Természetes nyelvi folyamat, hogy bizonyos szavak kikopnak a nyelvből, ám mások keletkeznek helyettük. Egy átlagos embernek a boldoguláshoz ma már többnyire nincs szüksége arra, hogy ismerje az istráng, a kalamáris, a lőcs vagy a sajtár jelentését, és többnyire már magukat a tárgyakat is csak múzeumban találjuk meg.
De mi a helyzet azokkal a szavakkal, amelyek emberi érzelmekből adódó magatartásformákat, lelki folyamatokat, emberi viszonyokat, tulajdonságokat jelölnek, s lassan-lassan elenyésznek, felszívja őket a folytonosan megújuló nyelv? Mondhatjuk-e, hogy az irgalom, az erkölcs, az alázat vagy az erény nem csupán fogalomként szorulnak vissza, hanem érzésként, viszonyként, magatartásformaként is kivesznek az emberből?
Az irodalmi szöveggyűjtemények még őrzik őket, sok esetben lábjegyzetek kíséretében. S én mint botcsinálta nyelvi ószeres, nemrég felmértem, mennyire ismerik a középiskolások az ádáz, áhítat, ájtatos, áldás, ármány, alázat, álmélkodik, átall, bitang, bősz, csömör, elemészt, elégtétel, engedelmes, engesztel, enyész, erény, erkölcs, feslett, fösvény, gerjed, gyámolít, incselkedik, ínség, irgalom, istápol, kacér, kegyelem, malaszt, mereng, nyájas, oltalmaz, parázna, restelkedik, szemérmes és vezekel szavak jelentését.
Nem reprezentatív vizsgálatom eredménye az, hogy a felsorolt szavak lassan múzeumi tárgyakhoz lesznek hasonlók. Vagy még inkább egy szellemi-lelki kacatosládába kerülnek. A láda ugyan patinás, amit néhanapján, mondjuk karácsonykor kinyitunk, és ünnepélyesen kiemeljük belőle a kegyelmet vagy az áldást, hogy aztán óvatosan vissza is helyezzük őket a következő alkalomig.
A felsorolásból az is kitűnik, hogy nyelvünk mennyire differenciáltan képes kifejezni az érzéseket, az állapotokat, a rokon jelentések közti árnyalatnyi különbségeket. Vajon a modern lélektan tudja helyettesíteni a korábbiakat korszerűbb, de az eredeti jelentést pontosan lefedő szavakkal? S ha nem, e szavak lassú halálával sivárabbá válik az érzelmi életünk is?
Különösen azok a szavak érdekeltek, amelyek valamilyen módon az egóval állnak kapcsolatban. Mint az engedelmes, a szemérmes, az engesztel, az irgalom, az alázat, a vezekel, a restelkedik, az átall, az erény és az erkölcs. Már kortárs versben sem tudjuk őket elképzelni, pedig a versszöveg manapság nem éppen finnyás holmi.
Tévedés volna úgy gondolni, hogy a felsoroltak a vallási szókészlet elemei (bár kétségkívül a szakrális nyelv őrizte meg őket a legtovább): a legtöbbjük ősi magyar örökség, már a honfoglalás előtt is jelen voltak nyelvünkben.
Feltűnő, hogy a korábban pozitív jelentéstartalmú szavak hogyan vándoroltak át másik jelentéstartományba. Az alázat nem csupán ritkán kimondott szó, hanem lassan-lassan hiányzó emberi viszonyulás is lesz. Talán mert ellentmond a piedesztálra emelt individualizmusnak. Ha ez a korlátoltságunk, hiányosságaink elfogadása a valós nagysággal szemben, akkor nem „megalázkodás”, hanem az értéket elismerni tudó ember bölcsessége, ami távol tartja az önhittséget. A Halotti beszéd első mondata éppen ezé az alázaté: „Isa, pur es homou vogymuk” – s mellette érvényes (és nem ellentmondás) Kosztolányi reflexiója is: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.”
Az ájtatos ma inkább pejoratívnak, gúnyosnak hat (szenteskedőt értünk rajta), míg szóhasadással keletkezett alakváltozata, az áhítatos még megőrizte pozitív jelentéstartalmát. Az áhítat a nyugatos költők igen kedvelt szava volt, ma már alig használjuk. Szívesebben írjuk körül a katarzis vagy az eufória fogalmaival, amelyekkel nem az a baj, hogy idegen eredetűek, hanem az, hogy nem pontos a fogalmi átfedés.
Dosztojevszkij és Pilinszky a legabszurdabb módon mennek szembe a fősodorral, amikor éppen a pozitivizmus és a materializmus szorításában állítják műveik középpontjába a vezeklés fogalmát. Pilinszky szerint a vezeklésnek elemi szerepe van az ember életében, mert a következményeiben visszafordíthatatlan bűnre kizárólag az a megoldás. Márpedig a 20. században épp elég példa van a jóvátehetetlenre.
És folytathatnánk a szintén megdöbbentően szűk körben ismert irgalom szóval. Azt, hogy megkegyelmezést jelent, még csak-csak tudják a diákok, de arra a jelentéstartományára, amely a mélységes részvétből adódó jótettet fedi le (például az irgalmas szamaritánus történetében), még segítséggel sem lehet őket rávezetni.
Reménykedjünk, hogy ezek az érzések talán nem vesztek ki, hiszen irgalommal fordulunk a hajléktalanhoz, áhítattal hallgatjuk Mozart Requiemjét és alázattal teljesítünk be egy nemes hivatást. De ha hihetünk a Sapir–Whorf-hipotézisnek, hogy ki vagyunk szolgáltatva a nyelvünknek, s hogy csak azt észleljük, amit az lehetővé tesz, akkor vigyáznunk kell ezekre a veretes szavakra. Nem csupán azért, mert a már említett régi láda becses kincsei. Hanem mert félő, hogy ha nem találjuk a megfelelő fogalmat, akkor a vele jelzett érzést is egyre nehezebben fogjuk fellelni magunkban.
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
