Miért is kellene az utolsó iskolai magyar nyelv és irodalom órával befejeződnie az anyanyelvi készség fejlesztésének? A kreatívírás-tanfolyamok a nyelvi önkifejezés különböző módjainak magasabb szintű elsajátítását, a szövegalkotási képesség sokoldalú fejlesztését ígérik. Szükségességükhöz nem fér kétség, hiszen szerzővé válik a gasztroblogot indító családanya, az oktatási oldalt működtető fizikatanár, a szolgáltatásait reklámozó személyi edző vagy az utazásairól, gyereknevelési tapasztalatairól, filmélményeiről webnaplót írók sokasága. Tömegeket ért el az „Ady-járvány”: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.”
A tanfolyamok egy része a stílusérzékenység tökéletesítését, a hatáskeltés eszközeinek gyakorlását, az íráskészség általános fejlesztését tűzi ki célul. Azonban szép számmal találkozunk meghökkentő felhívásokkal is: „két nap alatt íróvá képzünk”, „mindenkinek joga van könyvet írni” vagy „könnyedén megtanulhatsz kerek irodalmi formákat létrehozni”. Miről is van szó? Írótanfolyamról vagy írástanfolyamról? A magyar nyelv csodálatos érzékenységgel tárja fel a szavak valós értelmét. („Nem csak mi gondolkozunk, a nyelv is gondolkozik” – írja Kosztolányi.) Míg a kreatívírás-tanfolyam kifejezés az általános szöveglétrehozási képesség csiszolását sugallja, az íróképző vagy írótanfolyam, versírókurzus – a puszta szójelentés, de sok esetben a felhívás szövege alapján is – azzal kecsegteti az ügyfeleket, hogy írót vagy költőt farag belőlük, és egy-két hónapon belül saját nyomtatott kiadvánnyal büszkélkedhetnek. (Azt ugye senki sem képzeli, hogy a zongorázni tanulás zeneszerzővé teszi az embert?)
Bár a kreatív írás divatját a XX–XXI. század fordulója környékén Nyugatról vettük át, tanulható szakmaként a magyar kultúrában sem előzmény nélküli. Felidézhetjük Csokonai-tanulmányainkat: a XVIII. századi poétai iskolában a hallgatók klasszikus költők és rétorok módszeres tanulmányozása (sok esetben utánzása) révén tanulták meg a versírás és a szónoki beszéd alapjait. A XVIII. századi diákköltők szövegeinek hátterében ott munkál a lenyűgöző olvasottság, a több ezer bebiflázott latin és magyar verssor, ami még a kevésbé tehetségesek sorain is átüt. Ha nem is a képalkotás kreativitásában, de a sorok lüktetésében vagy a retorikai logikában. Pedig vélhetően a többségük nem pályázott költői-írói babérokra. Kántortanítók vagy jegyzők lettek, későbbi állomáshelyükön talán az egyetlen írástudók, akiknek alkalmasint versbe kellett szedniük a leghasznosabb tudnivalókat a gazdaságról vagy a főbb vallási tanításokról. Valószínűleg több kegyes népi énekszövegünket, frappáns lakodalmi rigmusunkat és egyéb alkalmi köszöntőnket tulajdoníthatjuk nekik. Lehet, hogy ez csak mesterkedés, nem költészet. Számukra szakma volt, ami valós igényt elégített ki, s akkoriban hasznos gyakorlati funkciót töltött be.
Aki ma vers- vagy írótanfolyamra jelentkezik azzal az előre kitervelt szándékkal, hogy költő vagy író válik belőle, megteheti minden különösebb feltétel teljesítése nélkül. A tehetség megfelelési kritériumait bajosan tudnánk körülhatárolni. De vajon becsületes dolog-e a gyanútlan, ám becsvágyó jelentkezőt a költővé-íróvá válás álmával kecsegtetni anélkül, hogy a tanfolyam szervezőjének fogalma lenne a jelentkező olvasottságáról? Vagy arról, hogy tud-e akár egyetlen verset is fejből?
Zrínyi Miklós így szabadkozik a Szigeti veszedelem esetleges lírai fogyatékosságai miatt: „Az én professiom avagy mesterségem nem az poesis.” A költészet tehát az ő szemében is szakma, melynek mesterfogásait nem volt ideje elsajátítani és csiszolgatni. „Idők kívántatnak – írja Kölcsey –, míg a művész a maga mesterségének sanctuariumába léphet”, „a regula még inkább tartozik a zsenire, mint más akárkire”.
A költő- és íróiskolák megjelenése és népszerűsége tehát arra is rávilágít, amit a romantika kora óta már majdnem elfelejtettünk: az irodalmi mű létrehozása nem csupán ihlet kérdése, hanem megfigyelés és bánni tudás a nyersanyaggal. A poeta natus a romantika korának enyhén túlzó mítosza. Ha végiggondoljuk a született zseninek ítélt költőinket – akikbe „nem verték tanítók bottal a költészetet” –, szembetűnő valamennyiük impozáns irodalmi műveltsége és pallérozott verstechnikája. Ma létezik egyetemi szintű alkotó vers- és prózaírás képzés, amely akár egy új irodalmi nemzedék bölcsője is lehet.
A művészi gyorstalpalók láttán azonban aggodalom fog el. A világháló lehetővé teszi az olvasók tömegéhez való azonnali eljutást, nincs kényes ízlésű főszerkesztő, sem kiadói akadékoskodás. Mondhatjuk persze, hogy a publikum reprezentatív zsűri, úgyis eldől, hogy ki marad a felszínen. Mondhatjuk azt is – utalva neves írók visszautasított kézirataira –, hogy a tehetségesek számára is megkönnyíti az érvényesülést. A kérdés az, hogy mindez milyen hatással van az általános nyelvi ízlésre, a nyelvi-esztétikai ítélőképességre, egyáltalán a szépirodalom fogalmára. Meg az, hogy mekkora piaca van a megnövekedett gyártásnak (hogyan változik az egy főre jutó írók és költők száma), és mi lesz a soha meg nem vásárolt könyvekkel.
Néha megkérdezem a tanítványaimat: Aki verset ír, az költő? És akinek megjelent legalább egy kötete? Vagy akinek a közösségi oldalon megosztott verseit néhány százan lájkolják?
Talán a legtöbben írtunk már verset ifjúkorunkban. Esetleg novellát. Lehet, hogy pillanatnyi örömet szereztünk valakinek egy alkalmi, személyre szóló alkotással. Lehet, hogy szerelmet vallottunk vele. Az is lehet, hogy senkinek se mutattuk meg, de akkor, abban a pillanatban terápia volt. Utólag pedig örülünk, hogy régebben nem volt alkalmunk a széles nyilvánosság elé tárni remekműnek éppen nem nevezhető próbálkozásainkat.
Ha az írás- és írókurzusokon valamit mindenképpen tanítani kellene, az az ízlésbeli önkontroll. Valamiféle belső elvárás (ha a könyvkiadás személyes joggá válásával külső már nincs), hogy mi az, ami megérdemli a nyilvánosságot. És mi az, amit csak szűk körünknek vagy magunknak írjunk (tegyen elégedetté az alkotás öröme, önreflexív vágyunk kiélése), s szemérmes Berzsenyiként inkább az asztalfiókban rejtegessük.
A második esetben ugyanis elég, ha „csak az olvassa versemet, ki ismer engem, és szeret”.
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
