Az Oscar filmjei közül ajánljuk

Film

Pár nappal ezelőtt átadták a 94. Oscar-gála díjait. Filmajánlónkban a jelölt és a díjazott filmek közül választottuk ki kedvenceinket.

CODA (rendező: Sian Heder)

Amikor a CODA debütált a 2021-es Sundance
Filmfesztiválon, abszolút „őrületet” váltott ki. Az amerikai zsűri nagydíjának
elnyerése csak a kezdet volt: fesztiválrekordokat döntött, amikor 25 millió
dollárért felvette az Apple TV a műsorára, most pedig az Oscar-díj legnagyobb
nyertese lett a legjobb film, a legjobb férfi mellékszereplő és a legjobb
adaptált forgatókönyv kategóriájában. Őszintén szólva én azt gondoltam, csak az
utóbbit húzza be, és nem tagadom, könnyen lehet, hogy polkorrekt okok is
közrejátszottak ebben a hatalmas sikerben, de mindezek ellenére bátran ajánlanám
bárkinek a filmet. És miért?

A CODA egyszerűen csak jó érzést hagy maga után az
emberben. Nem művészdráma, nem mély karaktertanulmány, csak egy jó film egy tinédzserről,
aki megpróbálja élni az életét.

Ruby Rossi, a főszereplő siket felnőttek gyermeke (CODA – Child of Deaf Adults). Emellett bátyja is siket, így ő az egyetlen halló ember a családban, ami miatt folyamatosan segítenie kell őket, hogy boldoguljanak a mindennapok során. Ez viszont azt jelenti, hogy saját életére, önmagára kevesebb ideje jut, ezen pedig változtatni szeretne.

A siket karakterek bevonásával a CODA nem próbált meg új receptet írni a felnövéstörténetekhez: nincsenek nem várt, mindent megváltoztató fordulatok vagy mélyreható kinyilatkoztatások. A legtöbb néző pontosan tudja, merre haladnak a dolgok, de a film így is megtartja a figyelmet. Annyira szívet melengető történetről van szó, olyan szimpatikus karakterekkel, hogy könnyű megbocsátani minden hiányosságát. A valóban siket színészek játéka pedig különösen jó élmény, Troy Kotsur nem véletlenül zsebelte be azt a Oscar-díjat.

Ne nézz fel! (Don’t Look Up, rendező: Adam McKay)

A filmet négy kategóriában jelölték Oscar-díjra (legjobb
film, legjobb vágás, legjobb eredeti filmzene és forgatókönyv), ezek közül
egyiket sem sikerült elnyernie, azonban ez senkit ne tántorítson el attól, hogy
megnézze, ha eddig még nem tette volna.

A szereplőgárdával az alkotók nem bízták a sikert a véletlenre: a főszerepben Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence látható, a mellékszereplőket Rob Morgan, Jonah Hill, Mark Rylance, Tyler Perry, Timothée Chalamet, Ron Perlman, Ariana Grande, Kid Cudi, Himesh Patel, Melanie Lynskey, Michael Chiklis, Tomer Sisley, Paul Guilfoyle, Robert Joy, Cate Blanchett és Meryl Streep alakítja. A film a média, a kormány és a kultúra klímaváltozással szembeni közömbösségének szatírája.

A történetben egy csillagász és egy doktorandusz ijesztő felfedezést tesznek, és akárhányszor is ellenőrzik, sajnos igaz marad: a Föld felé tart egy üstökös, amely nem egészen fél év múlva elpusztítja az egész bolygót. Létező filmes recept, többször is láttunk már, ami viszont új, az minden, ami ezután következik. Ahelyett, hogy heroikus küzdelembe kezdene a világ minden vezetője és tudósa, hogy megmentsék a Földet, mindenki legyint egyet. Nem látunk a hazájáért és a népért bármikor mindent feladni képes vezetőt, ehelyett egy sokkal reálisabb kép rajzolódik ki előttünk Meryl Streep játékában, aki egy végtelenül gátlástalan, populista és egomán elnököt testesít meg.

Tagadhatatlanul humoros jelenetek követik egymást a filmben, és hiába felnagyított minden, sajnos nagyon is valóságos, legyen szó az üstököstagadók mozgalmáról, a közösségi portálok káros hatásairól, a valós problémákat elfedő mémekről vagy a mindent valamiféle hamis kedélyességbe becsomagoló és veszélyesen közömbös médiáról. És szépen lassan megérzi az ember, hogy ez nem is egyszerűen egy szatíra, hanem egy fájdalmasan hiteles korrajz, amely rávilágít arra, hogy egy pusztító üstökös nélkül is hatalmas bajban vagyunk, és az, hogy ezen változtassunk, nagyon is közös feladatunk és felelősségünk.

Licorice Pizza (rendező: Paul Thomas Anderson)

Paul Thomas Andersont eddig tizenegyszer jelölték Oscarra, ebből három idén volt (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb eredeti forgatókönyv). Utóbbiért a BAFTA nála landolt, így esélyes volt az elismerésre, de sajnos ismét üres kézzel távozott. A Licorice Pizzát ettől függetlenül viszont érdemes megnézni.

Van valami csábító Paul Thomas Anderson álomszerű felnövéstörténetének világában, amitől valahogy az egész nagyon organikusnak tűnik. Tulajdonképpen két naiv fiatalt (Cooper Hoffman és Alana Haim) követünk, akik 1973 körül találkoznak, aztán valahogyan együtt nőnek fel Los Angelesben, San Fernando Valley forgalmas utcáin.

