Csokonai Vitéz Mihály – aki maga is szerepel a listánkon – úgy vélte, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Pilinszky egy interjúban kedvesen azt mondta: tanulmányai alapján meg volt győződve arról, hogy a költők vagy éhen halnak, vagy megőrülnek, így aztán meglepte, hogy akár több fokkal kellemesebb kimenetele is lehet a dolognak.
Míg szülőhazájában talán nem mindig honorálja megfelelően a költői igyekezetet a közönség, a költő számára éppúgy megmarad a halhatatlanság reménye, mint a világhírűvé válásé, hiszen a líra egyetemes. A magyar kultúra napja alkalmából hangsúlyozottan szubjektív, de semmiképpen sem önkényes listát állítottunk össze azokról a magyar költőkről, akiket vélhetőleg a legtöbben ismernek és becsülnek, akik miatt joggal érezhetjük magunkat a líra nemzetközi élvonalában.
1. Janus Pannonius
Janus Pannonius azért kínálkozik a listánk élére, mert ha líráról van szó, ezen a tájon valóban ő volt a kezdet. Az első verselő, aki igencsak tudatában volt elsőségének, és ezt büszkén hangsúlyozta is. A legkevésbé sem volt híján a költői öntudatnak, amely nélkül nálunk soha nem lehetett igazán boldogulni, ha valaki minden nehézség ellenére ki akart tartani a hivatásában. Példája arra tanította szellemi utódait, hogy költőnek lenni rang, hogy a hazának el kell(ene) ismernie a költőit, mert ők a nemzet élő lelkiismerete. Ez a küldetéstudat később is jellemző marad nálunk. Magyarországon nehéz, de kötelezően vállalandó sorsot jelent költőnek lenni.
2. Csokonai Vitéz Mihály
Rövid élet, magány és sok kudarc, keserűség: Csokonai Vitéz Mihály sorsa bizonyos értelemben a „klasszikus” költői sors. Sokan hittük miatta gyerekként, hogy a szerelem csak önámítás lehet, és a világra mint a költőt visszavető, büntető közegre tekintettünk, hiszen még tanítóként sem becsülték, és „fegyelmezetlenségeiért” elbocsátották. Ha van tanár, akinek szívesen részt vennénk az óráin, ő lenne az, gondoltuk, amikor arról olvastunk, hogy pipázásra és borivásra szoktatta tanítványait. Dacos, makacs, önérzetes ember volt, vadsága és kezelhetetlensége Petőfiét előlegezi meg.
3. Petőfi Sándor
Petőfi sokunk számára mindmáig „a” költő, akit mindenki ismerni vél, és akit állításuk szerint minden megkérdezett olvas is. Verseskötetei a legnagyobb példányszámban kiadott könyvek közé tartoznak. A lánglelkű forradalmárért, aki semmilyen tekintélyt nem tisztelt, és minden hatalmát fitogtató úri ingyenélőnek jól odamondogatott, egy egész ország rajong mindmáig. Petőfi mindent elért, amit egy költő és egy magyar költő elérhet: verseiből népdalok lettek, és még a halála is mindmáig közügy. Annyian és annyira rajongtak érte, hogy 26 és fél e világi év elég volt számára a halhatatlanná váláshoz.
4. Arany János
Petőfi és barátja, Arany János olyanok, mint afféle magyar jin és jang. Arany csendesebb, szelídebb, de harmóniája és béketűrése, mint sokszor kiderül később, inkább visszafojtottság, mint beletörődés vagy Buddha-mosoly. És mégis milyen jó, hogy ő túlél, és továbbviszi a közös örökséget, hogy a maga sokkal polgáribb, a költészetnek, a költőnek akadémiai rangot szerző módján jelen van, de amikor szükséges, a legváteszibb hangon szólal meg, tiltakozik. Hosszú életet él, és a végére megkeseredik (talán ez velejárója a költői pályának?). Időskori borongásában, jajaiban is együtt rezdülünk vele.
