A hosszú filmjeiről ismert kínai rendező először kapott meghívást a seregszemle hivatalos programjának versenyébe, ahova egy három és félórás alkotással érkezett. A kilenc részből álló mű egy Sanghajtól 150 kilométerre található alvóváros fiatal textilmunkásainak életét mutatja be.
A lepusztult betontömbök emeletein hálótermekben élő és az alsóbb szinteken munkatermekben dolgozó huszonévesek élete leginkább egy szerelmi komédiára emlékeztet: miközben a varrógépeken rohamtempóban és nagyon precízen dolgoznak, rendszeresek közöttük a szerelmi évődések és a családi konfliktusok. A jelenetek ismétlődése és a párbeszédek eredetisége olyan hatást kelt, mintha egy realista dokumentumfilm egy szerelmi vígjátékkal keveredne.
Mint egy hatalmas festményen, a kamera rögzíti, ahogy a fiatalok a legnagyobb energiával és pontossággal, de közben könnyedén működtetik a varrógépeket, mindig ugyanazt a gyerekméretű ruhadarabot gyártva. Egyikük mindig ugyanazt a nadrágot, másikuk egy dzsekit, a harmadik egy szoknyát. Művezetőt nem látni, senki nem irányítja őket, mindegyik fiatal szorgalmasan, fegyelmezetten végzi a munkáját, és a mobiltelefonja számológépén ellenőrzi, hogy a legyártott ruharabokért mennyi bér jár neki, miután mennyiségre fizetik a munkásokat. Egy kisebb bérkövetelési akció is kibontakozik a filmben. A monoton munkában az igazi könnyedséget az jelenti, hogy a reggel 8-tól este 11-ig tartó munkavégzés közben a fiatalok végig hangoskodnak, folyamatosan dumálnak, vitáznak, viccelődnek egymással, csábítják egymást és tetszeni akarnak egymásnak, párok összejönnek, miközben mások meg összeverekednek.
A Le Film francais című francia filmes lap által megkérdezett kritikusok és a Screen brit nemzetközi szaklap újságírói is eddig a kínai dokumentumfilmnek adták a legjobb értékelést, bár a versenyfilmeknek eddig csak a negyedét láthatta a közönség.
Miután a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon egy dokumentumfilm, Laura Poitras All the Beauty and the Bloodshed című alkotása, majd februárban a Berlinálén Nicolas Philibert francia dokumentumfilmes Sur l'Adamant (Az Adamanton) című munkája nyerte el a fődíjat, az AFP francia hírügynökség nem tartja kizártnak, hogy az idei a dokumentumfilmek éve lehet a nagy filmfesztiválokon.
Wim Wenders német rendező – akinek idén két filmje is szerepel a cannes-i fesztivál programjában – elképzelhetőnek tartja ezt, miután szerinte a dokumentumfilm egyértelműen a mozi jövőjét jelenti.
„A szabadabb mesélés jövőjét, mert a fikciós filmekben mindig ugyanazokat a recepteket, ugyanazokat a megoldásokat alkalmazzuk. Egy dokumentumfilmben szabadabban lehet dolgozni" – mondta a 77 éves rendező az AFP-nek. „A nagy fesztiválok egyre több dokumentumfilmet válogatnak be a versenyekbe, még akkor is, ha felmerül a kérdés, hogy egy zsűri hogyan tud dönteni egy fikció és egy dokumentumfilm között, hiszen nagyon más műfajról van szó” – tette hozzá.
A Párizs, Texas című filmdrámáért 1984-ben Arany Pálmát nyert Wendersnek idén két filmje szerepel a hivatalos programban. Az Anselm címmel készített kísérleti dokumentumfilmjét Anselm Kiefer német festőművészről versenyen kívül mutatják be, míg a Japánban játszódó Perfect days című játékfilmjének világpremierje a versenyprogramban lesz látható csütörtökön.
A fesztivál május 27-ig tart, a díjakat a Ruben Östlund kétszeres Arany Pálma-díjas svéd rendező által vezetett zsűri az aznap esti záróünnepségen adja át.
A képen Wang Bing. Fotó: Valery Hache
