Apa és fia között annyira megromlott a viszony, hogy évek óta nem beszélnek egymással, az anya halála miatt azonban erre kényszerülnek. Vajon hány diszfunkcionális család élhet ebben az alapsztoriban, nemcsak nálunk, de világszerte? Ahhoz sem kell magyar zsidónak lenni, hogy a lelki béke megtalálása miatt valaki a vallásba meneküljön, jó távol költözve a mérgező(nek érzett) szülői háztól. Univerzális tapasztalás ez, amit az első nagyjátékfilmes rendező, Breier Ádám dramedyje igen szellemes módon csomagol és mutat be, így nem véletlen, hogy az Amerikában már megfesztiváloztatott alkotást mindenhol elismerő taps fogadta. És bár valóban egyetemes a történet, azért a zsidó szálnak mégiscsak van jelentősége, ahogy annak is, hogy Magyarországon forgott a film.
A berendezők elképesztően jó munkát végeztek a fő helyszínként szolgáló családi házban, ahová az anyja halála miatt hazaérkező Lefkovics Iván és fia, Ari egy hétre beköltöznek, hogy a tradicionális zsidó gyászhetet, a sivát megüljék. Apja, Lefkovics Tamás nem vallásos, nem is hozza a zsidós sztereotípiát: nem eszik kósert és egyáltalán nem gazdag. Egy szakadt, ezeréves autóval közlekedik, kopott, erősen nyolcvanas évekbeli házának alagsorában pedig bokszedzéseket tart jobb sorsra érdemes gyerekeknek. Akiknél nem mellékesen egyfajta apaszerepet is betölt, ha már saját fiával fasírtban van.
Talán jeges hallgatásba burkolózna az egy hét, ha nem lenne ott az unoka, aki nagyanyja szellemével társalogva cselekvésre és kommunikációra kényszeríti a két felnőttet. A közeledés azonban egyáltalán nem megy zökkenőmentesen. Az ortodox fiú ragaszkodik a szigorú szertartásokhoz, a minjánnal – tíz felnőtt zsidó férfiből álló gyülekezettel – mindennap a kádist mormolják, miközben az apa sajátos módon gyászol: szekrényt szerel és jó hangosan megtartja az edzéseket is. A két – nemcsak országhatárokkal elválasztott, de világnézetben és életmódban is teljesen különböző – világ ütközése nyomán persze felbugyognak az indulatok, lassan kiderül, hogy miért haragszik a fiú, és miért makacsolta meg magát az apa. Végül egy baleset okozta sokk kell ahhoz, hogy a sérelmek kibeszélésre kerüljenek, és elinduljon a megbocsátás, mindkét fél részéről. Szerencsére nem egy hálivudi összeborulós jelenet oldja fel a feszültséget, lehet sejteni, hogy lesz még munka a lelki sebekkel, mire azok rendesen beforrnak.
Bár a filmen látszik az alacsony költségvetés – kevés helyszín, nyilvánvaló termékelhelyezések –, az is egyértelmű, hogy szerelemprojektként jött létre, amibe minden résztvevő beletett apait-anyait. Dicséret illeti a forgatókönyvírókat a frappáns, szellemes, idézgetésre késztető párbeszédekért, ahogy a már említett berendezők is kitűnő munkát végeztek a lambériás, szekrénysoros, retro csempés házzal. Autentikusnak tűnnek a zsidó rituálékat bemutató részek is, amelyeket sikerült nem szájbarágósan megjeleníteni. A leghangosabb méltatás viszont a castingosoknak jár – mind a főszereplők, mind a mellékszereplők rendkívül jól eltaláltak.
A gyűrött arcú Bezerédi Zoltán tökéletes választás volt a mogorva, de valójában mélyérzésű apa szerepére. Szabó Kimmel Tamást – akit eddig főleg szépfiú alakításokból ismertünk – szakállal, szemüvegben alig lehet felismerni, de ez is jól áll neki. Visszafogott játékával profin hozza, miként próbálja szabályozni és visszatartani indulatait, miközben egyértelmű, hogy egy ponton ki fog törni. A legnagyobb felfedezés viszont az unoka, az öt-hat éves Leo Gagel, aki amellett, hogy rettentő cuki, teljesen egyenrangú partnere a két felnőttnek. Vidám adalék, hogy a pótforgatás során Leónak elkezdtek potyogni a tejfogai, ezért fogorvosi trükköket is be kellett vetni, hogy ne látszódjon a felvételek közötti időbeni eltérés.
Kár, hogy Máhr Ágnesnek csak kevés szerep jutott a filmben, aki kisujjból hozza a család szétszakadása miatt kesergő, de beletörődő anyát. Az apa jó barátja, a saját életét elcsesző, de pont ezért bölcseket mondó családi barát, Zsiga Török András alakításában szintén kaphatott volna még pár plusz sort. Az pedig szinte biztos, hogy a tanítvány Váradi Rolanddal – akit egy bokszteremben fedeztek fel – fogunk még találkozni filmekben.
Jó érzékkel nem nyújtották el a játékidőt, az alig másfél órás Lefkovicsék gyászolnak így könnyen befogadható film lett, amiben a zsidó szálat sem tolták túl, csak annyi szerepet kapott, amivel a történetet megtámogatja. Ügyesen egyensúlyoztak a megható és a humoros részek között is, miközben didaktikusságtól mentesen arra is rávilágítanak, hogy a bocsánatkérésnek és a megbocsátásnak mekkora erejére van. Sokak aktuális kedvence lesz ez az apa-fia megbékéléséről szóló történet, amin még a moziban mellettem ülő tinédzserek is hangosan röhögve szórakoztak.
A Lefkovicsék gyászolnak 2024. február 22-től látható a hazai mozikban.
