A pécsi zenekar már negyedik alkalommal ad koncertet a bécsi Musikvereinban. Én Győrben csatlakozom a busszal útnak induló muzsikusokhoz, akik már az előző estét ott töltötték, hogy kipihenten érkezzenek a koncertre. – A Musikverein nagytermében hétvégén naponta három hangversenyt tartanak, ezért komoly kihívás a zenészek és a műszak számára, hogy gyorsan és gördülékenyen tudjunk beállni – mondja Balog Réka produkciós vezető. A külügyi menedzser azt is hozzáteszi: mivel a nagyterembe csak a délutáni koncert után mehetünk be, az alagsori Üvegteremben tartják a próbát. – Vigyázz, az épület igazi labirintus, eleinte mi is folyton eltévedtünk! – figyelmeztet.
Hamar kiderül, igaza volt: korántsem egyszerű eligazodni az öltözők, próbaterem, nagyterem Bermuda-háromszögében. – Én is elkeveredtem – mondja mellettem elhaladva az egyik fúvós – magyar szó, éljen, ők a mieink –, megszaporázom a lépteimet, nehogy lemaradjak, mert már három téves ajtón próbáltam bejutni az erkélyes Üvegterem alsó traktusába. És siker: bent már a próbára készülődik az együttes.
Deák Márta koncertmester nevetve kérdezi, ahogyan ott téblábolok, hogy nem tudok-e hegedülni. Azonnal hozzáteszi, hogy épp megürült egy hely az első szólamban, mert valaki lebetegedett. Tekintve, hogy én legfeljebb egy kórusba tudnék beugrani, gyorsan befészkelem magam az emeleti erkélyre – oda már ismerem a járást –, és onnan hallgatom, ahogyan Bogányi Tibor karmester próbál. – Ez a terem kegyetlen. Nagyon száraz az akusztika, a nagyteremben minden kiegyenlítődik majd – biztatja a muzsikusokat, mielőtt újból nekifutnak egy résznek –, de elengedhetetlen, hogy itt is meglegyen. Márpedig Bogányi Tibor ismeri a termet: nemcsak a pécsi együttessel muzsikált itt, hanem két héttel korábban finn zenekarával adott koncertet. – A nagyteremben a sok arany visszaveri a hangokat, minden nagyon drámaian hangzik, pedig itt elég a csendes fájdalom – figyelmezteti a rezeseket. A próba végeztével sietős, de láthatóan rutinos pakolás, és irány a nagyterem, ahol nemrég ért véget a Tonküstler Orchester hangversenye.
Aki még soha nem járt a bécsi Musikvereinban, valószínűleg az is látja maga előtt a terem lenyűgöző arany díszítéseit, a görög szobrokat idéző oszlopsorokat, a gazdagon festett mennyezetről lógó grandiózus csillárokat, hiszen a televízió évtizedek óta innen közvetíti a több mint nyolcvanéves hagyományra visszatekintő újévi koncertet, amelyet január elsején kilencven országban másfél milliárdan néznek.
Oldalról, a színpad felől megyünk be, és ahogyan a kicsit nyikorgó, kopott deszkákra lépek, engem is magával ragad a terem sajátos hangulata. – Itt minden ugyanolyan, mint amikor diákként játszottam ezen a színpadon csaknem harminc évvel ezelőtt. Talán a székek is billegnek kicsit, de itt megbecsülik azt az örökséget, amit ez az épület őriz. Ennek a teremnek akkor is hangja van, ha éppen nem játszik benne senki – mondja Horváth Zsolt, a zenekar igazgatója. És valóban, alaposabban csak akkor nézem meg a színpad deszkáit, amikor Bogányi Tibor karmesterrel átvágunk a próbára készülődő muzsikusok között. – A fa padlóba nemcsak a székek lábai vájtak gödröket, de pontosan látszik a leszúrt csellólábak nyoma, és mindehhez a húsz évvel ezelőtti felújításnál sem nyúltak; ezek a deszkák magukban őrzik a 150 éves épület összes koncertjének nyomát – teszi hozzá már a dirigens.
Szokatlanul kicsi a színpad mélysége, ezt már a zenészek is említették az idefelé úton, szinte egymás hegyén-hátán ülnek, ráadásul lépcsőzetesen, ami külön kihívást jelent. – Nem lehet igazán felkészülni erre a koncertre – jegyzi meg Bánfalvi Zoltán hegedűművész –, mert hiába játsszuk el a korábbi, hagyományosan felállásban, itt akkor is új helyzettel találkozunk. Míg én álmélkodva nézem a mennyezetet – remélem, a szám nem maradt tátva –, a koncertmester hozzáteszi: – Érdekes, hogy a televízióban látottakhoz képest az aranyterem díszítése élőben talán még impozánsabb. Ha tehetem, minden újévi koncertet megnézek, ezért személyesen is fontos számomra, hogy ezen a színpadon játszhatunk. Ez Európa egyik legjobb akusztikájú koncertterme. Bár mi el vagyunk kényeztetve a pécsi Kodály Központtal. Annak a hangzása valahogy puhább, lágyabb, itt mindig kicsit csengőbb, szinte templomi az akusztika – fűzi hozzá. Amikor a bécsi koncertről kérdezem, hangsúlyozza: nekik, zenekari zenészeknek is magasztos cél a nyugat-európai zenekultúra kiemelt koncerttermében játszani, de az elsődleges feladat ilyenkor is az, mint egyébként: a legjobb tudásuk szerint muzsikálni.
