Vajon mi a tudomány válasza a jövővel kapcsolatos általános várakozásainkra? Előnyben vannak-e a tudományterületek szakértői, ha közeli vagy távoli jövőbeni eseményeket kell előre jelezni? És az intuíció tényleg a jövőbe látás képességét takarja vagy valami egészen mást? A Böszörményi-Nagy Gergely által tudományos „szupergroupként” felvezetett társaság ezeknek a kérdéseknek járt utána a Magyar Zene Házában szeptember 27-én.
Első körben a moderátor azt a globálisan észlelhető problémakört vetette fel, hogy napjainkban egyre-másra bukkannak fel olyan, magukat a tudományos tér részeként feltüntető véleményvezérek, akik azt hangoztatják: tudják a kulcsot a jövőbeni történések „kiszámításához”, így olyan kijelentésekbe bocsátkoznak, amelyek szerint a megfelelő tudással minden folyamat kimenetele előre látható. Ez azonban – Böszörményi-Nagy szavai szerint – akár általános frusztrációt is okozhat a tudományos szcénában, hiszen olyan irreális elvárásokat támaszthat képviselői felé a többségi társadalom, amelyeknek nem tudnak eleget tenni, ha hitelességüket megőrizve hűek akarnak maradni a tudományosság szakmai alapelvéhez, a racionalitáshoz.
Csányi Vilmos azonnal magához véve a szót kifejtette, hogy a jövőbe tekintés helyett a múltban érdemes inkább elmerülnünk, és a múltbéli események alapján kell értelmeznünk a jelenlegi világunkat. Ez alapján a múlt a megfelelő eszközökkel kielégítően felderíthető ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk történő eseményeket, folyamatokat, a jövő azonban annyira kiszámíthatatlan, hogy a tudományok csak a lehetséges jövőbeni variációk töredékének rövidtávú kimenetelét tudják számba venni.
Domokos Gábor a matematika és mérnöktudományok képviselőjeként némileg vitába szállt ezzel: szerinte nagyban függ az egyes tudományok „előrejelző képessége” attól, hogy eredményeik mekkora pontossággal fordíthatók le a számok nyelvére. Amennyiben a „matematika jobban betette a lábát” egy szakterületre, úgy az azt művelők jóval hatékonyabban képesek modelleket felállítani – amelyek bár a világ működésének csak tökéletlen mását tudják leképezni, bizonyos események kifutása azonban viszonylag nagy sikerrel azonosítható általuk.
Mérő László ellenpéldaként a Római Klub nevű, az emberiség jövőjéről való közös gondolkozás érdekében létrejött nemzetközi csoportosulás 1960-as évekből származó jelentését hozta föl, amelynek egyik szerzője László Ervin tudományfilozófus volt. Mérő szerint a jelentés a matematikailag előre jelezhető, „egyszerű” kérdésekre, így például arra, hogy néhány évtizeden belül mennyi idő alatt lehet majd átlagosan Londonból New Yorkba repülni, valóban elég pontos választ tudott adni. A dokumentumban azonban egyetlen szó sem esik arról, hogy valójában „milyen lesz a világ ötven év múlva. Nem említik például sem az internetet, sem az okostelefonokat”, holott ezen találmányok formálták leginkább jelenkorunkat.
Böszörményi-Nagy felvetése szerint ugyanis épp a Római Klub jelentése mutathat arra rá, hogy a számok bűvöltében élő, számításalapú területek a jövőbe nyúló, hosszú távú problémákra nehezen tudnak akár csak teoretikus választ adni, míg a filozófusok vagy a sci-fi-írók ötletei néha látomásos jelleggel mutattak rá a technológiai fejlődés bizonyos jövőbeni pontjaira a 20. században.
Az etológus szerint a klasszikus természettudományok ilyen téren való korlátozottsága abban áll, hogy a matematika – és például az azon alapuló fizika – csak a valóságunk jól behatárolható részterületein képes számításokra, azonban sohasem vesz tudomást a vizsgált dolgok történetéről. „Egy fizikus viszonylag pontosan meg tudná határozni, hogy ha elindulok a színpad elején lévő lépcsőn, akkor mennyi idő alatt fogom elhagyni ezt a termet. Azt viszont nem tudja megmondani, meddig megyek és miért – a történetem figyelmen kívül hagyása okán már azt sem értené meg, miért a színpad mögötti lépcsőn és a hátsó kijáraton fogok inkább távozni” – példázta Csányi.
