Tiniként, mivel a verselemzés jól ment, és nagyon szerettem Komár számait, úgy döntöttem, hogy az ő „összes műveit” fogom elemzés tárgyává tenni. Ambiciózus tervemet irodalomtörténész apámnak is elújságoltam, aki őszinte megrökönyödéssel így kommentálta a dolgot: „Ez nagyon nagy baj.” Gondolom, azért, mert méltatlannak ítélte a tárgyat és kidobott időnek a mélyelemzésre szánt időt. Én azonban meg voltam győződve arról, hogy – mint Hamvasnál Isten a főtt sonkában – a lényeg, a titok, a megoldás, a mindenség megoldóképlete éppen Komár dalaiban van elrejtve.
*
Pacziga Mónika
Hogyan ismerted meg Komárt?
Milyen emlékeid vannak az első találkozásotokról?
A hetedik osztály utáni nyáron, a csillebérci Kazinczy „erdei egyetemen”, a Kazinczy-verseny győzteseinek jutalomtáborában ismertem meg személyesen. De ennek előtörténete volt. Én ugyanis akkoriban, félig viccből, egy ideje már Komár-rajongó voltam. A gyerekszinkronban tetszett egy srác, aki hozzá hasonlított, és a két vonzalmamat valamiért összekapcsoltam. De annyira, hogy még leveleket is írtam Komárnak. A VIII. kerületben lakott, és mivel az egyik osztálytársnőm anyukája a postán dolgozott, megtudtam a címét. Írtam a táborszervezőknek is, hogy hívják meg Komárt fellépni Csillebércre, de én csodálkoztam a legjobban, amikor ez valóban meg is történt. A koncertje után két másik lánnyal együtt bementünk a kulisszák mögé, hogy aláírassuk vele az úttörőnyakkendőnket. Ő pedig azzal fogadott: „Megkaptam ám a leveleidet, Mónika!” Avval, hogy emlékszik rám, sikerült alaposan meglepnie.
Mit tudtál róla akkor?
Túl sokat nem. Hallgattam az Ez a divat című lemezét, de azon nem a saját számait énekelte. Visszamenőleg ismertem meg, a rajongásom volt előbb. Anyukámtól és a nővéremtől később ajándékba kaptam két korábbi Komár-albumot, és emlékszem, egyszer elrángattam a nővéremet az Erkel Színházban rendezett koncertjére. Fontos részlet még, hogy rajta keresztül ismertem és kedveltem meg Elvis Presley-t.
Más magyar férfi sztárért is rajongtál?
Nem. De a Piramist és alsós koromban az Eddát szerettem. Később az Első Emeletet is. A nővérem révén pedig, aki kedvelte őket, az LGT-t is ismertem.
Mik voltak számodra Komár „különleges ismertetőjegyei”?
Hogy jóképű és vagány. És hogy a dallamos popzene képviselője.
Mikor jöttünk rá, hogy mindketten kedveltük?
Amikor a 28-as villamoson tíz éve rájöttünk, hogy ugyanoda, a temetésére tartunk. Csodálkoztam is, mert a korosztályomból korábban senki hasonlóval nem találkoztam. Az iskolában állandó vicctéma is volt, hogy „Móni Komár-rajongó”: kilógtam vele a többiek közül. Egyszer láttam, ahogy az ismerősünk négyéves kislánya önfeledten hintázik a No Miss című Komár-számra, de ennyi.
Mit adott hozzá a róla alkotott képedhez a személyes ismeretség?
Nagyon lelkes lettem, Komár-könyvet akartam írni. Ki is mentünk páran az osztálytársaimmal a Népszínház utcába, és megkérdeztük a járókelőket, hogy mit gondolnak róla. Volt nálam egy vastag füzet, abba jegyeztem fel a válaszokat. Jó pár vele készült interjút meghallgattam, ezért tudtam róla, hogy a VIII. kerületben nevelkedett, egyszerű közegből indult. Meg azt is, hogy sok számának ő írta a szövegét, köztük a Presley-slágerek magyar változataiét. Feltűnt, hogy milyen tudatos szövegíró volt. Igyekezett az angol szövegek hangzásához igazodni, vagyis „szinkronos aggyal” gondolkodott.