A Licorice Pizzában nincs egy konkrét konfliktus, nem nagy történéseket mutat be: az élet apró pillanatairól szól, amelyek valami nagyobbat alkotnak. Ezek a pillanatok, események formálják a két karaktert, és hiába nem eget rengetők, egyszerűen jó nézni őket.

A kutya karmai közt (The Power of the Dog, rendező: Jane Campion)

A kutya karmai közt az Oscar „vesztesének” is
mondható, hiszen tizenkét jelölésből csak egyet váltott díjra a gálán, hiába
volt szinte mindegyik kategóriában a legesélyesebbek között. Az egy elnyert díj
a legjobb rendezésé volt, és ez nem is véletlen.

A film sokak szerint Campion valaha készült egyik legjobb, ha nem a legjobb alkotása. Ez a pszichológiai westernfilm minden ponton széttöri a konvenciókat. Ez nem az a film, mint amilyennek az ember elsőre gondolná, és igazából nem is akar az lenni.

A szinopszis szerint egy hataloméhes farmer egy, a családba beházasodott anyát és fiát „kínozza”, mindez azonban közel sem írja le, mit láthat az, aki megnézi a filmet. Rengeteg apróság árnyalja a történetet, ezek közül nem is árulnék el semmit, hogy rejtve maradjanak azok előtt, akik még nem látták. A cselekmény olyan összetett témákat állít a középpontba ebben a „többrétegű” filmben, mint a gyászfeldolgozás, a szexualitás és egymás kontrollálása.

És ha a cselekményt félre is tennénk, marad a gyönyörű
operatőri munka, a kiváló alakítások és a hangulathoz tökéletesen illeszkedő
filmzene.

Vezess helyettem (Drive My Car, rendező: Hamagucsi Rjúszuke)

A rendező korábbi művei is remek kritikákat kaptak, de sokan úgy gondolják, hogy két 2021-es filmjével robbant be igazán: a Wheel of Fortune and Fantasy az egyik, a másik pedig a Drive My Car, azaz a Vezess helyettem, amelyért a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-szobrot vihette haza.

A Murakami Haruki írása alapján született dráma ugyan háromórás, mégsem érzi túl hosszúnak az ember. Egy főszereplőt ismerünk meg, akinek el kell engednie a múltját, ehhez pedig szembe kell néznie a jövőjével. Feleségének elvesztése után Kafuku a művészetben és a színházban talál vigaszt. Elhatározza, hogy megrendezi a Ványa bácsi című Csehov-darab adaptációját. Kezdetben úgy tűnik, hogy ez a projekt elsősorban figyelemelterelés, de aztán kirajzolódik, hogy ennél sokkal többről van szó.

Ványa bácsi a katarzis eszköze: ez ad neki motivációt, hogy
felébredjen és élje az életét, valamint arra is ösztönzi, hogy nyisson az
emberek felé. Egy sajátos gyászfeldolgozást kísérhetünk végig, a főszereplő
természetes gyógyulási folyamatát. A hitelességnek ez a szintje üdítően hat az
érzelmileg manipulatív melodrámákkal teli korszakban.

A történetmesélés organikus jellege jól párosul az
erőteljesen visszafogott előadásmóddal. Minden egyes szereplő magával ragadja a
nézőt könnyed játékával, miközben elmélkedésre sarkall. A Vezess helyettem
olyan film, ami biztosan jó pár napig az emberben motoszkál, miután látta.

Dűne (Dune, rendező: Denis Villeneuve)

Habár hat díjat is bezsebelt a Dűne (legjobb operatőr, legjobb vágás, legjobb vizuális effektek, legjobb látványtervezés, legjobb hang, legjobb eredeti filmzene), Villeneuve azért érdemelt volna legalább egy jelölést a rendezők között.

Frank Herbert 1965-ös sci-fi klasszikusa (jelen esetben a
könyv első felének) adaptálásába már többeknek beletört a bicskája, de úgy
fest, ezúttal sikersztori szemtanúi lehetünk. Villeneuve filmje minden
tekintetben gigantikus: a galaxisok közötti politikai intrikákról, a
kiválasztott próféciákról és a felnőtté válás kalandjairól szóló történet
betonpalotákban, végeláthatatlan, idegen sivatagokban kíséri a nézőt Hans
Zimmer partitúrájának mennydörgő üvöltései és nyomasztó csendjei kíséretében.

A film a fiatal Paul (Timothée Chalamet) útját meséli el, melynek során trónörökösből afféle leendő messiás lesz. Paulra olyan sors vár, amelyet senki fel nem foghat. A távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk: a királyságok az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak, de a naprendszereken átívelő cselszövések, háborúk és politikai manőverek közepette van egy ember, aki talán békét hozhat az univerzumnak, de ehhez harcolnia kell. Valószínűleg a Dűne – melyet Magyarországon is forgattak – volt a tavalyi év legnagyszabásúbb, legkülönlegesebb, legjobban várt filmje.

Szárnyas fejvadász 2049, az Érkezés és a Sicario rendezője elképesztő szereplőgárda segítségével, két részben álmodta vászonra a kultikus sci-fi regényt – a folytatásra sem kell talán sokat várnunk, 2023-ban érkezik ugyanis a második rész. Villeneuve olyan környezetet tár elénk a filmben, amely éppúgy személyes, mint a karakterek. Ezzel bebizonyítja, hogy valóban megértette Herbert szándékait: a Dűne mindig is egy sokrétegű science-fiction eposz volt, szinte végtelen számú összetevővel. A könyv rajongóinak (és a filmek kedvelőinek) jóleső érzés lehet nézni valamit, ami ezt értő módon adja vissza.

Nyitókép: Jelenet a Licorice Pizza című filmből