Az amerikai rock and roll lecsengése után, a brit beat beindulása előtt a hatvanas évek hajnalán új folkcentrum jött létre egy világváros lüktető szívében, a Greenwich Village-ben. Egy marék New York-i fiatal ugyanis felkutatott és felmutatott valamit, amivel ezrek, később milliók tudtak azonosulni: a társadalomkritikai tartalmú amerikai folkzene élő hagyományát.
Pete Seeger – East Virginia (1950)
Joan Baez – East Virginia (1960)
Az egykori dél-manhattani kertvárost a huszadik század elején körbenőtte és bekebelezte a city, már az 1910-es évektől nonkonformista írók, festők, diákok és bohémek kedvenc találkozóhelye lett. Greenwich Village nevét aztán a nagyvilág először az ötvenes években ismerhette meg, mint a beatnemzedék, a fekete jazzkultúra, a baloldali radikálisok és a lazulni vágyó egyetemisták legfontosabb fórumát és szórakozóhelyét. A Cafe Wha?-ban, a Gaslightban vagy a Cafe Bizarre-ban mindennap játszott pár dollárért vagy meleg ételért valaki, elvétve profik, jobbára amatőrök, mindenekelőtt jazzt és folkot. Több, később világhírűvé vált dalnok próbálgatta itt képességeit, tesztelgette dalait, koppintott másokat vagy kereste a saját hangját – e kávéházak intim hangulata és értő közönsége erre a célra tökéletesen megfelelt.
Ezeknek az előadóknak egy része kifejezetten az amerikai fehér folkhoz nyúlt vissza. Előásta a századelő poros 78-as fordulatszámú lemezeit, és próbálta életre kelteni az azokon hallott dalokat, dallamokat, gyúrni, kiegészíteni a maga szája íze szerint. Mások az észak-amerikai zenei hagyományból inkább a fekete gyökeret kóstolgatták/kutatták, forgatták azoknak a bluesénekeseknek a felvételeit, akiket a negyvenes évek elején a swingőrület elsöpört, de akiket aztán az ötvenes évek közepén a rock and roll ismét visszahozott a köztudatba. A hatvanas évek elején itt felbukkanó folkénekesek – többek között Bob Dylan, Joan Baez, Phil Ochs és a Peter, Paul & Mary trió – sikerének, no és a Village Voice, illetve más progresszív helyi sajtóorgánum tevékenységének köszönhetően igazi folk revival indult meg Amerika-szerte.
Bob Dylan – Master of War (1963)
A Greenwich Village folkszíntér kétségkívül legtisztább és legcsengőbb hangú, mexikói és ír felmenőkkel rendelkező, de már az Egyesült Államokban született Joan Baez 1960 októberében megjelent első albumán – miként a további három nagylemezén is – hagyományos amerikai és angol balladák, illetve altatók hallhatók. Több olyan tradicionális dalt is elénekelt ekkor, melyeket később rockegyüttesek vittek sikerre, mint például a The House of the Rising Sun (Animals), a John Riley (Byrds), a Babe I’m Gonna Leave You (Led Zeppelin), a Jackaroe (Grateful Dead) vagy a Long Black Veil (The Band). Más számok – Geordie, House Carpenter, Matty Groves – pedig az évtized végén induló brit folkzenekarok, a Fairport Convention, a Pentangle és a Steeleye Span repertoárjának szerves részei lettek.
Joan Baez – Babe I’m Gonna Leave You (1962)
Led Zeppelin – Babe I'm Gonna Leave You (1969, Dán TV)
Bár a britek tevékenyen csak a hatvanas évek hajnalán kapcsolódtak be a rock and roll történetébe (így született meg a beat) – amit aztán lényegében reexportáltak az Egyesült Államokba, olyannyira, hogy a brit zenekarok (élükön a Beatlesszel és a Rolling Stonesszal) 1964 és 1966 között voltaképpen uralták a tengerentúli slágerlistákat –, a szigetország fiataljainak még hosszú évekbe tellett, mire felfedezték maguknak a saját népzenei hagyományaikat, és beindították a brit folk revivalt. Aztán hatvan évvel ezelőtt a Ready Steady Go című tévés popműsorban feltűnt egy alig tizennyolc éves skót fiú, Donovan, aki nemcsak egyszerű és megkapó dalokat adott elő akusztikus gitárkísérettel, hanem a hangszerére egy furcsa szöveget is ráírt: This Machine Kills, azaz „Ez a szerkezet öl”. (A feliratot amúgy az amerikai folklegendától, Woody Guthrie-tól vette át, lehagyva a végéről a lényeget jelentő „fascists” – fasisztákat – szót.)
