes volt számára a török világba képzelni magát.

Háy tizenhárom éves korától olvas verseket, leginkább
József Attilát, szenvedélyesen.

Az órán részt vett Balázs Imre József irodalomtörténész is, aki az intézményben tanult egykor, mint most a lányai, akik szintén jelen voltak. Imre maga is a Karaván vendége lesz a Csíkszeredai Könyvvásáron.

Este megindító beszélgetésnek lehettek tanúi azok, akik a Kolozsvári Állami Magyar Színházba látogattak. Az író-olvasó találkozón az első téma ismét az otthonosság volt, de egészen más aspektusból. Bartis Attila elmondása szerint nem Juhász Anna az egyetlen, aki látja a különbséget az itthoni és a budapesti énje között, és ez teljesen természetes, hiszen az ember érzelmi viszonya egy helyhez meghatározza a jelent, és a jelenben való viselkedését, viszonyulását. A szerző nagyon kritikus életszakaszában szakadt el az otthonától, 1984. november 14-én, és csak 1990-ben léphette át ismét a határt. Azt a hat évet, amíg nem térhetett haza, örökkévalóságnak érezte. Bartis úgy gondolja, hogy ha valaki sokáig van távol az otthonától, akkor kialakul benne egy mitikus otthonkép – az ő esetében nemcsak a szülővárosáról, hanem egész Erdélyről –, és ez gyakran erősebb, mint a valóság. Hiába érte sokkhatásként első hazatérésekor, 1990-ben, hogy mekkora a különbség a valóság és a benne élő kép között, nem cserélte le egyiket a másikra: ezek a képek jelenleg is párhuzamosan futnak benne, és sokszor a mitikus az erősebb.

„Nekem két Vásárhelyem van, egymás mellett.”

Arra a kérdésre, hogy vajon tud-e és szokott-e írni, ha Erdélyben van, van-e más hangulata, íze, élménye a szövegben való hazaérkezésnek, Bartis elmesélte: otthon ugyanúgy szokott írni, mint Budapesten vagy másik tartózkodási helyén, Jáván, jóllehet nem minden írása sikerül mindig úgy, ahogy elképzeli.

Mesélt jó barátjával, Kemény Istvánnal végrehajtott négykezesről is, amelynél a tervezett sorstragédia helyett hetekig nevettek az írásaikon. „Az irodalom nem kell mindig, hogy jó legyen. Kell a jóra való törekvés, de meg kell hagyni a szabadságot a tévedésnek, játéknak, könnyedségnek, bárminek. Számomra csak így van értelme az egésznek” – állította Bartis.

A beszélgetés meghatározó témája volt az alkotói örökség, amely Juhász Anna és Bartis Attila életében is fontos, az örökséghez való viszonyulásuk azonban folyamatosan változik. „Egy alkotói örökség iszonyú nagy teher és elképesztő felelősség, hogy méltóképp bánjanak vele” – fogalmazott Bartis, aki 2006 óta érzi magát tehetetlennek édesapja örökségével. Évek óta felmerül, hogy egy részét átadja a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, de az utolsó pillanatban mindig visszakozik, képtelen elengedni bármit is, hiszen ez az egyetlen megfogható dolog, ami édesapjából megmaradt.

Ennél azonban – látszólag – sokkal profánabb tárgyakhoz is erősen kötődik. Juhász Anna „emlékőrzőnek” nevezte, és elmesélte, hogy Bartis budapesti otthona egy múzeumhoz hasonlít, hatalmas vitrinszerű szekrénnyel, amelyben apróságokat őriz. Az emlékekhez való ragaszkodás az író számára sokáig csupán érzelmes rutin volt, mostanra kezdett igazán fontos lenni. Nemcsak az emlékek, hanem az emlékezés működése is, például hogy mennyire hitelesen látjuk a múltat és miként változik ez.

Ennek kapcsán került szóba a fotográfia, amiről – a fotóművészként is ismert – Bartis így vall: „A fényképezéssel az örökkévalóság ígéretébe kapaszkodunk bele, hiába tudjuk, hogy ez nem igaz. Azért fényképezünk, hogy ne haljunk meg.”

Ezt követően a szerzőnek a saját alkotásaihoz való viszonyulására terelődött a szó. Mint elmondta: első, A séta című regényéhez különleges kapcsolat fűzi, minden igyekezete ellenére képtelen elengedni, úgy érzi, még dolga van vele. A kötetet 18 és 24 éves kora között írta, és ez az egyetlen olyan műve, amelynek közel ezeroldalas kéziratát megsemmisítette. Mivel Bulgakov szerint „a kéziratok nem égnek el”, Bartis Kemény István segítségével dobta a Dunába a papírokat. Az 1995-ös kiadás óta eltelt hosszú évek alatt megfogalmazódott benne, hogy a mozivászon az, ahol két szenvedélye, a fényképezés és az írás összeér. 2017-ben a könyv újraolvasása nélkül, szinte teljesen emlékezetből írta meg A séta forgatókönyvét, amelynek jelenleg a gyártás-előkészítése zajlik. „Nem akarok filmet rendezni, ezt az egy filmet akarom megrendezni” – mondta a készülő produkcióról. Jelenleg ennek szervezése köti le a legtöbb idejét és figyelmét.

A rendkívül gazdag és sokrétű beszélgetés egyik legszebb gondolata így hangzott Bartis Attilától: „Egyre inkább úgy érzem, hogy egyetlen dolog kell a biztonsághoz: a szeretet. Csak egy másik ember szeretete ad igazán biztonságot.”

A II. Irodalmi Karaván Kolozsvár május 14-én Csíkszeredában, a 7. Csíkszeredai Könyvvásáron folytatódik, hogy változatos programokkal várja az olvasni szerető közönséget.

Fotók: Bach Máté