A zeneszerzőt születése után egy nappal, 1785. február 24-én Georg Friedrich Händelként anyakönyvezték, de élete során, olykor a helytől függően írta és írták a nevét Handellnek, Haendelnek, Häendelernek, Hendlernek és Handellnek is. Végül 1727-ben, amikor angol állampolgár lett, a George Frideric Handel mellett „cövekelt le”.
Hogwood munkája a zeneszerző életének öt fejezetét mutatja be.
A mű hatodik részében Edward Fritzgerald foglalkozik az utókor által teremtett Händel-mitológiával.
Händel borbély-sebész apja ellenezte, hogy gyermeke zenei pályára lépjen. Ám a fiú Szász-Weissenfels hercege nyomására és költségére leckéket kapott a hallei Miasszonyunk-templom orgonistájától, Friedrich Wilhelm Zachowtól. A „könnyed kölcsönzés” technikáját, amelyet egész életében alkalmazott, talán tőle tanulta el még a legfogékonyabb életkorában – feltételezi Hogwood. Ez nem számított különlegességnek, mert a megrendelések nagy száma, a rövid határidők nemcsak Händelt, hanem más korabeli komponistákat is arra késztették, hogy egy-egy dallamot vagy zenei fordulatot átvegyenek egymástól vagy saját korábbi kompozícióikból.
Az atyai kívánságot teljesítendő, Händel beiratkozott a hallei egyetemre. De a polgári jog iránti figyelmét csakhamar elterelte egy felkérés:
17 évesen a székesegyház orgonistája lett ötven tallér fizetéssel, szolgálati lakással.
Szülővárosát gyorsan kinőtte, és Hamburg felé vette az irányt, ahol szép sikereket aratott, de ami fontosabb: megismerkedett John Wyche angol konzullal és a német operával. Hamburgban mutatták be első jelentős operáját, az Almirát.
Noha egész életében őrizte szabadságát, és kerülte az udvari kinevezéseket, 1706-ban egyházi és arisztokrata pártfogók ajánlásával, támogatásával és saját keresetéből itáliai körútra indult. A belterjes közönség kedvelte a zenei párbajokat, és ahogy később Lisztet és Thalberget szinte kényszerítették rá, Händelnek a vele egy évben született Domenico Scarlattival kellett csembalómérkőzést vívnia.
A korabeli beszámoló szerint „Scarlatti jellemző kiválósága, úgy tűnik, kifejezőkészségének bizonyos eleganciájában és finomságában rejlett. Händel páratlanul tudott brillírozni, és uralta az ujjait; de minden, hasonló kvalitásokkal rendelkező játékostól megkülönböztette őt az a lélegzetelállítóan telt hangzás, erő és energia, amit még ehhez társított.”
Ágykölcsönzési, valamint ételszámlák maradtak fenn ebből az időszakból.
Charles Burney angol zenetudós a robusztus termetű zeneszerző falánkságáról szóló pletykákkal kapcsolatban megjegyzi: „Ilyen hatalmas tömeg fenntartásához persze a természet busás adag táplálékot követelt.”
Händel bő három, tanulságokkal teli esztendőt töltött Itália kék ege alatt. 1710 végén érte el valódi célját, Angliát.
Ezzel Londonban elkezdődött az opera fénykora, amely tele volt intrikákkal, anyagi bukásokkal, valamint a Királyi és a Királynői Opera cseppet sem gáláns vetélkedéseivel.
Hogwood a zeneszerző munkássága és életeseményei segítségével felvázolja a György-kori Anglia képét. Például: a spanyol örökösödési háborút részben lezáró csalóka utrechti egyezmény (1713) hírére Händel Te Deumot komponál. Anna királynő meghal, és I. György, az első Hannover-házból származó uralkodó követi a trónon. Az 1714-es fényes ünnepségekre szvitsorozatot ír a zeneszerző: a Vízizenét. „Őfelségének oly nagyon tetszett a zene, hogy összesen háromszor ismételtette meg, noha minden előadása három órán át tartott.”
II. György trónra lépését tűzijáték köszönti, Händel négy ódával és a Tűzijáték-zenével járul hozzá az ünnephez Az angol szempontból diadalmas dettingeni csata (1743, az osztrák örökösödési háború fontos állomása) tiszteletére a Dettingeni Te Deumot komponálja.
A két operaház egymással rivalizálva, részvények kibocsátásával és előfizetések gyűjtésével teremti meg a működés anyagi alapjait. Az előfizetés, akár a mai bérlet, némi garanciát ad, ám Händel még így is többször könyvel el veszteségeket. De még a hírhedt Dél-tengeri Társaság csődje sem rendíti meg, mert roppant ügyes befektető: pénzbeli hagyatéka több mint húszezer fontra rúg majd.
A londoni publikum hol kegyeibe fogadta a „szászt”, hol kárhoztatta zsarnoki természetét, mert az énekesektől (még az elkényeztetett kasztráltaktól is) és a zenészektől sokat követelt, és olykor tettlegességgel fenyegetett.
A közönség zeneileg művelt, de jól befolyásolható arisztokratákból és a karzaton ülő inasokból és mesterlegényekből állt. A fogadtatás „libikókáját” jól érzékelteti, hogy a Giulio Cesare (méltán) hatalmas sikert aratott, míg a manapság talán legtöbbet játszott Serse (Xerxesz) megbukott.
Händel levonta a tanulságokat, és élete utolsó két évtizedében főleg drámai oratóriumokat komponált; egyháziakat és világiakat egyaránt, megújítva a műformát. Ezek az alkotások nem állnak ellen a színrevitelnek. A Serse bukása után a Saul című oratórium került ki a tolla alól, a kéziratok tanúsága szerint igen lázas munkával. A hangszerelés erőteljes és színes: harsonákat, theorbát, szólóorgonát és carillont, vagyis billentyűs harangjátékot egyaránt alkalmaz.
A darabot néhány hete állították színpadra a Theater an der Wienben, Claus Guth feszültséggel teli rendezésében. A színház folyamatosan munkálkodik a Händel-életmű megismertetésén, mert csak a kompozíciók töredéke ismert a közönség számára.
E hiány ledolgozását segíti Hogwood könyve. A 2014-ben elhunyt cambridge-i professzor elsősorban a barokk és a korai klasszikus zene nagy ismerőjeként és korabeli hangszeres előadójaként tett szert világhírnévre. Magyarországon is többször járt: a 2006-os Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Kammerorchester Basellel lépett fel, 2007-ben pedig Budapesten és Győrben vezényelte Joseph Haydn A teremtés című oratóriumát. Magyar zenekart is dirigált: 2012-ben a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának egyik vendégkarmestere volt.
A Rózsavölgyi és társa könyve, 352 oldal.
Nyitókép: G. F. Handel és I. György király 1717-ben, Edouard Hamman (1819–1888) festménye.
