A gondolat folytatása: „Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor csatlakoznia kell valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.” Ez a kijelentés önmagában véve semmi újat nem jelent, de az, hogy ott és akkor hangzott el, úgy tűnik, a témáról való érdemi beszéd kezdetét is jelenti. Az Index több interjút is közölt, az L. Simon László által vezetett beszélgetés megszólalóit kereste fel, Kukorelly Endrét, Petőcz Andrást és Turczi Istvánt.

Farkas Wellmann Endre véleménye szerint az irodalom igazi történései egy másik szinten zajlanak. A felszínen politikailag egymással szemben álló szekértáborokat hagyunk vitázni, és hogy az egésznek a gyökere nem ott kapaszkodik, ahonnan a levele kihajt, mintha senkit sem foglalkoztatna: nem a pénz, nem a jobb- vagy a baloldaliság, hanem az irodalmi élet állapota tűnik aggasztóbbnak. Erről is faggatta Smid Róbertet.

Az irodalomtudós, egyetemi oktató, kritikus úgy látja: nagy változás van, és ezt jól jelzi a Forrás folyóirat nyári dupla száma, amely Metamodern címmel a fiatal lírát állította a középpontba. Nagyjából 20-25 éves, legfeljebb harmincéves szerzők vannak egy  hosszú szépirodalmi blokkban, utána következik egy-két tanulmány, majd pedig két kritika az André Feri és Horváth Benji által szerkesztett Címtelen föld antológiáról, melyet az erdélyi metamodern költészetről állítottak össze. Pál Sándor Attila a kritikájában megfogalmazza: úgy tűnik, hogy a fiatal irodalom mára egy márka lett. Ezt pedig a kiadók manapság szívesen képviselik, és a folyóiratoknál is sikk lett az ide sorolható szerzőket közölni.

Nem lehet, hogy még nincs ez a metamodern irodalom, amiről nagyon akarunk beszélni? Nem lehet, hogy még nem látjuk, az irodalomnak egyáltalán van-e még súlya bármiben? – veti fel Farkas Wellmann Endre.

A fiataloknál egyre többször érzem azt, hogy a hagyománytudat, a hatástörténeti tudat nagyon leértékelődött – mondja Smid. – Tehát az teljesen rendben van, hogy mindenki innoválni akar, meg mindenki a korszellemmel akar szinkronban lenni. Ez nagyon dicsérendő dolog, de hogy a hagyományon végzett munkát nem lehet megspórolni a jó költészethez, az meg egy másik. Ez egyrészt borzalmasan elitista dolog, mert rengeteget kell hozzá olvasni. Másrészt mégsem mellőzhető, hogy számot vessünk azzal, hogy magyar nyelven és e nyelv irodalmi hagyományaiban alkotunk.

Úgy tűnik, hogy valaki nekiállt mondvacsinált nemzedéket kreálni. Én művinek és felületesnek éreztem ezt az egész történetet. De ugyanakkor pozitívnak is gondolom. Ez azt jelenti, hogy valakinek eszébe jutott, hogy próbáljunk meg nemzedéket csinálni – állapítja meg Farkas Wellmann. Szerinte a rendszerváltás első évtizede után kezdődött és máig is érezhetően létezik egy nagy hiátus. A rendszerváltás ebben az értelemben az irodalomban olyan szinten ment végbe, hogy valamikor az ezredforduló táján még voltak nemzedéktudattal bíró alkotói közösségek, és aztán az egész egy nagyon öncélú individualizmusban oldódott fel. Talán innen jutunk el fokozatosan a mostani szekértáborok kialakulásáig, amelyek szembenállása politikai töltetű – véli.

