Babits maga volt a szerencsétlenség szobra, a félszegség mintaképe

Legalábbis így nyilatkozott róla egyik tanítványa, akit a tisztviselőtelepi időszakában, még ismeretlen tanárként oktatott. A Nyugat első nemzedékének egyik legjelentősebb alakja, Babits Mihály nyomában jártunk.

Messzi városokba sóvárgunk, miközben a közvetlen környezetünket sem ismerjük – nyert ismét igazolást ez a sokat forgatott gondolatom azon a sétán, amelyen József Attila születésnapján vettem részt a józsefvárosi Tisztviselőtelepen. Hiába töltöttem a gyerekkoromat a Baross utca egyik mellékutcájában, és zötyögök át rajta a 99-es busszal napi szinten manapság is, valahogy soha nem barangoltam még be ezt a szellős, csendes, fasorokkal zöldített, alacsony házas környéket, amely valóban egy város a városban.

Az 1880-as években kezdték itt el építeni a házakat, amelyek akkoriban meglehetősen modernnek számítottak, hiszen már rá voltak csatlakoztatva a vízvezetékre, csatornára, az utcákat pedig útburkolat fedte. Akkoriban túlnyomórészt valóban tisztviselők laktak itt, de újságírók, bírók, tanárok, irodalmárok is megtalálhatóak voltak köztük. A legnevesebb kétségkívül Babits Mihály, aki 1912–1916 között bérelt szobát az akkori Szabóky, ma Bíró Lajos utca 54.-ben. Persze akkor még egyáltalán nem volt híres, Újpesten tanított egy gimnáziumban, ahol meglehetősen nyomorultul érezte magát:

„Szegény voltam, tanár és robotnak éreztem a dolgot.”

Amikor szekszárdi gyerekkori barátját, Dienes Valériát (írónő, filozófus, az első magyar női egyetemi doktor – a szerk.) meglátogatta a Tisztviselőtelepen, akkor jött az ötlet, hogy ő maga is odaköltözzön. Valéria férje, Dienes Pál matematikus akkoriban az ottani főgimnázium oktatója volt, ő segített Babitsnak állást kapni a Gaál Mózes alapította iskolában. Itt egy különös nevű tantárgyat, görögpótló irodalmat, valamint latint és magyart tanított, és osztályfőnökké is kinevezték. Hogy mennyire pénz híján volt ekkor még, az is jól bizonyítja, hogy a költözéshez édesanyjától kellett 300 koronát kölcsönkérnie.

Nem sokkal később azért jobbra fordult a sorsa: A gólyakalifa című lélektani detektívtörténete 1913-ban jelent meg, először a Nyugat hasábjain, majd 1916-ban kötetben is. 1917-ben Karinthy Frigyes közreműködésével film is készült belőle, amelynek premierje az Urániában volt, ezen Ady Endre is részt vett Csinszkával (aki Ady halála után rövid ideig Babits szeretője lett). Az aztán tucatnyi kiadást megérő könyvből Gyöngyösi Levente írt kétfelvonásos operát, amelyet 2005-ben be is mutattak az Operában.

Szerencsére jól dokumentált az a négyéves időszak, amelyet Babits a Tisztviselőtelepen töltött, több tanítványa is megemlékezett róla, amelyeket később Téglás János gyűjtött össze. Az egyik diák például így idézte fel alakját:

„Aszkétaszerű, papos megjelenésű, szerény, sőt, talán kissé félszeg ember. Sötét bőrű, de azért mindig sápadt, beesett arcával, tétova tekintetével maga volt a szerencsétlenség szobra, a félszegség mintaképe. Nem volt csöppet sem ideális férfialak. Merengő lénye, amely mindig mindenkinek részben igazat adott, félszeg kézfogásai, kissé köpködő beszéde és néha indulatos kéz- és arcrángásai nem voltak ideálisak.”