Az álmatag, kissé orrhangú Donovan az elkövetkező hetekben többször visszatért a műsorba, többször megismételte produkcióját, le is szerződtette a Pye Records. Márciusban megjelent első kislemeze (Catch the Wind) több mint 200 ezer példányban kelt el, majd májusban jött a még ennél is nagyobb sikert hozó Colours, illetve az első nagylemez (What’s Been Did And What’s Beed Hid), és ettől kezdve Donovant már úgy emlegették: Anglia válasza Bob Dylanre. Még a nevük is hasonlított.
Donovan: Colours (1965)
A két énekes 1965 áprilisában személyesen is találkozott, és – mint Pennebaker Don’t Look Back című dokumentumfilmjében is látható-hallható – Dylannek tetszettek a fiatal skót dalai, olyannyira, hogy meghívta a következő turnéjára.
Donovan – The War Drags On (1965)
Donovan a kor divatos protest-dalnokai amolyan konszolidált utánzatának tűnt, melyet az alapvetően a vietnami háború ellen agitáló Universal Soldiers EP-je csak tovább erősített. Aztán megismerkedett az akkoriban az Animalst és a Herman’s Hermitset is igazgató Mickie Most producerrel, maga mögött hagyta az egyértelmű dylanes, guthrie-s vonásokat, és egyike lett az első brit „flower power” művészeknek. Miközben zenéjében egyre több jazz, blues és keleti zenei elem bukkant fel, szövegei pedig tele lettek drogos, tündérmesés utalásokkal. Az ebben az időszakban készült lemezein a londoni session zenészek krémje játszott, többek között Jack Bruce, Danny Thompson, John Paul Jones és Jimmy Page.
Donovan 1966 végétől egyre többet tartózkodott az Egyesült Államokban, és egyre inkább a nyugati parti zene – mindenekelőtt a Byrds – hatása alá került. Jól érződik ez az 1967-ben kiadott Sunshine Supermanen, mely az első pszichedelikus popalbumok egyike, egyben Donovan legmaradandóbb alkotása. (Egy ezzel összefüggő kétes dicsőség: Donovan volt az első brit popsztár, akit 1966 végén marihuánabirtoklásért letartóztattak.)
Donovan – Sunshine Superman (1966)
1968-ban keményebb hangzású slágerrel állt elő, az egyik régi barátja tiszteletére írt Hurdy Gurdy Mannel. A dalt Donovan eredetileg Jimi Hendrixnek akarta felajánlani, de Micky Most lebeszélte róla. Viszont a felvételén ismét játszott Jimmy Page és John Paul Jones, sőt, ezúttal a doboknál John Bonham ült, és később mindhárman egybehangzóan azt állították, hogy a Led Zeppelin megalapításának ötlete ott, a Hurdy Gurdy Man felvételén vetődött fel először.
Donovan – Hurdy Gurdy Man (1968)
1969-ben Donovan újabb csavart tett pályáján: új, keményebb, funkysabb lemezét (Goo Goo Barabajagal) a Jeff Beck Group tagjaival vette fel, július 5-én a Hyde Parkban pedig ő is fellépett a két nappal korábban meghalt régi barát, Brian Jones emlékünnepségévé váló ingyenes koncerten.
Donovan pályája ekkor már a kezdeti folkos világtól eléggé messzire távolodott el, hatására viszont fiatalok egész sora fedezte fel magának a kelta gyökerű népzenét. Az egyik legelső és egyik legtovább működő csapat közülük kétségkívül az 1967 tavaszán London északi külvárosában formálódó Fairport Convention, mely 1969-ben – a folkénekes Sandy Denny csatlakozásával – három remek LP-t (What We Did On Our Holidays, Unhalfbricking, Liege And Lief) is kiadtak, melyek a brit folk-rock irányzat alapművei lettek. Annak az irányzatnak, mely inkább csak nevében azonos a Byrds, a Buffalo Springfield és más west coast zenekar fémjelezte popos kaliforniai hanggal.