„Elég végignézni mondjuk az írószervezeteken is, nem? Olyan értelemben szét vannak esve, hogy nagyon nehéz lenne egy csoportidentitást vagy mondjuk akár munkacsoportok szintjén megjelenő csoportidentitást tetten érni. Sem az írószövetségnél nem nagyon látsz erre példát, de a szépíróknál sem, hogy azért némileg kézzelfogható esztétikai paradigma mentén és nagyjából ugyanaz a generáció összeállna – nem feltétlenül programszerűen, inkább a műveik párbeszéde által összehozottan. Ez másabb, mint amikor meghonosítunk egy fogalmat, és betereljük alá a nekünk szimpatikus embereket, de attól is különbözik azért, amit a FISZ-nél látok, és ami persze örömmel tölt el, hogy a mostani húszas éveik elején járók nagyon aktívak a közös alkotás terén. És hát a JAK is egy furcsa történet volt ebből a szempontból, mert amikor ott bekerült az én generációm a sűrűjébe Nagy Kata elnöksége alatt, akkor néhány éven belül sajnos meg is szűntek, nem volt kifutása annak az újfajta szemléletnek, amit ők hoztak volna. Azt is lehetne mondani, hogy ott a generációváltásnak és a nemzedékesedésnek a rövidre zárása volt megfigyelhető” – mondja Smid Róbert.

Farkas Wellmann úgy gondolja, ahhoz, hogy a nemzedékről lehessen beszélni, elsősorban kell egy ideológiai ernyő és egy csapat, amelyik valamely esztétikai vagy politikai vállalások mentén felzárkózik és közösséget alkot ezen ernyő alatt. De ez Kolozsváron nem történt meg.

„És mi történt meg végül is az irodalmi életben azóta? Mielőtt tényleg eljutnánk a szekértáborokig – én azt mondom, hogy 2015 lesz a kulcsévünk, ugye a KMTG meg a kormánytámogatott irodalom színre lépése –, általánosan azt gondolom, hogy itt nem feltétlenül a politikai érdekellentétek azok, amik az alapvető bajt jelentik, hanem sokkal inkább az, hogy maga az irodalmi élet valahogy nem tudott megszerveződni ebben az utóbbi harminc évben. Volt egy Térey, egy Kemény, és nem is tudom, kivel folytassuk a sort. Kétségkívül volt egy nemzedék az elején, és aztán nem történik semmi. És akkor ez a gyenge próbálkozás a metamodernnel, amiről tényleg nagyon hamar kiderült, hogy lufi, azóta sem láttunk semmilyen szervezett fellépést a részükről. Pláne nemzedéki értelemben. És akkor mi van most?” – teszi fel a kérdést.

Smid feleleveníti: még ebben a hiátusban ott volt a Telep-csoport, amely Térey, Kemény, Szijj Ferenc és a kései Tandori költészetére építve indult. Aztán mert a Telep felbomlott, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, Krusovszky is részben itthon van, részben Bécsben, Dunajcsik Mátyás is távol, ő Berlinben van. De ők egy eléggé erőteljes próbálkozást hajtottak végre mind csoportszervezésben, mind a saját és az elődnek tekintett alkotók versbeszédének átformáló áthagyományozásában, valamint az új komolyságnak mint a posztmodern új érzékenységét felváltó stílusnak a kidolgozásában. Mint csoport, nagyon rövid hatástörténeti utóéletük lett, inkább kultuszról beszélnék velük kapcsolatban – miközben Deres Kornélia vagy Szabó Marcell új kötete a kortárs magyar líra nagy teljesítménye, de ezek egyéni sikerek.

Farkas Wellmann Endre hozzáteszi: az ezredforduló tájékán a könyvterjesztésben az árrés 10-20 százalék volt, 2022-ben viszont ötven. Az egész történetből a szerző, az alkotó marad ki, aki jó esetben kap a kiadótól 7-8 százalékot, s ha szerencséje van, az eladások után még valami minimális részesedést. „Az, hogy mindenféle közösségi cselekmény, gondolat, alkotás, együttlét, rendezvény, bármi, megszűnni látszik, és mindenki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, és amikor fel kell lépni, akkor már nem közösségi vagy szakmai érdekek mentén szerveződünk, hanem egyénileg nyilvánulunk meg. Vagy esetenként politikailag, ezt általában értve.”

„Olyan értelemben is politikailag – mondja Smid –, hogy egy-egy kör azért körbepromotálja a saját tagjait, elismerőleg írnak egymásról, helyzetbe hozzák egymást. Elég szomorú látlelet lenne, ha azt állapítanánk meg, hogy gyakorlatilag akkor beszélhetünk csoportidentitásról az irodalomban, amikor a tét a siker és a pénz.”

A teljes beszélgetés a Helyőrség oldalán olvasható.

Nyitókép: Smid Róbert irodalomkritikus. Fotó: Székelyhidi Zsolt