Dr. Borbás Andrea, a PIM főmuzeológusa arra is rámutatott, hogy Dienes Valéria emlékei szerint Babits egyszer kategorikusan kijelentette, hogy soha nem akar megnősülni, mert nem tudja elképzelni, hogy valaki mindig ott legyen mellette. Különös játéka a sorsnak, hogy tisztviselőtelepi tanárként tanította későbbi sógorát, Tanner Ilona (Török Sophie) öccsét, ifj. Tanner Bélát, akit magyar nyelvből meg is buktatott. Úgy tűnik, ez a tanítványban nem okozott nagy törést, visszaemlékezéseiben pozitívan nyilatkozott tanáráról:

„Barátaimtól hallottam, hogy a görögpótló órákat tartó tanár nagyon érdekesen mesél az ókori világ történetéről és a művészetről. Én is ezt a tárgyat választottam, és nem bántam meg. Babits nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a homéroszi világról, előadásait szép képekkel keltette személetessé, szavai nyomán az élettelen Akhilleusz-kép szinte megelevenedett. Latint és magyart is tanított, ha költészetről beszélt, akkor lángolt és lelkesedése átragadt ránk is.”

Ehhez képest Török Sophie úgy emlékezett, hogy fivére Babitsot egy nagyon okos, de ideges embernek írta le, aki a rendetlenkedőket mindig „Pimasz, kidoblak!” felkiáltással fegyelmezte.

Bárhogy is volt, a telepen sok verset írt, ezekből néhány el is hangzott a sétán, többek között a Nyugalmas téli kép, a Fájó, fázó ének, a Haza a telepre és a Csengetyűsfiú költeményeket – ez utóbbit például a tisztviselőtelepi szemétszállítás ihlette. A jó világnak a Játszottam a kezével című, 1915-ös szerelmes versének megjelenése vetett véget, amely miatt hazafiatlansággal vádolták, és elvesztette tanári állását.

Babits ideiglenes lakhelyét elhagyva a séta későbbi részében egy eddig számomra teljesen ismeretlen épületegyüttesbe tértünk be. A Golgota–Bláthy Ottó–Vajda Péter–Delej utca által határolt területen fekszenek a Ganz-MÁVAG Kolónia erődszerű házai, felettük víztorony magasodik. A 648 lakásból álló, mintegy ezer lakosú, 24 lépcsőházas társasház ma a második legnagyobb az országban az óbudai Szőlő utcai Faluház panelépülete mögött. A Lipták Pál tervezte, 1908–1910 között felhúzott épületegyüttesben egykor kultúrház, mosoda, fürdő, könyvtár, vívóklub, óvoda, orvosi rendelő és közért is működött, így biztosítva kimagasló szolgáltatásokat a MÁVAG, azaz a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára dolgozói és családjuk számára.

A kolónia négyemeletes házai azóta jó pár kultúrtörténeti jelentőségű történésnek voltak már szemtanúi: az 1970-es években itt működött Maurer Dóra képzőművészeti csoportja, az alternatív fiatalok ide jártak a Fekete Lyukba, és számos film is forgott itt, többek között a Csinibaba, a Vizsga vagy az Aurora Borealis. A különös, zárt területen 1947-ben közadakozásból egy Petőfi-szobrot is emeltek, amelynek készítője Loósz József volt. Ennek tövében a sétán Fehér Renátó mondta el néhány saját alkotását.

A költészet napi sétán más versek mellett természetesen József Attila művei is elhangzottak. Az egyik résztvevő a Kertész leszek című örökbecsűt, Sarlós Ágnes pedig gitárral kísérve, a roma és magyar nyelvet keverve a Tiszta szívvel című költeményt adta elő. A kortárs költészetet Fehér Renátó mellett még Borsik Miklós képviselte, aki Józsefvároshoz kapcsolódó verseket is felolvasott pár napja megjelent könyvéből, a Futárlírából, amelyeket 2020–2022 között jegyzett le, amikor biciklis futárként kereste kenyerét.

Úgy tűnik, a költői létből havi kétszáz ma sem telik.