Édesapja az ötvenes-hatvanas években rendszeresen járta a világot, így tett szert arra a felvevőgépre, amelyet egy akkoriban Magyarországon ritkaságszámba menő zeneszekrényre (benne magnetofon, dinamikus lemezjátszó, világvevő rádió és bárszekrény) cserélt, hogy a fia felvehesse neki a zongorázását, míg ő távol van. De a kiskamasz Keresztes Tibor a saját játéka mellett egyre több rock and roll dalt is rögzített vele. Sőt, egy idő után már csak azt.
Elvis Presley – That’s Alright (1954)
Miként a rendszerváltozás idején mesélte (forrás: Riskó Géza: Diszkó A.B.C.D., HungariaSport, 1989): „Lakott a házban egy vámos ember, aki ugyan nem értett a zenéhez, de rábízták az összes külföldről beérkező lemez lehallgatását: nincs-e rajtuk valami ellenséges veszedelem. Ezt a bizalmi feladatot átruházta rám. Én viszont úgy találtam, hogy az az ellenséges métely nagyon jó zene, ezért a saját zongorázásom helyett Paul Anka-, Elvis Presley- és Harry Belafonte-számokat vettem fel a magnómmal. Egy ideig persze futotta a zongoraszámokra is, de végül annyi remek lemez jött ki, hogy mindent le kellett miattuk törölni. Egyszer aztán kitört a botrány. Nem voltam otthon, amikor apám a barátjának büszkélkedett zsenialitásommal, mindjárt be is akarta mutatni, és beindította az első szalagot… Aztán a többit… Zeneszekrény lezárva! Csakhogy akkor már egy csomó srácot ismertem, akiket a bulikon a szalagjaimmal szórakoztattam. Külkeresek, diplomaták, a Nemzeti Bank svájci képviselőjének fiai, megismertem Losonczi fiát is, akik mind lemezeket kértek a külföldet járó apjuktól. Nemegyszer megrendelőlistákkal indultak útra a nemzetközi tárgyalások résztvevői, amiket én állítottam össze. Kialakult egy hálózat, én voltam a lóti-futi, és átjátszásokkal fizettem. Nálunk nem forgott pénz: valaki hozott egy lemezt, azt pedig mindazok szalagjaira átírtam, akik szintén hoztak valami új felvételt.”
Akkor még nem szövegelt a dalok között, legfeljebb a blokkok előtt mondott pár mondatot az előadókról meg arról, hogy pontosan mit lehet hallani. Érettségi után a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen tanult tovább, de pár év után otthagyta, mert rájött – miként az említett könyvben megfogalmazta –, hogy „akik a zene birtokába jutottunk, tulajdonképpen sokkal kiváltságosabbak vagyunk: a saját agyunkat kiszabadítottuk – előbb a zene miatt, utána a zene által – a mechanikus rémagyak rémuralmából”.
Cliff Richard & The Shadows – Move It (1960)
Egyetemistaként 1964-ben már ott sürgött az ország első diszkóklubjában, az Eötvösben, egy évre rá pedig a Fővárosi Művelődési Házban többedmagával beindította az első magyar Magnós Klubot.
Később a Közgazdasági Egyetemet otthagyva kizárólag a zenére tette fel az életét – és voltaképpen abból is élt egészen nyugdíjba vonulásáig. A klasszikus diszkózás mellett sok mindent bevállalt: többek között ő mutatta be az Illés zenekart és készített a tagokkal interjút annak 1969-es első albumán (a korábban megjelent dalokat és négy új számot tartalmazó Nehéz az úton), 1970 szeptemberétől 1972 júliusáig ő vezette a Magyar Televízió első, még nem rendszeres zenei műsorát, a Tapsifülest, majd az évtized második felében a kéthetente jelentkező Egymillió fontos hangjegyet. Majd 1985 októberében ő vezette – Antal Imrével közösen – a Budapest Kongresszusi Központban a szocialista korszak első, rengeteg anomáliával terhelt szépségkirálynő-választásának döntőjét, amelyet egy fonyódi gimnazista, az akkor tizenhat éves Molnár Csilla nyert.
Generál – Zenegép (1977, az Egymillió fontos hangjegy című műsorból)
Emellett a hetvenes években az Omegával járta az országot.
Az ő igazi terepe azonban a diszkózás maradt. Kezdetben az Utasellátóban, a Könyvklubban és az Eötvösben tartott disc-jockey klubot, ahol akkoriban – mint egy TIT-előadáson – előadásokat tartott a zenéről. Aztán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nemcsak az Illés-klubot hozta létre (jelszó: az Illés játsszon, a Cintula diszkózzon, és mindenki táncoljon!), hanem a Műszaki Egyetem E épületében működő ifjúsági klubot is. Később a Kertészeti Egyetemen is diszkózott. Miközben a kocsmárosok egyre inkább őt hívták, hisz egy diszkóst olcsóbb volt kifizetni, mint egy teljes zenekart.
A rendszerváltozás előtti tevékenységét némileg beárnyékolja, hogy a Kádár-korszak könnyűzenei politikájáról szóló, 2015-ben megjelent Jampecek a Pagodában című könyvben annak szerzője, Csatári Bence azt állította: Kurucz Tibor néven 1966 és 1969 között írt jelentéseket az állambiztonságnak. E vádakat mindenesetre azóta is következetesen tagadja.
A nyolcvanas évek második felében jellegzetes mély orgánuma az éter hullámain is megszólalt, a Danubius Rádióban nagyjából azt valósította meg, amit a hatvanas években a Radio Luxembourgból éjszakánként levett: egy kereskedelmi szemléletű, könnyed, zenés adást. Viszont a Danubiusban már „csak” Keresztes Tiborként szerepelt. Miként az 1990-es években a Szerencsekerék című televíziós vetélkedő narrátori szerepében is.
A legnagyobb élményt számára 2001. június 2-a hozta, amikor a budapesti Népstadionban összeállt a hatvanas évek legendás beattriumvirátusa, az Illés, a Metro és az Omega, ő pedig a koncertek között az összekötő szövegeket mondhatta. Úgy érezte, akkor, ötvenhét évesen kell abbahagynia, és bár az éter hullámain még hallani lehetett összetéveszthetetlen (és rengeteg televíziós és rádiós reklámban szereplő) baritonját, ezen az eseményen vállalta utoljára a műsorvezetői szerepet.
Keresztes Tibor Cintula 78 éves – 2022. december 17.
