Az alkotó közelmúltbeli halálával új fénytörésbe kerül ez a kiállítás: nem csupán azt mutatja be, ahogy az alkotó a formanyelvét és a geometrikus motívumrendszerét képciklusokként alakította, hanem már emléket is állít egy olyan művésznek, aki tégláról téglára építette életművét.
A történet a 2000-es évek elején indul, amikor Bak fokozatosan redukálta formakészletét, és korábbi, posztkonceptuális és posztmodern alkotói periódusának tanulságait levonva posztmediális kompozíciók alkotásába kezdett. Az első teremben szereplő festmények kulcsmotívumai a négyszögek, amelyek olykor imaginárius térben lebegve, máskor mintegy fókuszpontként jelennek meg. Míg az egyik képen térszervező erőként jelenik meg ez az alakzat, addig a Valószerű című festmény figurális asszociációkat kelt a befogadóban. E képciklus színhasználata is rendkívül megkapó: Bak homokszínekkel és pasztelles sárgákkal vegyíti a mély melegbarnákat és bordókat. Az ellentétes árnyalatok izgalmas vibrálásokat eredményeznek, és az afrikai tájak melegségét, buja gazdagságát juttatják eszünkbe.
Míg ezek a festmények elképesztő melegséget árasztanak magukból, a következő térben szereplő Chrysler hűvös távolságtartással viszonyul nézőjéhez. A reneszánsz márványszobrok hidegségét-ridegségét idézi, szigorú szimmetriája imaginárius teret rajzol ki. A Helyzetek II, bár pasztelles színekből építkezik, az éles szögekben végződő, egymást átszelő háromszögek agresszív, harci helyzetet rajzolnak ki. Ebben a képciklusban Bak szándéka mindig metafizikai tér megjelenítése, amelynek táji elemei egymással viszonyban álló, szimbolikus jelentéssel felruházott geometrikus formák.
A hidegség, szigorúság csaknem teljesen eltűnik a következő képciklusban, amelyben Bak palettája telítődik, és olyan, vad színekkel gazdagodik, mint a magenta vagy a neonos, popos árnyalatok. Egyre erősebb a képek rétegzettsége, a geometrikus formák kitöltik a rendelkezésükre álló teret, egymáson elcsúsztatva jelennek meg, tektonikus alakzatokként hatnak. És mégis mozog a Föld – az egyik mű címe utal is erre, mi pedig szinte érezzük, ahogy a lemezek folyamatosan elcsúsznak egymáson.
A 2010-es években Bak művein a keretek válnak a legfontosabb térszervező erővé. A teremben szereplő egyik képén meg-megszakadó, illuzórikusan rövidülő sáv fut végig, ami hátrafelé mélyülő tér érzetét adja. Mint Fehér Dávid kurátor írja a falszövegben: „A gerendaszerű építészeti tagozatokra emlékeztető, olykor lehetetlen térhelyzeteket teremtő, a teret kicsavaró, meanderező alakzatok Bak korábbi alkotásaihoz is kapcsolódnak. Bak ezúttal is kilép a négyszögletű táblakép keretei közül, mint az 1970-es és az 1980-as évek elején, és visszatér a shaped canvas (a négyszögűtől eltérő – A szerk.) formátumához: a gerendák és színmezők formázott felületen jelennek meg, dinamikus struktúrát alkotnak, amely egyszerre reflektál a metafizika alapkérdéseire és a kortárs (digitális) vizuális kultúra jelenségeire.”
A következő időszakban a vonalak válnak fontossá a festményeken. Ám nem pusztán dekoratív elemként jelennek meg, amelyek intenzíven vibrálnak a nagyobb képmezők előtt, hanem szintén tér illúzióját keltik. A dinamikus kompozíciók tele vannak játékossággal és elevenséggel. A vonalakat nézve ősi írásjelek jutnak eszünkbe, amelyek titkos tudások őrzőiként jelennek meg a képeken, és a virtuális világ absztrahált digitális vonalait is idézik, vagyis Bak összeérinti egymással a múltat és a jövőt, végtelenítve a teret és az időt.
2020-ban a vonalrendszerek ismét változnak: Bak érdekes kísérletbe kezd. Korábbi munkáinak szitanyomatait feldarabolja, majd újrarendezi és egymásra ragasztja őket. Az így megszülető kis méretű kollázsok szilánkos érzetet keltenek. Ezekkel a koronavírus-járvány által okozott helyzetekre reflektál az alkotó. A világ darabokra hullásának képei ezek: a korábbi, fegyelmezett kompozíciókkal szemben itt az elemek kaotikussága, zavarossága a meghatározó. A kompozíciók rendetlenek, a függőlegesek és vízszintesek szinte teljesen eltűnnek, és éles, agresszív diagonálisok, szilánkokra emlékeztető formák váltják fel őket.
A struktúra destruálódásnak vagyunk tanúi: roppanások, repedések, törések képzete ébred bennünk. Némelyik kép figurális asszociációkat ébreszt. Ez kifejezetten érvényes a Helyzet című sorozat nagy léptékű festményeire, amelyek geometrikus formái arcképeket, maszkokat rajzolnak ki. Izgalmas látni, ahogyan a totális destrukció után elkezd felépülni valami új, ahogy a káoszból újra valamiféle rend születik.
Agresszív formák jönnek létre, de valamiféle játékosság is van jellemzi ezeket az arcokat. Fehér szerint a kompozíció „egyszerre utal a maszkok archaikus látványvilágára és a digitális képkultúra közhelyszerű motívumaira. A sorozat darabjain a hegyes kiszögellésekből, szilánkokból felépülő arcok nélkülözik a korábbi Ön-Arc-Képek (2006, 2017) és Maszkok (2014) harmóniáját; legfőbb képszervező elvük a formai és tonális diszharmónia, a kemény élek és hegyes szögek (szín)kontrasztjainak drámai zeneisége.”
És innen jutunk el abba a terembe, ahol az utolsó képciklus darabjai szerepelnek. Nagyon megrendítő most előttük állni, hiszen tudható, hogy Bak Imre maga is készült életművének lezárására. E művei formaiságukban nagyon hasonlítanak a Helyzet ciklushoz, ám a paletta sokkal világosabb, és a kompozíciókon a fehér szín dominál, aminek itt szimbolikus jelentősége van: az éteriség, a fokozatos eltűnés jelképe.
E művek a semmivé válás képei, a halál közelségét megérző és elfogadni tudó alkotó utolsó megnyilatkozásai. Bak utolsóként megfestett műve, az Örök totem Courbet A világ eredete című festményének parafrázisaként a létezés rejtélyére reflektál. „A születésre és az elmúlásra, az érzéki és a transzcendens, a fizikai és a metafizikai, a valami és a semmi, a lét és a nemlét közötti megfoghatatlan átmenetre.”