– Sokféleképpen be lehet ide kerülni, éppen ezért fontos számunkra, hogy egy hatvan éve koncerteket szervező promóter hívott meg bennünket – hangsúlyozza már a folyosón sétálva Horváth Zsolt –, ráadásul azonnal bérletsorozatot ajánlott, ami komoly bizalmat jelent. A Pannon Filharmonikusok igazgatója a kilencvenes években Bécsben diplomázott trombitásként, ezért számára személyesen is sokat jelent a város és a koncertterem. A Musikverein tradicionális hely, ami elsősorban a klasszikus zene fősodrának ad helyet, főként német muzsikát játszanak. – Én végtelenül hiszek abban, hogy nem létezhetünk buborékban, interakcióban kell maradnunk a minket körülvevő, inspiráló zenei közeggel. A klasszikus zene az a művészeti ág, ahol garantáltan nincsenek határok – fogalmaz.
De vajon mit tud adni egy pécsi együttes a vájt fülű bécsi közönségnek? –Eleinte tartottunk attól, hogy a felkérés értelmében javarészt bécsi zenét játszunk itt – mondja Bánfalvi Zoltán, és később Horváth Zsolt is erről beszél: – Gondoljon bele, a sok osztrák együttes mellett jön egy dél-magyarországi zenekar, és „tájszólásban” eljátssza Schubert vagy Mozart darabjait, amely számukra az anyanyelvük. Aztán rájöttem, hogy nekünk nem kitűnnünk kell, hanem az együvé tartozásunkat kell megmutatnunk. De játszottunk már Lisztet is, és különösen fontos számunkra, hogy most egy Bartók-hegedűverseny is bekerült a programba. – Meggyőződésem – folytatja –, hogy minket a törekvéseink határoznak meg, hogy merre tartunk, mit tekintünk igazodási pontnak. E tekintetben Bécs lehet etalon. Már a koncert után beszélgetünk Bánfalvi Zoltánnal, aki még most is rácsodálkozik, hogy bár a Bartók-hegedűverseny is zajos sikert aratott, a Bruckner-szimfónia egészen magával ragadta a bécsi közönséget. – Szeretik a saját zenéjüket, és a sikerből úgy tűnik, annak értő tolmácsolását – állapítjuk meg már a végén, a buszra várva a kimerült muzsikusokkal.
De most még nem itt tartunk, a koncertre készülődnek az öltözőben. A látszólag minden nehézséget derűsen kezelő Balog Réka meg is jegyzi: – Olyan fáradtan támolyogtak le, hogy aggódom. Különösen összetett és nehéz programmal érkeztünk, remélem, bírni fogják. Még a koncert előtt bekéredzkedem a karmester és a szólista öltözőjébe egy rövid beszélgetésre. (Azért is rövid, mert nyolc percem már elment azzal, hogy az öltözőket keresve – az előbb még itt volt – párhuzamos lépcsőházakban bolyongtam.)
– Tizenkét évvel ezelőtt egy olyan városban szerettem volna élni, ami a világ zenei éllovasa. Amikor ideköltöztünk a családommal, ez fontos szempont volt – kezdi Bogányi Tibor, aki számára Bécs az otthont jelenti. – A fiunk a Wiener Sängerknaben kórusában énekel, a lányunk is ebben az iskolában tanul. Elég sokat járok a Musikvereinba koncertekre, de legjobban próbákat szeretek hallgatni. A végeredménynél sokkal izgalmasabb látni a folyamatot, ahogyan eljutnak oda. Már húsz éve is azt gondoltam, hogy ha én egyszer itt dirigálhatnék…! Évekig munkálkodtunk azon, hogy méltó feltételek mellett léphessünk fel a házban. Most, a negyedik alkalom után joggal remélhetjük, hogy ez a sorozat évekig folytatódik majd, hiszen örömmel várnak bennünket – teszi hozzá. – Bécsnek óriási előnye, hogy bár bekerülni ide nagyon nehéz, de ha egyszer az ember megszeretteti magát, a bécsi közönség nehezen engedi el.
A koncert második részében Bruckner IV. „Romantikus” szimfóniája csendül fel. Bogányi Tibor szorosan kötődik Bruckner zenéjéhez, régóta szívügye, és ez az esti hangversenyen is érzékelhető az interpretáció árnyalt finomságaiban. – Annyira szeretem, annyira értem, nekem vérem ez a zene. El sem tudom képzelni, hogy megunjam, mindig újjászületik bennem. Az utóbbi években egyébként is úgy érzem, hogy megérett a közönség Bruckner zenéjére, annak hangzásbeli és lelki finomságaira.
A 2019-es bécsi debütálás óta dolgozik a Pannon Filharmonikusok vezetése azon, hogy Bartókot játszhassanak. Az idei sorozatba a II. hegedűverseny került be, bár – mint a karmester mondja – specialitásuk a Concerto, amit lemezre is vettek a zenekarral. A hegedűversenyekről is készült koncertfelvétel, amelyet a Medici és a Mezzo televízió is műsorára tűzött, így a Baráti Kristóffal való együttműködés szinte „otthonos” az együttesnek.
Bár úgy tartják, Bartók II. hegedűversenye a legnehezebb művek közé tartozik egy szólista számára, Baráti Kristóf hegedűművész szerint értelmetlenek az efféle hangzatos jelzők. – A zenében nincsenek könnyű dolgok, megúszható szituációk. Bizonyára akadnak művek, amelyek extrém kihívást jelentenek, de számomra Bartók – a közönség jelentős részének vélekedésével ellentétben – abszolút érthető, befogadható szerző. Komplexitásában, harmóniavilágában, ritmikájában, akár hangszeres tekintetben is egy teljes és átlátható univerzumot teremt. Talán a művel való ismerkedés kezdeti szakasza nehezebb Bartóknál, amíg egy zenész felfejti a benne fellelhető gondolatokat – fogalmaz.
– A második hegedűversenyben – az elsőhöz képest – sokkal erőteljesebben jelenik meg a kíváncsiság és az érdeklődés a korabeli művek iránt. A dodekafónia is izgatta Bartókot, és nagyon büszke volt rá, hogy az első tétel melléktémájában van egy dodekafón dallam, ami közben szép is. Amikor a Bartók-interpretáció sajátosságairól beszélgetünk, Baráti Kristóf megjegyzi: – Éppen most találkoztam a YouTube-on Cyprien Katsaris felvételével, amin Chopin cisz-moll keringőjét játssza. Ez egy agyonjátszott mű, milliószor hallotta már mindenki – teszi hozzá –, és a nyomaték kedvéért dúdol is belőle. A videóban az volt az izgalmas, hogy Katsaris belső szólamokból kreált két „alternatív” dallamot. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a helyes út, de jelzi azt az előadóművészi törekvést, hogy újra és újra fel akarjuk fedezni a műveket.
Baráti Kristóf szerint a Bécsi Filharmonikusok otthona különösen izgalmas koncerthelyszín, de ezen csak addig gondolkodik az ember, míg fel nem csendülnek az első hangok, utána már csupán a zene létezik, és mindegy, hogy hol játsszuk.
Az esti hangversenyre megtelik a nagyterem. Még igyekszem bejárni minden zugát, és közben gondosan ügyelek arra, hogy a koncert előtti zsongásban se nyikorogjon nagyon a cipőm alatt az ódon parketta. Az első részt a közönség zajos tapssal jutalmazza, olyannyira, hogy Baráti Kristóf a sokadik meghajlás után egy kis ráadással kedveskedik nekik. Ahogyan kifelé tartunk a teremből, az előttem ülő bécsi házaspár hölgy tagja szólít meg. Egészen el van ragadtatva a hegedűversenytől. A zenekar játéka mellett pedig a kiváló szólistát dicséri. Kicsit csodálkozva vissza is kérdezek: – Szereti Bartókot? – Nagyon! – vágja rá. Gyanakodva puhatolom: – Van magyar kötődése? Mire kiderül, hogy egy budapesti barát révén a kilencvenes években rendszeresen jártak a magyar fővárosba, még hangversenyekre is. Aztán, miután a második rész előtt mentolos cukorkával kínál, odasúgja: – A lakásuk falát a Lánchíd képe díszíti, az említett pesti barát festménye.
A Bruckner-szimfónia gyönyörűen hat. Emlékeimben sokkal nehezebben befogadható, kissé álmatag muzsika élt, amit – Bogányi Tibor értő, karakán vezényletével – a zenekarnak sikerül élettel, színekkel megtöltenie. Ezt a szűnni nem akaró tapsból ítélve a bécsiek is így gondolják: épp olyan lelkesen honorálják a koncertet, mint a Kaposvárról és Pécsről érkezett csoport tagjai, akik kimondottan az általuk becsült zenekar kedvéért utaztak az osztrák fővárosba.
A koncertről távozóban még igyekszem minél több képet megőrizni magamban a finom megmunkálású lépcsősorról, a mennyezeti freskókról, de közben már tudom: úgyis visszajövök. Ahogyan a Pannon Filharmonikusok is.