Emlékszem, mennyire megörültem, amikor megtudtam, hogy ti személyes kapcsolatban is voltatok.
Ezt azért így túlzásnak érzem, barátok soha nem lettünk. De az igaz, hogy amikor egyszer, elsős vagy másodikos gimnazistaként magam alatt voltam valami miatt, felhívtam telefonon (hogy honnan volt meg a száma, nem tudom), és az üzenetrögzítőjére mondtam a bánatomat. Pár nap múlva visszahívott, mert aggódott értem: segélyhívásként értelmezte a jelentkezésemet. „Reméltem, hogy nem dőltél a kardodba” – szó szerint ezt mondta, ami arra utal, hogy a valósnál sokkal komolyabbnak hitte a bajt. A gondoskodó figyelme hirtelen közelivé, emberivé tette számomra: elérhetetlen sztárból váratlanul kedves ismerőssé változott. Meghatónak éreztem az érdeklődését. Visszatekintve pedig nagyon becsülöm azért, hogy soha nem próbált a helyzettel visszaélni, mint nőhöz közeledni hozzám.
Hogyan tekintettél a macsó stílusára, a hódításaival való dicsekvéseire?
Nem tudtam róluk. Amikor bulvárműsorokban ilyesmiket mondott, már nem annyira követtem figyelemmel a pályafutását. Igaz, egyszer egy koncertjén, amin ott voltam, mondott valami vaskosabbat a „szerszámával” kapcsolatban, de az nekem belefért a „szexi macsó” imidzsébe.
Milyen gesztusait, poénjait, esetleg panaszait őrzöd eleven emlékként?
Felnőtt voltam már, amikor újra beszéltünk, utólag visszakövetkeztetve ez a negyedik válása után történt. Mentem az utcán, és láttam, hogy ismeretlen számról hívnak. Nem akartam elhinni, amikor kiderült, hogy ő az. A bizonytalanságomat érzékelve megkérdezte: „Emlékeztessem, Mónika, hogy honnan ismerjük egymást?” Szerette volna, ha találkozunk; kiderült, hogy egyedül van, meghallgatásra vágyik. Azt hiszem, ha most hívna, már találkoznék vele. De akkor inkább, azonkívül, hogy igyekeztem a telefonban lelki segítség lenni a számára, arról kérdezgettem, hogy miért lett vége az eggyel korábbi, harmadik házasságának élete nagy szerelmével, a több számában is megénekelt Krisztinával. Mert romantikusan úgy gondoltam, valójában ők ketten voltak egymásnak teremtve. Amikor később megtudtam, hogy végül visszatért Krisztinához, és az ötödik, utolsó házasságát ismét vele kötötte, ebben szerénytelenül magamnak is tulajdonítottam egy icipici szerepet.
Amikor „a magyar Elvisnek” nevezték, attól mindig megpróbált elhatárolódni, és azt hangsúlyozta, hogy ő a saját hangján énekli az Elvis-számokat is.
Nekem Komár – a hangja is – jobban tetszett, mint Elvis Presley. És a karakterük teljesen eltérő volt.
Melyek voltak a kedvenc Komár-számaid?
A Húsz év múlva, a Szép Kriszta, a No Miss, a Halványkék szemek (az különösen is), az Ó, csak a hajnal jönne már és a Te vagy a játékom nekem.
Ha megadatik neki az öröklét, szerinted miért?
Az egyszerűsége és amiatt, hogy nem játszotta meg magát. Önazonosnak láttam. Emlékszem arra a nyilatkozatára, hogy a koncertjein az önfeledtség óráit akarja adni az embereknek. Szeretett élni, és ezt az örömöt élményszerűen át tudta adni a számaival. Megrázó belegondolni, hogy egy ilyen, életörömmel ennyire teli embernek az élete utolsó szakaszában milyen lehetett az elmúlás gondolatával szembesülni.