Mérő pszichológusként úgy látja, túlmisztifikáljuk az intuíciót. „Az utóbbi évtizedek kutatásai alapján a racionalitás és a logika egyáltalán nem különül el annyira élesen a megérzéseinktől, mint azt korábban gondoltuk. Jelenleg úgy tartja a pszichológia, hogy az intuíció a múltbéli tanulságainknak, gondolatainknak egyfajta jelzése, egy idegrendszeri impulzus a jelenlegi gondolkozásunk számára” – fejtette ki véleményét. Mint mondta, „ebben az esetben az evolúció nagy kontármunkát végzett – ebben szerintem mind egyetérthetünk, hogy az evolúció nem szervez, inkább gányol –, mivel egyazon csatornára terelte azokat az impulzusokat, amelyek a külvilágra reagálnak, azokkal, amelyeket a saját gondolataink generálnak bennünk. És még ott van egy harmadik tényező is, amely szintén erre a csatornára szorult: az öndefiníciónkból adódó impulzushalmaz is belekeveredik a mindenkori gondolkozásunkba.”
A közönség soraiból érkezett egy rendhagyónak tűnő, mégis a témába vágó kérdés is: mit gondolnak a tudósok arról, hogy mi a legfontosabb átadandó tudás a következő generációnak? Míg Csányi Vilmos szerint minden kérdésre igyekezni kell egyenes választ adni, addig Mérő László meglátása az, hogy csak azokra a kérdésekre érdemes pontos választ adni, amelyeket a gyermek az életkorához mérten biztosan megért. Domokos Gábor szerint viszont az érzelmi biztonság megadása az elsődleges a gyermekkorban: „Ha lemodellezzük a gyermek számára azt, hogy milyen kártékony hatásoknak lesz kitéve élete során, csak szorongást fogunk elültetni benne.”
Egy másik, ugyancsak a hallgatóságtól érkező felvetés azt boncolgatta, vajon hogyan dönthető el egy új tudományos elméletről, hogy annak valaha létezni fog-e tényszerű bizonyítása. Domokos a mérési adatok mellett teszi le a voksát: amíg nincsenek a tudomány eszközeivel megragadható, mérésekből származó eredmények, addig csak hipotézisekről beszélhetünk.
Gelencsér András szerint viszont a bizonyítás helyett az elméletek megvalósítása a kulcskérdés. „Jó példa erre a fúziós energia kérdésköre. A Napban végbemenő folyamatok elméleti megoldásait ismerjük, és látjuk is, hogy működik. Ezek alapján mi is képesek lennénk arra, hogy létrehozzunk egy olyan eszközt, amely így termeli az energiát – a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a fúziós plazmát csak néhány másodpercig tudjuk fenntartani, utána újra kell kezdenünk az egészet.”
A beszélgetés zárásaként a moderátor arra kérte a részt vevő szakembereket, hogy reflektáljanak a környezetvédelem, a fenntarthatósági törekvések és a politikai érdekek közti feszültségek témakörére.
A világ népessége jelenleg nyolcmilliárd fő, Csányi pedig úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban: „A demokrácia sajnos kevés ahhoz, hogy ennyi embert a fenntarthatóság irányába tereljünk. Nincsenek meg az eszközeink, és fel sem fogjuk, hogy az ökológiai összeomlással szemben a politikai berendezkedések mennyire tehetetlenek.” Gelencsér is osztotta ezt a véleményt, hozzátéve, hogy nagyrészt éppen a jelenkori politikai-gazdasági működés kialakulása vezetett környezetünk pusztulásához.
Mérő László viszont egy valamivel optimistább szempontot hozott be a diskurzusba: ő hisz abban, hogy a politikai érdek és a fenntarthatósági törekvések egy ponton szükségszerűen találkoznak. Ha más miatt nem is, amiatt biztosan, hogy egy idő után a társadalomban a környezetromlás általános elégedetlenséget fog szülni. Ezért olyan embereknek szavaznak majd bizalmat politikai vezetőként, akik képesek lesznek reális megoldásokat felmutatni a jövőben fennálló szenvedés enyhítésére, okainak megszüntetésére.
Ennek a gondolatnak a fonalát elvágva, keserédes beletörődéssel elengedve minket, Csányi Vilmos végül magát idézve zárta le a beszélgetést: „A katasztrófák fogják megoldani a problémákat.”
