A mozi előterében várakozva eszembe jutott, hogy ha társasággal lennék, most azt kérdezném a többiektől, meghívhatom-e őket kávéra-sütire, így éreztetve, mennyire örülök, hogy együtt vagyunk, és hogy nemsokára közös filmélmény vár ránk. Elgondolkodtam, hogy miért tartom az ilyesmit természetesnek, milyen vágy mozgat hasonló esetekben. És arra jöttem rá, hogy a gesztusaimmal ünnepi hangulatot akarok teremteni, a film és a mozizás csodáját akarom „köríteni”, beágyazni, kísérő élményekkel megtisztelni. Annak biztos tudatában, hogy a mozi ünnep.
Woody Allen új filmjének bemutatója előtt különösen elfogódott lettem, egyrészt mert az utóbbi évek botrányai miatt abban sem voltam egészen biztos, hogy egyáltalán láthatok még tőle valamit valaha, és ez a „mégis” most megborzongatott, másrészt pedig azért, mert idős volta miatt ez a film talán már az utolsó, vagy legalábbis az utolsók egyike. Ne így legyen: az apja száz évet ért meg, és neki is legalább annyit kívánok, de a búcsúra azért jó idejében felkészülni.
És éppen ez az, amit Woody Allen ezzel a filmjével tesz.
A Rifkin fesztiváljából nekem egyvalami, jobban mondva egyvalaki hiányzott a legjobban: maga Woody Allen. Nem mintha Wallace Shawn nem hozná jól a figurát. Mégis, mégis: a hódító kisugárzású, amúgy azonban csetlő-botló entellektüel szerepében nálam ő a csúcs, és nehezen szokom meg a „helyetteseket”. Talán úgy gondolta, hogy ebben a korban már sokkal kevésbé lehetne a vásznon férfi, mégis jó lett volna még egyszer szerelmes reménykedőként látni. Shawnnal fiatalított ugyan, de hát „ifjú” utódja is 78 éves már, és alkatából adódóan különösebben férfias jelenség sem lehetett soha, amint erre Rifkinként a „jóakarói” a Grincs gúnynévvel újra meg újra emlékeztetik is a filmben.
Az alaphelyzet ismerős, jó pár korábbi filmből az lehet: a történet filmesek körében játszódik, és e körhöz tartozó házaspár a főhőse, akik házassága úgymond erős kihívásokkal küzd. Mi más kell még az izgalmakhoz, mint a San Sebastian-i filmfesztivál (Európa!), a sajtós feleség (Gina Gershon) és az általa képviselt francia rendező (Louis Garrel) egyre bimbózóbb románca.
Azt hiszem, nagyobb ajándékot nem is kaphat egy színész, mint Garrel Allentől, amikor ennek a jelekből ítélve szerény tehetségű, ám hatalmas egójú, körülrajongott, díjakkal elhalmozott bájgúnárnak az alakítását rábízta. A feladat azért volt különösen is hálás, mert ezt a karaktert egyszerűen nem lehet komolyan venni, és mindvégig idézőjelbe téve kell játszani. Önmaga paródiája, és közben persze egy koré és egy mind népszerűbb mentalitásé is, amely tévedhetetlenül csimpaszkodik rá minden talmira és közönségesre, s veszít szem elől mindent, ami kicsivel is mélyebb, nehezebben érthető.
Ám az is igaz, hogy ha Philippe valóban ennyire sekélyes, miért kell annyira Rifkin feleségének, akit mindaddig férje zseniális intellektusa nyűgözött le? Talán mert folyamatosan írt, de soha el nem készülő regénye miatt csalódott Rifkinben? Talán mert romantikus énjét elemi erővel szólítják meg az új udvarló dagályos túlzásai, színpadias gesztusai? Vagy a siker csillogása nyűgözi le? Vagy talán ő is búcsúzóban már (mindattól, amit a szenvedély jelent az életünkben), és az villanyozza fel, hogy egyszer, utoljára még igazán, őrült módon szerelmes lehet? A búcsúzás, az összegzés, az élet felfoghatatlan csodáján-rejtélyén való elmerengés és a gazdagságára való jóleső visszapillantás az alapmotívumaihoz tartoznak ennek a filmnek.
A veszteség és a boldogság egyaránt, sőt inkább egyszerre.
Lehet, hogy Philippe-et túlságosan Rifkin szemszögéből ítélem meg? Egyáltalán nem kizárt: én Rifkin-drukker vagyok. Rifkin is tudja, hogy a házasságuk már kifáradt (bár ezt akár a megnyugvás és a könnyebb továbblépés érdekében elkövetett önbecsapásként is felfoghatjuk). És az is biztos, hogy ellenérdekelt félként nem látja Philippe-et objektíven. A rivális zajos ünneplése már önmagában is bosszantja, és akkor a nemzedéki ellentétet még számba sem vettük.
