Ebben a verseskötetben mintha két könyv forrt volna eggyé – kezdte a beszélgetést Szegő János. Mint mondta: a festmények képverseiből összeálló ciklusokat ugyanis egy sokkalta hagyományosabb ciklus kerekíti le, melyeknek találkozása mintha magában az életműben is egyfajta fordulópontot jelölne.
A szerző igencsak termékeny – költői és epikusi – alkotói éveket tudhat maga mögött, számos rendkívüli kötettel örvendeztette meg ugyanis olvasóit az elmúlt néhány évben.
Az alkotás igencsak kiszámíthatatlan, különösen a versírás; általában hullámokban szokott jönni, s ez a kötet is egyetlen hullám tulajdonképpen – emelte ki Rakovszky. Elárulta: a fő inspirációs forrása az afganisztáni menekülések televíziós közvetítésének képkockái voltak, melyeket később a képversek, illetve az utolsó ciklusban található vegyes stílusú versek egészítettek ki.
Rakovszky életművét jelentősen meghatározza az úgynevezett kisvárosi miliő, melyben nevelkedett, s amely legújabb kötetében is több ponton érzékelhető; mindezt pedig ellensúlyozza a biztonság hirtelen elvesztésétől való örökös félelem.
„Belőlem alighanem hiányzik az, amit a pszichológusok ősbizalomnak hívnak; ha van egy nyugodt, békés, boldog környezet, akkor mindig ott lappang bennem, hogy sosem lehet tudni, hogy mikor történik valami, ami ezt a békességet földúlja, akár magánéleti, akár történelmi katasztrófa. És sajnos azt láthatjuk, hogy a történelmi katasztrófák nem a múltéi.” Mindemellett – Szegő vélekedése szerint – Rakovszky valami olyasmit közöl verseiben, ami mintha a kollektív tudattalanunkhoz szólna, olyan ősélmények kelnek tehát életre a versekben, amelyek valami előttre utalnak, s közben mindannyiunkhoz szólnak.
A beszélgetés végén Tóth Ildikó mondott el néhány verset a kötetből.
Fotók: Antal Dániel
