Középkori költeményeikből tudjuk, hogy a portugálok mindig is érzelmes viszonyban voltak a tengerrel. De miért épp a XV–XVI. században jutottak el oda, hogy úgy érezzék, nekik a „tengeren túl” valamiféle küldetésük van? Az arabok kiűzése után a portugálok nyilván cél és tennivaló nélkül maradtak. De a keresztes eszme, a keresztény rokonok feltalálásának vágya továbbra is mélyen gyökerezett a lelkükben.
Apa, fiú, testvér, rokon – a középkori ember hajlamos volt családi kapcsolatok mentén gondolkodni a világról. A középkori magyar királyság legnagyobb felfedező útja, Julianus expedíciója is a „rokonok” megtalálására irányult. Képzeljük csak el, több mint háromszáz éven át nem felejtődött el, hogy élnek keleten maradt testvéreink! A Kárpát-medencében élők többsége úgy érezhette, „tartozunk” nekik valamivel.
A „rokonkeresés” láza a portugálokat sem hagyta nyugodni. Ők János papot és az ő titokzatos országát keresték égen-földön. Égen-földön, tengeren és szárazföldön. Nemcsak a portugálok keresték őt, hanem szinte mindenki Európában – viszont a portugálok voltak azok, akik rá is akadtak: az abesszin (etióp) uralkodóban „ismerték fel” a középkori mesék legendás papkirályát.
A portugálok persze nemcsak egy középkori mesét űztek-hajtottak tengereken és pusztaságokon keresztül. „János pap” – amennyiben tényleg olyan hatalmas, mint a legendák feltételezik – alkalmas lett volna arra, hogy vele szövetkezve átkaroló hadműveletet indítsanak az Európát fojtogató iszlám ellen. A kicsiny Portugália ázsiója megnövekedett volna egy ilyen szövetség megkötésével.
Ezek a nagyhatalmi aspirációk talán a keletet fürkésző magyar királyságtól sem voltak idegenek. Ma úgy tudjuk, a magyarok zöme keleten maradt. Ha velük szövetkezni tudtunk volna, a magyarság lehetett volna Kelet-Európa vezető hatalma. Az ilyen aspirációknak – ha egyáltalán voltak – a tatárjárás egyszer s mindenkorra véget vetett. A keleten élő magyarokat a tatár áradat elsodorta, a Magyar Királyságot pedig meggyengítette.
De a nagyhatalmi álmokon túl nyilván más okok is közrejátszottak, hogy Portugália szinte minden erőforrását (ami a korban tényleg példátlan!) a felfedezésekre fordította. Az ország szinte egész történelme során gabona-behozatalra szorult. A portugál királyok annyira szegények voltak, hogy még pénzt sem tudtak veretni. Kicsik és jelentéktelenek lévén szinte semmilyen beleszólásuk nem volt Európa ügyeibe. Ráadásul a „nagy testvér”, Kasztília (a későbbi Spanyolország) elvágta őket az európai piacoktól és érvényesüléstől.
A portugálok úgy érezhették, csak a tenger áll nyitva előttük – a fűszerkereskedelem monopolizálása az egyetlen, ami megoldaná a gondjaikat.
A Castelo de São Jorge, a középkori portugál királyi palota mellvédjén állunk, és gyönyörködünk az óceánba ömlő Tejo folyó panorámájában. Ezekben a termekben ábrándoztak a világ meghódításáról a portugál királyok. Itt tervelték ki az ázsiai fűszerkereskedelem feltárását célzó kémexpedíciókat és az Afrika partjait kikutató felderítőutakat. Ezekben a termekben utasították el az Indiákra más útvonalon eljutni akaró genovai kapitányt, Kolumbusz Kristófot. (Akit amúgy nagyon ellenszenvesnek tartottak a portugálok.) És itt, a palota nagytermében fogadta az Indiából diadalmasan hazatérő Vasco da Gamát a portugál uralkodó.
Ez a középkorias várkastély már szűkös és szegényes volt a többek között a Német-római birodalom császári trónjára is aspiráló Manó királynak (1469-1521.). Akit tényleg Manónak, vagyis Emmánuelnek kereszteltek, de a kortársai csak Szerencsés Manóként emlegették. Ez, a történelmi küldetésében sziklaszilárdan hívő király új hatalmi központot épített Lisszabonban, a Ribeira-palotát. Ez már valódi birodalmi központ volt, a hajógyár mellett, a nagy kereskedőházak közelében kapott helyet. Jellemző módon a palota falai közé telepítették a Casa da Índiát, a portugál gyarmati adminisztráció központját is. A közeli fűszerraktárakból olyan erős fűszerszag áradt a palota termeibe, hogy szegény Manót a kortársak csak szatócskirálynak csúfolták.
Ám hiába próbálnánk ma ide látogatni, a Ribeira-palota ugyanúgy elenyészett, mint a portugál világbirodalom dicsősége. A kortársak által csodált új királyi palotát az 1755-ös lisszaboni földrengés tette a földdel egyenlővé. Ma itt, a palota helyén található Lisszabon főtere, a Praça do Comércio. Az autóforgalom közepén, fotózkodó, hátizsákos turisták gyűrűjében megpróbálhatjuk elképzelni, milyen is lehetett ez a mesebeli palota. Nem is olyan könnyű.
De a felfedezések elindítása nem vagy nemcsak a sokak által irigyelt Manó király nevéhez fűződik. A portugálok úgy tartják, egy nagy herceg, Tengerész Henrik (1394–1460) „álmodta meg” a képzeleten túli világ meghódítását, a portugál világbirodalmat. Erről a – a magyar költészetben is fontos szerepet játszó – legendás és sok tekintetben titokzatos hercegről még beszélünk.
Az útinapló első része itt olvasható.
Nyitókép: a Castelo de São Jorge, a középkori portugál királyi palota. Fotó: NurPhoto via AFP/Manuel Romano