Fairport Convention – Genesis Hall (1969)
A Fairport Convention ugyan – időközben sokszorosan kicserélődött – a mai napig létezik, koncertezik és ad ki nagylemezeket, a csúcsra 1969-ben ezzel a három albummal értek fel. Aztán előbb Sandy Denny intett búcsút (létrehozta a tiszavirág-életű Fotheringayt, majd szólópályára lépett), az 1970-ben az alapító Ashley Hutchings is kivált, és létrehozta a Steeleye Spant, mely aztán a Fairport Convention mellett a hetvenes évek legsikeresebb brit folk-rock bandája lett. Sok hasonlóság fedezhető fel amúgy a két együttes között: mindketten rockosra hangszerelt hagyományos folkdalokat és folk ihletésű saját szerzeményeket játszottak, egyformán remek női szólistával és egyformán sűrűn változó felállással.
Steeleye Span – Gaudete (Live, 1974)
A Fairport Convention és a Steeleye Span azonban csak a legnépszerűbb vonulatát jelentette a brit folk-rocknak. A John Renbourne (gitár) és Bert Jansch (gitár) által 1967-ben alapított Pentangle például teljesen kitágította a folk határait. Az énekes Jacqui McShee a tradicionális folk felől közelített, a basszusgitáros Danny Thompson és a dobos Terry Cox az Alexis Korner-féle Blues Incorporatedből, Jansch szintén a bluest szerette, miközben Renbourne ekkoriban egyre inkább a középkori és reneszánsz zenéhez vonzódott. Azok az albumok (Sweet Child, 1968, Pentangle, 1968, Basket Of Light, 1969, Cruel Sister, 1970) pedig, melyek a következő években a sokféle háttér és hatás eredményeként létrejöttek, a brit folk-rock mozgalom gyöngyszemei lettek.
Pentangle – A Maid That's Deep In Love (1970)
Szintén ehhez a vonulatba tartozik a Woodstockot is megjárt, 1965-től működő Incredible String Band, mely az amerikai és kelta hagyományokat különböző közel-keleti és ázsiai hangszerek használatával fűszerezte; az 1970-ben mindössze két albumot jegyző és a tradicionális dalokat erőteljes jazzes gitárszólókkal megbolondító Trees, a félrevezetően erotikus nevű coventryi Dando Shaft és a Fairport Conventionből kivált Sandy Denny által létrehozott, tiszavirág-életű Fotheringay. Nem beszélve az irányzatot a fősodorba emelő, a blues felől érkező és a rock felé távozó Jethro Tullról (de ők egy másik történet).
Trees – Murdoch (1970)
És hát végül ne feledkezzünk el a hatvanas évek második felének talán legnagyobb reménységű angol énekes-folkgitárosáról, Nick Drake-ről (1948–1974), akinek tehetségét kortársai közül talán Van Morrisonhoz vagy Donovanhez lehet mérni. A Bob Dylan és Phil Ochs bűvöletében felnőtt Drake az évtized közepén cambridge-i folkklubokban és kávéházakban próbálgatta magát, itt hallotta Ashley Hutchings, a Fairport Convention vezetője, és ajánlotta be az Island Recordshoz.
Rövidre szabott életében mindössze három albumot (Five Leaves Left, 1969, Bryter Layter, 1970, Pink Moon, 1972) készíthetett, ezek azonban a korszak legjobb szerző-előadói lemezei közé tartoznak. Félénk természete miatt (a stúdióban is paraván mögött volt hajlandó játszani) képtelen volt arra, hogy országszerte koncerteket adjon, talán ezért sem irányult akkora figyelem folkos-jazzes, általában őszies hangulatú dalaira, mint amit azok megérdemeltek volna. 1974-ben gyógyszer-túladagolásban halt meg. Olyan előadók hivatkoztak később rá fontos forrásként, mint Lucinda Williams, Elliott Smith vagy az REM-es Peter Buck.
Nick Drake – Three Hours (1969)