5. Ady Endre
Adyért sokan lelkesednek, sőt a legnagyobbnak tartják, míg másokat zavar „a legnagyobb költő” póza, amelyet magára vett. A kivételes költői teljesítményhez szükség volt erre az öntudatra, szerepfelfogásra. A küzdelemre, amellyel kivívta a helyét, a lázadásra és a kritikus szellemre, amellyel a magyar viszonyokat, a lehúzó erőket ostorozta. Merte szidni a nemzetét és az ország viszonyait, mert úgy gondolta, ez a legtisztább hazaszeretet kifejeződése. Istenes verseiben pedig tudott egészen kicsiny és mélyen bűnbánó lenni Teremtője előtt. Nagyságát bizonyítja, hogy e fohászai mindmáig megborzongatnak: vele járjuk a havas erdei utat, és a fákon túl egy templom fényes ablakit véljük felfedezni.
6. Kosztolányi Dezső
Sokan a csengő-bongó rímek költőjének tekintik, és kétségtelenül az ő nevéhez fűződik a „Fölkelni reggel, rágni régi zsemlét: - /inkább a nemlét!” című „rímjáték”. De nem szabad elfelejteni, hogy a legnagyobb metafizikus verseink szerzői között is ott van az Akarsz-e játszani?-val, a Hajnali részegséggel, a Boldog szomorú dallal vagy a Könyörgés az ittmaradókhozzal. Olyan költő volt, aki gyermeki örömeivel, felnőttfélelmeivel, baljós megérzéseivel és a végsőkre tekintő látomásaival nemzedékek sora számára segített magukat és sorsukat megérteni, elfogadni. Kosztolányi nagyon a miénk: a mi nyelvünkön beszél, mi pedig tőle tanuljuk, hogy próbáljunk mindent szavakba önteni, a nyelv hálójába keríteni.
7. József Attila
Néha az az érzésünk, hogy József Attilához képest mindenki más csak próbálkozott a magyar költészetben. Ez azért is elképesztő, mert a kivételes teljesítményhez már 32 év is elég volt számára. Mégsem érezzük istenkísértésnek, amikor életműről beszélünk vele kapcsolatban, méghozzá evidensen halhatatlanról, és helyenként tökéletesnek tűnőről. Érthetetlen csoda, hogy megcsinálta. Hogy abból az óriási hátrányból, amellyel született, a legmagasabb költői csúcsokat is képes volt meghódítani. Hogy az ő leltára kis túlzással már akkor kész volt, amikor mi még épp csak hozzákezdünk a felnőttélethez, ha egyáltalán.
8. Radnóti Miklós
Radnótinak legalább egy versét mindenki ismeri. A Nem tudhatom, a szemérmes hazaszeretetnek ez a megrendítő vallomása 1944-ből (!) olyasmi, amelyet mi már a később történtek szemszögéből olvasunk, hiszen azoknak „más távlatot ád a halál már”. Az À la recherche szemszögéből, a hazája által a halálba küldött-vitt bűntelen költő szemszögéből, aki annyira eggyé forrt hivatásával, hogy még „Zagubica fölött a hegyekben” is verset ír, mert hisz abban, hogy amit átél és érez, annak örök érvénye van, megörökítendő és az utókorra hagyandó. És lám, a noteszt megtalálják, a versek pedig eltalálnak hozzánk. Létezik-e ennél jobban életre-halálra művelt hivatás?
9. Weöres Sándor
Weöres ízig-vérig költő volt, ennek minden külső és magatartásbeli jegyével. Nem lehetett „normális” mércével mérni, és a költői hivatást mintha egyenesen neki találták volna ki. Műveit egyszerre jellemzi szertelen játékosság és mély gondolatiság. Óriási formaművész és kísérletező volt; alakváltó, minden skatulyából kiszabaduló. Nemzedékek által fújt és kedvelt gyermekverseit ritmusgyakorlatoknak nevezte, és úgy általában sem akart megfelelni a „rendes költőkre” vonatkozó elvárásoknak. Egy másik világ polgáraként csetlett-botlott a földön, és szárnyalt a verseiben.
10. Pilinszky János
Pilinszky az eladási példányszámok alapján Petőfi után a legolvasottabb magyar költő. Kultusza negyven évvel a halála és száz évvel a születése után is eleven. Hogyan csinálta? Akár a verseit, akár az interjúit vagy a prózáját olvassuk, nem érezzük réginek, avíttnak. Noha egy egész világ hullott a semmibe azóta, az ő életműve fennakadt a rostán. Kivételes egyénisége átsüt a művein: a költészetre, költőnek született. Magasabb erők médiuma volt, és a krisztusi szenvedés misztériumába merülve próbálta érteni és megértetni a világot, minden bűnével és botrányával együtt. Látni és hinni tanít a verseivel.
