Harmadik generációs galerista vagy; annak idején a nagymamád, Nyakas Ilona nyitotta meg a K.A.S.-t, amit most már az édesanyáddal, Saás Kingával közösen visznek. Szinte belenőttél ebbe a világba.
Éppen ezért választottam ezt a szakmát. Korán belecsöppentem, és vonzott a miliő. Hamar beláttam: ahhoz nincs elég tehetségem, hogy képzőművész legyek, viszont mindig is voltak kreatív energiáim. A kiállításrendezés, művészekkel és gyűjtőkkel való találkozás inspirált, feltöltött. A múzeumi kurátorság nem igazán vonzott, mert az intézmények nagyon lassúnak és hierarchikusnak tűntek. Már érettségi körül tudtam, hogy valamilyen galériás munka fog nekem jól állni.
Mennyiben közelítesz a szakmához más szemlélettel?
A nagymamám galériája tipikus rendszerváltás körüli történet. Amikor ő kezdte, akkor a galerista volt a galéria vezetője, menedzsere, szállítója, mindenese – sokszor még a vevő is. Mindent ő csinált egy személyben. A profitszerzés másodlagos volt a számára, a prioritás pedig az alkotók segítése. Mecenatúraként tekintett erre a hivatásra. Az én esetemben viszont kezdettől fontos volt, hogy megéljek belőle, ami akkoriban Magyarországon nem tűnt túlzottan reálisnak.
Persze logikus lett volna átvennem a családi vállalkozást, de borzasztóan érdekelt, hogyan csinálják ezt a szakmát tőlünk nyugatra, profin. Ezért mentem 2013-ban a Sotheby's’ egyetemére Londonba, ami akkor a világ vezető aukciósházának iskolája volt. Aztán kint ragadtam Angliában, dolgoztam a Sotheby’s-nél, művészeti tanácsadó és befektetési cégeknél, szingapúri székhelyű NFT-startupnál.
Hogyan lettél galerista?
A Sotheby’s Institute of Arton végeztem fotótörténészként. A feleségem, Marie Tourre de Robien pedig, akivel ma már közösen visszük az Initio Arts & Designt, dizájntörténetet tanult ugyanott. A mesterképzést követően mindketten dolgoztunk az aukciósháznál, ahol rengeteg tapasztalatot szereztünk a műtárgypiac működéséről. Ugyanakkor mindig bennünk volt a szándék, hogy a saját utunkat járjuk, ezért amikor a munkánk épp megengedte, egyéni projekteket valósítottunk meg.
Az Initio 2018-ban indult el, rögtön egy törökországi vásári részvétellel. Ezután évente három-négy kiállítást csináltunk Budapesten, szinte minden évben részt vettünk az Art & Antique és az Art Market Budapest vásárokon, egyszer pedig Londonban, a Frieze hetében is rendeztünk kiállítást. Organikusan épült a történet. Mindig voltak ötleteink, amiket szerettünk volna megvalósítani, de 2022 márciusáig nem volt állandó helyszínünk.
Hét évig éltél Londonban, ahol addigra már erős hálózatotok épült ki, ti mégis úgy döntöttetek, hogy Párizsban nyittok galériát.
Londonból elég lett, egyikünk sem akart ott letelepedni. Ráadásul azt tapasztaltuk, hogy a Covid és legfőképpen a brexit erősen átformálta a korábbi viszonyokat, hiszen míg korábban London volt a műtárgypiac európai központja, 2020 után fokozatosan elvesztette ezt a szerepét. Párizs ezzel szemben megint vezető pozíciót szerzett magának, amit jól jelez, hogy a nagy nemzetközi galériák, például a Gagosian, a David Zwirner vagy a White Cube megjelent ott.
