,,A Sóvárgás egyfajta kezdet volt – válaszolta Mircea Cărtărescu az est első kérdésére, amelyben a moderátor, Fancsali Róbert, az ELTE magyar–román irodalom kutatója az egyik legjelentősebb művéről kérdezte. – Véleményem szerint ez a könyv igazabb, fényesebb és jobban összeállított, mint a Lulu. Azt én sem tartom csúcsírásomnak, ugyanakkor fontos, mert van benne néhány oldal, amellyel a saját árnyékomat szerettem volna átugrani. A Sóvárgás volt az, ami rányomta a bélyegét a további írásaimra. Az írójával harminc év után is próbálok azonosulni. Három éve írtam meg a Melankóliát, ami a Sóvárgás pandanja. A Melankólia a Sóvárgás struktúráját idézi vissza.”
Cărtărescu prózájában gyakoriak a fantasztikus, mágikus elemek, szimbólumok. Szerinte az álmok rokonságban állnak az életünkkel, hiszen azokat is az agyunk konstruálja. „Az álom – ha nem csak a tudat által elfojtott elemeit nézzük – nagyon is komoly dolgokra képes, és ezt kell valahogy az írás során érvényesíteni. Igazából a festmények is álomképekből indulnak ki. Ott van például Giorgio de Chirico, az egyik legnagyobb szürrealista festő. Ő egyértelműen az álmait használta fel képeihez. Az álom a költészetben is gyökeret eresztett. Ez a tapasztalat az egész világon átitatta a modern irodalmat. Amikor Márquezt megkérdezték, hogy mágikus realista-e, azt mondta, szó sincs erről, hiszen csak a valóság lehet mágikus. És azok sem lehetnek realisták, akik szerettek volna, hiszen a valóság, amelyben élnek, »szuprarealista«.”
Fancsali Róbert a Nicolae Manolescu által vezetett bukaresti Cenaclul de Luniról (Hétfői Irodalmi Kör) kérdezte az írót. „Ceausescu diktatúrájának éveit éltük. A lakosság nagyon elszegényedett, ami akarattal történt. A fiatalok abba menekültek, hogy verseket írtak. Írtak prózát is, de az 1980-as elsősorban költőgeneráció volt. Irodalmi köröket szerveztek, mivel abban az időben elég nehéz volt bármit is kiadni. A cenzúra nagyon erős volt. Cenzúrázták a gyerekkönyveket és a regényeket egyaránt. Mindegyikből kivettek néhány oldalt. De mi fiatalok voltunk, a verset kenyérre kenve is fogyasztottuk. Olyan költők akartunk lenni, mint a Románián kívüliek, például az amerikaiak.
A költészet igazi szellemi szabadságot kölcsönzött számunkra.
Persze köztünk is voltak szekusok, de a verseket cenzúra nélkül olvashattuk fel az irodalmi kör ülésein. Két irodalmi körnek is oszlopos tagja voltam. Az egyikben prózát írtunk, a másikban versekkel foglalkoztunk. Abban az időben mindennél jobban szerettem az irodalmat. Megvédett az éhségtől, a hidegtől és a félelemtől, amit a Securitate miatt éreztünk. Ilyen volt a hangulat. Ez egy paradoxon, ha úgy tetszik. Ellentmondásos volt a hangulat, mert akkor szinte minden szellemi tevékenységet megfojtottak. Akkor születtünk, nekünk is túl kellett élnünk, és ez az 1980-as évek versei révén sikerült. De a költészet mellett ott volt a rockzene is, amit mindannyian hallgattunk: Beatles, Rolling Stones. Nagyon szerettük a magyar rockzenét is: az Omega és a Locomotiv GT dalait hallgattuk.
Cărtărescu híres trilógiájáról (Káprázat: A bal szárny, 2000; A test, 2015; A jobb szárny, 2020) szólva megosztotta a közönséggel, hogyan szokott írni. „Abban az időszakban napról napra kézzel írtam, és arra koncentráltam, hogy ne álljak meg, és hogy ne kelljen kihúzni semmit.”
Cărtărescu azon alkotók közé sorolja magát, akik abban hisznek, hogy a könyvek önmagukat írják. „Először nem tudtam, milyen történetet fogok írni. Egyszerűen csak írtam. Nem tudtam, hogy mit fogok írni a következő oldalra, és nem idéztem vissza a korábbi mondataimat sem. A Káprázatban nincsenek törlések: talán három-négy oldalaként egy-egy szót kellett kitörölnöm.”
Az esten Szikszai Rémusz színész, rendező olvasott fel részleteket a szerző műveiből.
Nyitókép: Mircea Cărtărescu román író.
Fotók: PesText/Stepmotions
