Az otthon nem egy hely, hanem a másik ember szíve

Vannak olyan nagyszabású, látványos, fontos, ősi mintákat követő történeteket elmesélő alkotások, amelyek miatt időről időre még mindig ellátogatnak az emberek a bevásárlóközpontokban felépített filmszínházakba, ahelyett, hogy otthon néznének filmeket a laptopjukon. Ezekre az alkotásokra emlékeznek aztán évtizedekkel később is a mozinézők. Ilyen volt többek közt a Ben-Hur, az Elfújta a szél, a Távol Afrikától, a Casablanca, Az élet csodaszép, a Volt egyszer egy Vadnyugat, a Forrest Gump, A Keresztapa,a Cinema Paradiso vagy Az óceánjáró zongorista legendája. És az általa nyújtott élmény alapján ilyennek ígérkezik az Ida Jessen figyelemre méltó regényéből készült A fattyú is.

Régi igazság filmes körökben, hogy az igazán nagy könyvekből nem lehet (értsd: nagyon nehéz) sikerfilmet készíteni. Napestig sorolhatnánk a példákat, amikor elvérzett a stáb egy-egy világirodalmi klasszikus vászonra erőltetése közben. Valószínűleg többre van szükség ilyenkor, mint a filmkészítésről szerzett tudásra; nézetem szerint még az ihlet sem elegendő, a titok a csillagállásban rejlik. Abban, hogy az igazán megfelelő embereket hozza össze egymással a sors. Szerencse, hogy Nikolaj Arcel dán rendező akkor talált rá Ida Jessen valóságos alapokon nyugvó regényére, amikor már eredményesen küzdött meg A tetovált lány című regény filmre vitelével, azzal, hogy miként lehet egy sikerkönyvből izgalmas és eredeti, a regény hangulatát és minden fontosabb erényét visszaadni képes forgatókönyvet készíteni. A másik szerencse, hogy Arcelnek nem ez az első kosztümös filmje (az Egy veszedelmes viszony volt az első), ugyanis az esetek döntő többségében a rendezők figyelmét elvonja a lényegről a korhű jelmezek parádés világa, amikor először szembesülnek azzal, mennyire meghatároz mindent a színészek öltözete. Arcel tehát mind rendezőként, mind forgatókönyvíróként túl volt már a tűzkeresztségen, amikor A fattyúhoz nyúlt. És ez látszik is az alkotáson.

A filmrendezők számára a legnagyobb kihívás általában az, hogy hogyan képesek szabályozni a vágással a film ritmusát. Arcel tehetségét dicséri, hogy A fattyúé annyira jól sikerült, hogy nem túlzás azt mondani: tanítani kellene. Mert egyrészt ebben a sztoriban nagyon fontos a történetmesélés lassúsága, hiszen a regény egyik kulcsfogalma éppen a türelem, másrészt viszont az isteni rendbe illeszkedést percek alatt borítja káoszba az önző kivagyiság, a kapzsiság, a hatalommánia, az előítéletektől fuldokló butaság. Ilyenkor felgyorsul a film ritmusa is. Olyan ez, akár a szívverés. A veszélyérzet hamar felszámolja a nyugalmi állapotot, de ilyen nyugalmat megzavaró valóság a szerelem is. Az alkotók ezt sem hagyták figyelmen kívül, és a szerelmi jelenetek során is ügyeltek a megfelelő ritmusra.

Arról már volt szó, hogy nem elegendő egy jó regény (sőt, ez az esetek döntő többségében kifejezetten hátrány) egy sikerfilm elkészítéséhez, mert másképp működik az irodalom és a filmművészet. Ezért van az, hogy mindennél fontosabb a hosszú és gondos munkával kidolgozott forgatókönyv. Arcel nem bízott amúgy tetemes forgatókönyvírói tapasztalatában, és a dán filmgyártás forgatókönyvíró-fejedelmét – aki a dogma irányzatának köpönyegéből bújt ki –, Anders Thomas Jensent kérte fel alkotótársnak. Valószínűleg erre vezethető vissza, hogy fajsúlyos film lett A fattyú, melyben Jensen meghagyta a történetmesélés hagyományos linearitását, ugyanakkor a dogma filmek látásmódja is érezteti benne a hatását.

Valószínűleg Jensennek köszönhető, hogy minden jelenet épp csak egy kicsit tovább tart, mint amit a filmek jelentős részénél megszoktunk. A dogma filmekben találkozunk ezzel az eszközzel, illetve ott éppen sokkal tovább tartanak a jelenetek, így van idő az érzelmek megszületésére és lecsengésére. Itt is főszerepet játszanak az érzelmek, de amolyan csehovi módon, víz alatti áramlásként vannak jelen a filmben, míg aztán felszínre nem törnek. Fontos megemlíteni, hogy a lezárás nem a világ változatlanságát sugallja, mint Csehovnál, éppen ellenkezőleg azt, hogy ha egy férfi jó döntéseket hoz, a világot is jobb hellyé képes formálni.

A harmadik tényező, amely A fattyú sikerének kovácsa, a jó színészválasztás. Amanda Collin (Ann Barbara szerepében) minimalista, de annál emlékezetesebb játéka még napok múlva is elkísér. Azt már régen tudjuk, hogy Mads Mikkelsen a mozivászonra született, most azonban látszik, hogy nem játszi könnyedséggel hozza elő azokat az érzelmeket, amelyek egy valódi férfi lelkében lakoznak.

A fattyú Ludvig Kahlen kapitány történetét beszéli el, aki 1755-ben elindul, hogy egy zord és lakatlan dán vidéket megműveljen, ahol aztán kolóniát építhet a király dicsőségére. A történet minden lényegesről szól, ami férfivá teszi a férfit. Mikkelsen hitelesen képes megmutatni, mit jelent az, ha egy férfinek van hite, terve a jövőre, fontos erkölcsi elvek szerint él, tántoríthatatlan, erős, tiszta szívű, kitartó és elkötelezett mind az eszméi, mind azok mellett, akiket a szívébe zárt. A színész annak fájdalmát is hitelesen közvetíti számunkra, ha a férfi nem azt szereti, aki igazán méltó hozzá, aki érdek nélkül, tiszta szívéből képes viszontszeretni. A főhőst végigkísérhetjük a hazafelé vezető küzdelmes belső úton, míg rá nem ébred, hogy az otthon nem egy hely, hanem a másik ember szíve.

Fotók forrása: Vertigo Média