*
Bajnok Attila, a budapesti Rocky Monday Közhasznú Egyesület és a D39 Kultúrtér vezetője
A budapesti Dessewffy utcában lévő klub 2018. november 25-én, Flipper Öcsi halálának tizedik évfordulóján, de Komár László 28-i születésnapjához is közel nyílt meg, és róla is megemlékeztek az alkalmon. Idén augusztus 16-ától szeptember 23-ig Elvis-kiállításuk volt a sztár halálának 45. évfordulója alkalmából. A Komár László-teremben, a legnagyobb bulik helyszínén kezdünk el beszélgetni, amelynek létezését én már az örökkévalóság előszobájaként értelmezem.
Meggyőződésük, mondja Bajnok úr, hogy az 1950-es, 60-as évek amerikai kultúrája nélkül nem létezne a mai könnyűzene, ezért ennek és a rock and roll magyar képviselőinek népszerűsítését tűzték ki célul. A magyar Elvis Presley-nek tartja Komárt, aki szerinte csak szerénységből tiltakozott ez ellen, és sokat tett annak érdekében, hogy Elvist tiszteljék-szeressék nálunk. Az azonban igaz, hogy nem utánozta a nagy elődöt: saját, kellemes, lágy hangja és sármja jogán lett lett sztár.
Amit énekelt, arra táncolni lehetett, méghozzá párban. Munkásságáról ezért sokaknak jut eszébe a rengeteg nagyszerű, áttáncolt és -mulatott éjszaka, a fiatalság mámoros időszaka. A Rocky Monday-nek ebből kifolyólag fontos törekvése, hogy a rockyt az ifjúság körében népszerűsítse, és fiatal vagy a fiatalokat eséllyel megszólító előadókat fedezzen fel. Az egyik ilyen kincsük Lantos Gábor, aki a nyáron megnyerte a Bad Neuheim-i Elvis-hang-versenyt. A 13 éves Törös Tamás is hasonló tehetség. Őt az Elvis-film lelkesítette arra, hogy a színpadot válassza, és már három sikeres koncerten bizonyított, de a szülei még töprengenek, hogy merjék-e ennyire fiatalon ezen az úton elindítani.
– Nem valami muzeális-e ma már a rock and roll? – kérdezem.
– A divatok jönnek-mennek, és gyakran visszatérnek – válaszolja a klubalapító.
Ők, ami tőlük telik, megteszik annak érdekében, hogy ne legyen csak a múlt rekvizítuma. Jövő áprilisban például lezárják majd a Dessewffy utcát, és Együtt a rock and rollért címmel kétnapos utcabálra várják a rajongókat. Rockabilly sulijukkal: zene- és tánckarral, énekesekkel pedig iskolákat látogatnak, hogy a rock and roll történetét és magyar vonatkozásait élményszerűen közvetítsék a mai fiatalok számára.
*
Farkas László zenész-énekes, a Maestroboogie zenekar alapító frontembere
Hogyan tekintesz Komárra mint elődödre, illetve egyáltalán az elődödnek tekinted-e? Milyen szerepet játszott abban, hogy zenész lettél?
Fontos szerepe volt benne. Tinédzserkoromban az ő koncertjein voltam először. Egyszer például a MÁV-nak a Keleti pályaudvar közelében levő színháztermében énekelt, és nemcsak a színpadon, hanem a sorok között sétálva is. Én a „szovjet ezredesi szinten” Elvis-kitűzőkkel teli dzsekimben ültem ott. Észrevette a díszeimet, és amikor odaért hozzám, rájuk tette a kezét, vagyis úgymond megáldotta őket, közben pedig rám kacsintott, mintha azt mondaná: „Csak így tovább!”
Később, már zenészként aztán sokszor kísértem őt a színpadon, a Vendéglátó-ipari Főiskola gólyabáljára pedig kifejezetten azért jött el egyszer, mert én az akkori zenekarommal, a Brillantinnal meghívtam.
Emberként milyen volt?
Igazi pesti vagány, de ezt gyakran túlzásba vitte, és már a bunkóságot súrolták a beszólásai, amiket én nemegyszer szégyenkezve hallgattam a koncerteken. Az egész jelenség mégis szerethető volt, a hibái pedig megbocsáthatók.
Mit tanultál tőle, akartál-e valamiben hasonítani rá?
