„Megdöbbenve szembesültem azzal, hogy tájékozott emberek sem voltak tisztában a ceterum censeo kifejezés jelentésével” – felelte a kötetet szerkesztő Sumonyi Zoltán kérdésére Görgey Gábor.
„Az én generációmban, hát még a régebbieknél, gyakran használt fordulat volt ez a latin mondatkezdet. Magyarul annyit tesz: egyébként javaslom. A mondást az antik Róma szenátora, az idősebb Cato honosította meg, aki – témától függetlenül – minden beszéde végén következetesen elmondta: „Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam.”
Vagyis:
„Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani.”
A költő-író hozzátette: a szerkesztő ötlete volt a cím, amely jól lefedi a kötet írásainak lényegét. „Mondom a magamét. Egy író jelleme a gondolatvilágából, a pozitív rögeszméiből áll össze, ez a kötet ezeket tartalmazza. Mondhatnám: Görgey-breviárium.”
Sumonyi Zoltán szerint az életmű szellemi gerincét a tárcák adják. Görgey Gábor arról beszélt, hogy a tárca tradicionális műfaj a magyar sajtóban, a politikai cikk és novella közt foglal helyet. „Borzasztóan szabad műfaj. Rákosi Mátyásék kiirtották. Azért, mert aki tárcát ír, az nem a politikai penzumot mondja, hanem szubjektíven, változatosan fogalmaz. Az 1970-es évek közepén Csurka Istvánnal kezdtük visszahozni ezt a műfajt, felváltva írtunk tárcákat a Magyar Nemzetbe. A tárca szerintem nagyon fontos oszlopa elsősorban a kortörténetnek, és másodsorban az irodalomnak.”
Sumonyi Zoltán szerint a ’70-es években és a ’90-es évek elején publikált Görgey-tárcák egyaránt aktuálisak. „Én a műveimen keresztül maradtam mindig ugyanaz. A pasas, akinek van véleménye a világról, és arról, mit kellene ebben a társadalomban mindmáig megváltoztatni” – tette hozzá a Kossuth-díjas alkotó.
Beszélt arról is, hogy az 1989–1990-es rendszerváltó eufóriát hamar kiábrándultság követte.
„Egy év sem telt el, az ember kezdte érezni – ez mindmáig gyötör –, hogy nem tudunk élni a demokráciával. Nincs a zsigereinkben a demokratikus tolerancia, a vitakészség, a másik iránti figyelem. A pártok már akkoriban kezdtek ellenfelek helyett ellenségekké válni, ez indított a kötetben szereplő, Eszkimó nyár című, nagyon szomorú tárcámra, amelyet egy korábbi versemmel zártam.
Eszkimó nyár
Lessük háromszázhatvannégy napig
a derengő opál golyót az égen,
várjuk a csontmelegítő nyarat
dideregve a jégkunyhó ölében,
s egyszercsak itt van, ránkcsordulva áttör
az égbolt jégfalán egy napsugár.
Egy percig tart. S mi ujjongunk a télben:
„Micsoda nyár volt! Ó, micsoda nyár!”
Görgey Gábor hozzátette: sokféleképpen megírta családja kitelepítésének történetét, legrészletesebben az Utolsó jelentés Atlantiszról című nagyregényében; éppen azért, hogy feledésbe ne merüljön.
„Minket egy rózsadombi villából telepítettek ki, az antik bútorok, holmik jelentős része ott maradt. Késői gyerek voltam, akkoriban – 21 éves koromban – a szüleim már idősek voltak, apám hetven körül járt. Ennyi idősen rendkívül nehéz volt megélnie, hogy a teljes múltjától megfosztják.
24 óránk volt, hogy összepakoljuk a meghatározott mennyiségű holmit, hajnalban jött értünk a Csepel teherautó, és kivitt minket ugyanarra a pályaudvarra, ahonnan néhány évvel ezelőtt a zsidókat deportáló vagonok indultak. Nagy Imre rövid miniszterelnöksége idején amnesztiát hirdetett, de a régi házainkban már rég pártfunkcionáriusok laktak. Sok kitelepített költözött a Budapest környéki falvakba, mert a fővárosba visszaköltözniük szinte lehetetlen volt.”
„1956-ban – amikor az első publikációim megjelentek – én már számot vetettem ezzel, és azt a konzekvenciát vontam le, hogy nekem ez a kisemmizettség, páriasors volt az egyetemem. Jólétben felnőtt rózsadombi úrifiúból itt váltam – ahogyan kicsit nagyképűen szoktam mondani – golyóálló pasassá.”
Sajnos Magyarországon mindig voltak olyan korszakok, amikor voltak páriasorsra jutott emberek – jegyezte meg. 1990-ben a nagy rendszerváltó igyekezetben egyszer csak „eltűnt” a munkásosztály. Valahogy nem volt szó arról, hogy vannak proletárok.
„Hatvanadik évemet tapostam akkor. Úgy éreztem, ahogy velem és az osztályommal elbántak az ’50-es években, nem történhet meg ismét, másokkal. Erről szól a Divatjamúlt elégia című versem, amelynek utolsó sorai így csengenek:
„…szeretlek, te kalapácskezű munkás,
külváros trónfosztott uralkodója,
most és örökkön Szent József Attila
ólomszárnyú madárnépe, szeretlek!”
Görgey Gábor hangsúlyozta: tudatosan nevelte magát „sokműfajú” írónak; igyekezett minden műfaj csízióját elsajátítani.
„Rengeteg olyan kollégám volt, akik nem tisztázták magukban, hogy mely téma milyen formát kíván. Így születtek a prózába való novellisztikus versek, az esszéisztikus drámák. Költőként indultam, mindmáig az vagyok, ez nem múlik el. De novellát, regényt, publicisztikát és drámát is írtam. Ha valaki most – 90 éves koromban – megkérdezné tőlem, hogy melyiket választanám, a dráma lenne az. Imádtam drámát írni, kitalálni a drámai helyzeteket, a dialógusokat. Az igazi nagy szerelem – bármilyen furcsán hangzik egy költő szájából – a dráma. 25 színpadi művet írtam.”
A költő-író Sumonyi Zoltán kérdésére beszélt a pályája elején történt névváltoztatásáról is. „Görgey Artúrként vagyok anyakönyvezve, mégis Gábor néven írok. Nem a politikai vonatkozás miatt változtattam meg, nem akartam kibújni a bőrömből. Ez egy foglalt történelmi név, ahogyan erre első szerkesztőm, Sík Sándor is felhívta a figyelmemet:
„Magánemberként használhatja, de ha közéleti emberré válik, ez nem illő” – mondta. Így lettem Gábor papíron is, az első kötetem 1956-ban már ezen a néven jelent meg. Hozzám nőtt a Gábor név, de nem nagyon hallgatok rá, mert a családom és a barátaim Artúrnak szólítanak.”
Nyitókép forrása: Görgey Gábor Facebook oldala