2020-ban Budapestre költöztünk, mivel Queenie Rosita Law és Csillag Eszter felkért a Q Contemporary ügyvezetésére. Ez olyan projekt volt, amiért izgatottan mentem haza, és megérte az Initiót is szüneteltetni. Még a francia feleségemet (akkor még menyasszonyomat) is meggyőztem, hogy jó ötlet lesz Budapestre költözni a Covid kellős közepén. Sajnos azonban a hazai viszonyok között nem tudtam megfelelően navigálni, így 2022 szeptemberében már azon törtük a fejünket, hogy Párizsban mit tudnánk csinálni. Egyszerre volt tehát személyes és szakmai döntés, hogy Franciaországba költözünk és ott nyitunk galériát.
Nagyon különös helyszínen, és nem tipikus white cube környezetben vagytok.
Kezdettől fogva tudtuk, hogy nem white cube térben szeretnénk működni. Felmerült, hogy Párizs belvárosában legyen icipici galériánk, mivel azonban nem volt helyi gyűjtői körünk, nehéz lett volna odacsábítanunk az érdeklődőket. A másik ötletünk ez a különleges helyszín, a Marché Paul Bert Serpette, a világ legrégebbi műtárgypiaca volt. Ez elég szokatlan választás egy kortárs galériától. Az épület környező utcái ócskásokkal vannak tele; olyan az egész, mint egy zsibvásár, ám belül már nagy múlttal rendelkező régiségkereskedők és galériák standjai között sétálhatnak az érdeklődők. Ez nemzetközileg ismert és híres helyszín, ahová nemcsak miattunk, hanem a helyszín miatt is eljönnek a vevők és a gyűjtők. Eklektikus környezet, ahol jól megfér egymás mellett az antikos és a galerista. Mivel eleve olyan galériában gondolkodtunk, ahol találkozik a dizájn és a képzőművészet, jó választásnak tűnt ott megnyitnunk a standunkat.
12 négyzetméteres standotok van. Miért épp erre esett a választás?
Inkább úgy fogalmaznék: nagy szerencsék volt, hogy egyáltalán az felszabadult. A Marché Paul Bert Serpette-be bekerülni szinte lehetetlen. Olyan kereskedők vannak körülöttünk, akik több évtizede működnek a negyedben. Nem elegendő kifizetni a havi bérleti díjat, komoly felvételi eljáráson is keresztül kell menned ahhoz, hogy egy helyet megkapj. Elsőként be kell gyűjteni két ajánlást a már jelen lévő galériáktól, majd a vásár igazgatója interjúztat. Ez komoly felvételi elbeszélgetés, amelynek során részletesen fel kell vázolnod a koncepciódat és a terveidet. Az ő szempontjai a magas színvonal és a változatosság.
Miben tudtok kiemelkedni a többi stand kínálata közül?
Egyrészt a kelet-európai profilunkkal: főként magyar, cseh, szlovák dizájn és képzőművészet jelenik meg nálunk, ez különlegesség Párizsban. Másrészt a standunk látványával: azt a 12 négyzetmétert úgy próbáljuk berendezni, hogy harmóniában legyen például egy 1930-as évekbeli Bauhaus cseh lámpa egy 1960-as évekbeli dán fotellel, egy 1970-es Nádler István szitanyomattal és Kecskeméti Sándor 1986-os bronz kisplasztikájával. A legnehezebb a túl kevés és a túl sok közötti egyensúlyt megtalálni. Ez állandó kurátori munkát jelent: a standon minden héten cserélődik valami.
Milyen közönség jár hozzátok?
Hétvégenként több ezer ember fordul meg a negyedben a világ minden tájáról. Az érdeklődőktől a világ nagy gyűjtőin át a hírességekig mindenféle emberrel lehet arrafelé találkozni. Előfordul, hogy amerikai lakberendezők kamionokat megtöltő mennyiségben vásárolnak fel műtárgyakat és bútorokat. És mi is jó eséllyel találkozhatunk komoly gyűjtőkkel, akikből aztán később összeállhat a galéria állandó klientúrája. Amerikai Oscar-díjas színésznő és svájci művészeti alapítvány is vásárolt már tőlünk.
Ha jól értem, esetetekben párhuzamosan zajlik a gyűjtői kör kiépítése és az egyszeri vásárlók bevonzása.