Én Elvishez akartam hasonlítani, és az épp eléggé lefoglalt. De persze tanultam Komártól is. Legfőképpen azt, minek kell történnie a koncerteken a számok között, hogy műsor legyen belőlük. Egész biztos, hogy az átkötő szövegeim egy részét tőle vettem át, de most nem tudom felidézni, melyeket, mert már mindet egészen magaménak érzem. Komár mindig olyan lazán lépett a színpadra, mintha házibuliban lenne, és ott beszélgetne: hányaveti, csibészes volt – és ezt egy ötcsillagos szállodában is nyugodtan megcsinálta. Mondjuk egy idő után már meg is engedhette magának, de ő szerintem mindig ilyen volt, ez jött belőle.
Elvis és Komár kettős hatása hogyan jelentkezett nálad?
A Brillantinnal mi is csináltunk egy Elvis magyarul lemezt, de pechünkre éppen akkor jött ki az ő első Elvis-lemeze is. Akkor tehát már a riválisunkként tekintettünk rá. De míg mi ötezret adtunk el az albumunkból, ő legalább ötvenezret. Igaz, ma már az ötezer is aranylemez lenne.
A nagy kérdésben, hogy ő volt-e a magyar Elvis, hogyan foglalsz állást?
Nem így gondolok rá. Nem volt Elvis-imitátor, és engem a saját dalai, az ő lénye fogott meg. Annál is inkább, mert az eredeti Elvis-dalok interpretálójaként az időnként botrányos angolsága és a halandzsái rettenetesen zavartak, sőt nem is értettem, hogyan mer velük egyáltalán közönség elé lépni. Adriano Celentanónak is van egy olyan, angol nyelvűnek mondott lemeze, amit a valóban angolul beszélők nem értenek.
Melyek a kedvenc Komár-számaid?
Ezt nem könnyű megválaszolni, mert másokat játszunk a zenekarral és mások a személyes kedvenceim. Én az Ó, csak a hajnal jönne márt, a Fehér holdat, a Családi rockyt és úgy általában az első két lemezének a számait szeretem. A koncerteken a Lakkcipőt, a Magányos szívek klubját, a No Misst, a Mondd, kis kócost, a Te vagy a játékom nekemet és a Halványkék szemeket játsszuk legtöbbször. Nagyon szereti őket a közönség: a Hungária-dalok mellett ezek a legnagyobb favoritok.
A halálhírét hogyan fogadtad?
Ez egészen furcsa volt. A szezon vége felé jártunk akkor Mallorcán, ahol sokáig zenéltem; egyik búcsúparti érte a másikat. Az éjszakában botorkálva megbotlottam, nagyon csúnyán elestem, és beütöttem az orromat, de annyira, hogy elmozdult az orrcsontom. Egy haverom „hogy nézel ki” felkiáltással egy másik buliban a helyére tette aztán – én akkor már tele voltam fájdalomcsillapítóval. Nagy szerencsém volt, sokkal rosszabb vége is lehetett volna a balesetemnek. Amikor reggel elgyötörten hazaértem, az első hír, amiről értesültem, az volt, hogy Komár az éjjel meghalt. Majdnem én is, gondoltam akkor, és megborzongatott ez az egybeesés.
Szerinted mi marad meg mindabból, ami ő volt, amit ő jelentett?
Mi, ha nem a dalai? Azok, amelyeket ma is játszanak. Ez az utókor nagy zsűrije, kiválasztódási folyamata. Ami néha persze igazságtalan, mert bizonyos dalokat esetleg a könnyű játszhatóságuk miatt választanak a zenészek. De egész biztosan szerepet játszik a dologban az is, hogy mit vár el a közönség.
Nemsokára megjelenik az együttesünk saját számokból álló első lemeze, a Bakelitsztárok. Annak a címadó dalát Komárra is lehet vonatkoztatni. Arról szól, hogy régen, amikor az ember hazaért, és feltett egy sercegő lemezt, egy másik világba léphetett át általa, amely segített túlélni a való világot. És én annak idején mindig Komár-lemezeket tettem fel ebből a célból.
A nyitóképen Komár László 1985-ben, az Elvis Presley születésének 50. évfordulója alkalmából rendezett emlékkoncerten a Nemzeti Sportcsarnokban. Fotó: MTI/Friedmann Endre
