Néhány évvel ezelőtt teljesen véletlenül futottam bele az Arcélek, útszélek (Visages villages, 2018) című filmbe. Ebben a kísérleti dokumentumfilmben Agnès Varda és a nála fél évszázaddal fiatalabb fotós-street art művész, JR bejárták a nouvelle vague egyetlen női alkotója életútjának fontos állomásait – hasonlóan Varda Agnès strandjai című filmjéhez, amelyet 80 éves korában készített.
Az Arcélek, útszélek igazi hommage-ként is működik: ez a 89 éves asszony olyan kíváncsisággal, nyitottsággal és vitalitással sétál le komoly távolságokat, mászik fel tűzoltólétrán vagy sétál viharos szélben a tengerparton, hogy a néző zavarba jön. Tényleg egy kilencvenedik életévében járó nőt látunk? Ez a felemelő, ám drámai pillanatokkal is megspékelt road movie (Godard például nem volt hajlandó találkozni Agnèssel, hiába vártak rá) pont olyannak mutatja Agnès Vardát, mint amilyennek bő hatvanéves karrierje alatt megismerhettük: erősnek, szellemesnek és önazonosnak.
Agnès Varda görög apától és francia anyától született a Brüsszelhez tartozó Ixelles-ben. Eredeti neve Arlette volt, ám tizennyolc évesen keresztnevét Agnèsre változtatta. Irodalmat és pszichológiát hallgatott a Sorbonne-on, majd muzeológusnak készült és művészettörténetet tanult az École du Louvre-ban. Egy esti fotóiskola hatására aztán feladta korábbi terveit, és az ötvenes években a legendás színész-rendező, Jean Vilar vezette párizsi Népszínházban dolgozott színházi fotográfusként. Első filmjét ‘54-ben készítette el, ez volt a Párbeszéd.
A filmet ma már a francia új hullám első darabjaként tartják számon: Varda a forgatás kedvéért visszatért gyermekkorának kedvelt helyszínére, a dél-franciaországi Sete közelében lévő kis halászfaluba. A világhírt a 1961-es Cléo 5-től 7-ig című alkotása hozta meg, amely egy, a rákszűrés eredményére várakozó fiatal énekesnő délutánjának bemutatásával vet fel létkérdéseket. 1965-ben készítette el megfejthetetlen fő művét, a Boldogságot. Ekkor Varda már színesben forgatott, egy év múlva pedig megrendezte a szürrealista Teremtményeket. A hatvanas évek végén férjével, a szintén rendező Jacques Demyvel Amerikába látogatott, ahol aktuális és egyéni riport-dokumentumfilmeket forgatott többek között a radikális polgárjogi szervezet, a Fekete Párducok egyik vezetőjéről is. A hetvenes években nagy sikert aratott a női filmjei sorába illeszkedő Az egyik énekel, a másik nem, amelyben két barátnő párhuzamos sorsát követi.
Agnès Vardát leginkább a nő szerepe, helyzete foglalkoztatta a mindenkori társadalomban. Feminista témájú műveiben erős női karakterek keresik helyüket, a hétköznapok mögött pedig kibontakoznak az örök drámák. Női rendezőként talán a legnagyobb elismerést a Sem fedél, sem törvény című filmjéért kapta, a velencei filmfesztivál Arany Oroszlánját. Ebben a történetben egy Mona nevű csavargó lány életét ismerhetjük meg, aki a totális szabadságot testesíti meg, fittyet hányva a társadalmi szabályokra, mégis bukásra ítéltetett. 1990 végén, Jacques Demy halála után a férfi emléke előtt tisztelegve Agnès belekezdett egy trilógiába kollégája, gyermekeinek apja életéről és munkásságáról. Ironikus, hogy az egész életében erős nőkről forgató rendező legszebb és legérzékenyebb alkotása a szeretett férfiról szól.
Vardának jellegzetes volt a munkamódszere is: nem forgatókönyv alapján forgatott, a munkafolyamat nyitott volt. A rendező arra figyelt, hol és hogyan olvadhat egybe a valóság és a fikció, és azok miként hatnak egymásra. Filmjei számos top fesztiváldíjat nyertek el, 2001-ben César-életműdíjat kapott, 2014-ben a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál Tiszteletbeli Leopárd-díját, 2015-ben Cannes-ban az életműnek szóló tiszteletbeli Aranypálmát vehette át, 2017-ben pedig tiszteletbeli Oscar-díjat kapott.
A kilencvenedik életévében moziba kerülő Arcélek, útszélek című dokut a legjobb dokumentumfilm kategóriában Oscarra is jelölték, valamint Cannes-ban megkapta a kategória fődíját. Varda volt ráadásul az egyetlen női tagja a Groupe Rive Gauche csoportosulásnak, amelynek alapító tagjai Alain Resnais, Chris Marker és William Klein, a humanista film elkötelezettjei voltak.
Számomra Agnès Varda volt a francia új hullám nagy generációjának legizgalmasabb alakja: egyszerre tagadhatatlan mestere a személyes mozinak és a mozgóképes esszének, a drámának, a szatírának, a dokumentumfilmnek és a romantikának. Önreflexív trilógiájának utolsó darabja, a Varda by Agnès (2019) visszatekint életművére. Munkái mindig hordoztak valami személyességet és mosolygó bölcsességet. Emellett pedig elkötelezte magát a nő filmes ábrázolásának, és azon túl, hogy a legtöbb filmjének középpontjában nők állnak, a kamera másik oldalán is úttörő módon mutatott példát. Rendezőként és a vágószobában egyaránt otthon volt egy olyan szakmában, ahol a mai napig fájóan kevés a női alkotó.