A budapesti jelenlétünk évek óta aktív, ezért a hazai szcéna tagjait ismerjük, és ők is tudnak az Initióról. Jellemző, hogy a magyar gyűjtők konkrét műveket keresnek nálunk, mivel sok műtárgyat ismernek a másodlagos piacon. Ezek többnyire úgynevezett private sale-ek, az eladások részleteit nem verjük nagydobra. A párizsi netwörkünk most épül ki, de addig is ott vannak az egyedi vásárlók, akiknek köszönhetően néhány hónap alatt profitábilissá vált a galéria. Erre egyáltalán nem számítottunk. Nagy volt bennünk a drukk, hogy lesz-e érdeklődés a stílusunkra Párizsban. Számomra egyébként is fontos volt, hogy forprofit alapon, a különféle támogatási rendszerektől függetlenül tudjunk működni.
Úgy tűnik, hogy a piacon megforduló emberek elsősorban a bútorokat, használati tárgyakat keresik. Hogyan terelhetők a képzőművészet felé?
A Sotheby’s-nél is igyekeztem ezt csinálni, most pedig szintén szándékom, hogy a potenciális vevőinknek a galériában szereplő kelet-európai műalkotásokról beszéljek. Úgy tapasztalom, hogy a beérkezők nyitottak az általunk képviselt stílusra és egyáltalán a képzőművészetre. Mindegy, hogy kelet- vagy nyugat-európai alkotóról van szó. Fontos az is, hogy ne elválasztva kezeljük ezeket a tárgyakat: a dizájntárgy és a képzőművészeti alkotás egymást erősítve, szoros szövetet alkotva jelenik meg nálunk. Nem lehet mindenki műgyűjtő, de mindenkinek lehet igénye rá, hogy kvalitásos tárgyakkal vegye magát körbe.
A térben jelenleg egy Nádler- és két Uecker-nyomat látható a falon. A vevők jellemzően sokszorosított grafikákat vásárolnak, vagy egyedi műtárgyat is tudtok kínálni számukra?
Vannak olyan alkotók, akiknek már otthon nagyobb piacuk van, mint Párizsban; elsősorban az Iparterv-generáció tagjaira gondolok. Tőlük leginkább szitanyomatokat tudunk bemutatni. Fajó-, Nádler-, Maurer- és Bak-nyomatok szinte mindig vannak a falon, Konok Tamás és persze Victor Vasarely is népszerű. Kifejezetten magyar művészetet csak kivételes gyűjtők keresnek. A többieket elsősorban a látvány fogja meg, amit csak utána követ az alkotó megismerése. Egyedi munkákat leginkább Kecskeméti Sándortól hozunk, de ahogy most is, sokszor szerepelnek nálunk külföldi nevek. Volt már egyedi műalkotás a standunkon Ueckertől, Vasarelytől és Le Corbusier-től is. Fontos számunkra a magyar és a kelet-európai identitás, de ugyanannyira fontos a szélesebb értelemben vett európai is.
Van olyan művész, akinek a képviseletével foglalkoztok?
Sok művésszel és fiatal ipartervezővel – például Matzon Ákossal és a Máltán élő Horváth Annával – vagyunk szoros kapcsolatban, de jelenleg egyedül Kecskeméti Sándort képviseljük. Ő tipikus példája az olyan művésznek, akinek külföldön ismertebb a neve, mint otthon, pedig világszerte több mint negyven nagy köztéri szobra van. Ez a magyar szobrászművészetben szinte példa nélküli, ezért nagy erőkkel dolgozunk életmű-katalógusa kiadásán. Párizsban kerámia és bronz kisplasztikáit tudjuk értékesíteni; jóval könnyebben, mint Magyarországon.
Milyen terveitek vannak?
Gondolkodunk azon, hogy nagyobb standot béreljünk a negyedben, de az valószínűleg csak álom, hogy egyszer Párizs belvárosában legyen galériánk. Az mindenesetre biztos, hogy idén is részt veszünk az Art & Antique és az Art Market Budapest vásárokon, szeptemberben, a dizájnhéten pedig csoportos kiállítást rendezünk Párizs belvárosában.