Philippe-re annak az új világnak a képviselőjeként is tekinthetünk, amelyet Rifkin tökéletesen már nem érthet (és erre különösebben nem is törekszik), elfogulatlanul pedig végképp nem közeledhet hozzá. Philippe nagyon is jól illik abba az új világba, amely iránt Rifkin mint az új hullám, Buñuel, Bergman, Godard rajongója már kevésbé érdeklődik. Mint körülrajongott filmes személyében paradox módon mégis újabb bizonyítéka Rifkin már amúgy is sziklaszilárd meggyőződésének:
hogy a filmnél nincs fontosabb dolog a világon.
Valahol itt ragadható meg a Rifkin fesztiválja legfőbb, legnotóriusabban hajtogatott igazsága: hogy Woody Allen szerint a létezésről, az életünkről, e misztériumokról egyedül egy másik misztérium: a film képes érvényesen, hitelesen, átélhetően beszélni. Hogy van egy csodálatra méltó emberi találmány, amely a legjobb pillanataiban képes az emberit meghaladó módon bemutatni bennünket önmagunknak. Az emberileg felfogható, érzékelhető szélére merészkedve, az odaátra legalább a sejtelmek szintjén átpillantva.
Amit eddig írtam, az talán hamis képet fest erről a filmről. Egyáltalán nem filozófiai traktátus ugyanis, és sikeresen dolgozik annak érdekében, hogy nevessünk, hogy élményszerűen bizonyítsa Wittgenstein igazságát:
„A humor nem hangulat, hanem világnézet.”
Optimizmusa, ontológiai derűje roppant megnyerő és meggyőző. Olyan nézőpontot kínál az élethez, amely egyszerre vesz nagyon komolyan mindent, ami fáj, és biztosít arról, hogy ezekkel együtt is biztosan megéri.
Mondják, hogy a világ isteni eredetében és céljában hinni végső soron döntés kérdése. Nem úgy válunk optimistává, hogy először mindent meghányunk-vetünk, pontról pontra átgondolunk, majd ennek alapján nagyobb esélyt adunk az élet leélésre érdemes voltának, mint annak, hogy sem a születésünknek, sem a halálunknak nem volt és nem lesz, elvileg sem lehet semmiféle néven nevezhető értelme. Nem így történik, hanem egyetlen döntéssel – ki tudja, milyen alapon – billenünk át az egyik vagy a másik oldalra.
A legbölcsebbek még azt is tudni vélik, hogy aki okos, a pesszimizmust választja, hiszen minden a rossz és a még rosszabb fejlemények irányába tart az életünkben, és a pesszimizmussal jól felkészülhetünk az elkerülhetetlenre. De alig hiszem, hogy tudják, mit beszélnek. Minden, ami igazán emberi bennünk, az utolsó sejtünkig az optimizmusra van hangolva. Még a veszteségeinkből is nyereség következik, még a fájdalmaink is az örömre teremtettségünket teszik kontúrosabbá. A Rifkin fesztiválja ezt akarja a lelkünkre kötni.
*
De eddig még csak a film egyik feléről beszéltem, és Rifkin lelkének éppen a nagyobbik feléről nem. Az ő „fesztiválja” ugyanis (és ez szintén egyszerre vicces és filozofikus) az elviselhetetlen partikon, fogadásokon, a film világának bosszantó külsőségein túl egy ideig semmi másról nem szól, mint magányos sétákról, nézelődésről és furcsa álmokról. Amik abból a szempontból nem is annyira furcsák, hogy egyrészt házasságának válságát próbálja velük-bennük így-úgy értelmezni, feldolgozni, másrészt hogy az új hullám nagy mestereinek filmjeiből vett idézetek a maga helyzetére vonatkoztatva.
És ez megint vicces, mert úgymond aprópénzre váltja velük a klasszikusokat, és az, hogy mint magánéletének segéderőit alkalmazza őket, egyszerre hat tiszteletlenségként és szemérmes szerelmi vallomásként. A filmekhez fordul a tudattalanja, amikor nagy a baj: a megoldást ott keresi, az erősebb realitást és az egyértelműbb igazságokat onnét reméli. A film az ő számára már nem is csupán maga az élet, hanem egy igazabb, otthonosabb, lelkesítőbb élet.
*
A már eleve tanácstalan és San Sebastian festői díszletei között orientálatlanul tébláboló Rifkin, miután fokról fokra hozzászoktatja magát a gondolathoz, hogy hosszú házasságának vége, egy szívgyógyász (!) doktornővel (Elena Anaya) maga is a hűtlenség útjára lép; úgy tűnik, önmaga számára is teljesen váratlanul. Nem is kétséges, hogy ez a találkozás csoda, égi üzenet. Mint amikor az akciófilmhős, mert már égeti a kezét, végül kénytelen elengedni a repülőgép szárnyát, amelybe addig oly görcsösen kapaszkodott, ám éppen jókor teszi ahhoz, hogy az alatta haladó hajó koktélteraszán landoljon. Mi tagadás, elég hihetetlen sztori, de éppen ebben van az ereje. A mindenkori új varázslatosságában, eufóriájában. Lehengerlő dinamikájában, „logikus voltában”. Hogy én is filmes idézettel éljek: abban a felismerésben, amely Alain Corneau 1991-es filmjének első mondata volt:
