– Téged mi érdekel a fociban? – kérdezett vissza a fotós kollégám, amikor tavaly novemberben elújságoltam, hogy dupla számot fogunk szerkeszteni a témában.
– Az, hogy a játékosok hogyan hoznak nagyon gyorsan döntéseket, meg mitől lesz jó egy csapat. Nem tudom, van-e olyan ember Magyarországon, aki kimondottan ezzel foglalkozik.
– Sisa Tibor.
– Meg az is érdekel, mit mond az edző egy igazán fontos meccs előtt. Az biztos nem olyan, mint az iskolai ballagás, ahol sorolják a közhelyeket a nagybetűs életről.
– Sisa Tibor – ismétli meg.
Miközben feljegyzem a nevet, ő már meséli is, hogy Sisa Tibor egy kiváló edző, Döntésképesség és kreativitás fejlesztése a labdarúgásban címmel többkötetes könyvet írt a témában, és ő már évtizedekkel ezelőtt is motivációs beszédeket tartott az öltözőben, ezekből szintén megjelent nyomtatásban egy válogatás.
2008-ban a magyar U19-es válogatottal 3. helyet ért el az Európa-bajnokságon, kijuttatta a csapatot az U20-as világbajnokságra. Szécsény, Fülek, Salgótarján, Balassagyarmat, Vác, Tatabánya FC, Diósgyőr, Budapest Honvéd (Magyar Kupa-győztes), Kaposvári Rákóczi FC, Gyirmót FC – néhány állomás az edzői pályáján. Csaknem kétszáz NB I-es meccsen ült kispadon, volt az Év legjobb edzője, és megkapta a Magyar Labdarúgásért Érdemérem ezüst fokozatát is. De dolgozott a kuvaiti al-Szahelnél, és volt az Egyesült Arab Emírségekben az al-Vahda utánpótlás szakmai igazgatója is. Innen hívta haza 2016 végén a Magyar Labdarúgó-szövetség, hogy legyen az edzőképző központ igazgatóhelyettese, 2016-tól 2020-ig töltötte be ezt a tisztséget. Jelenleg az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen tanít, emellett az UEFA-nál dolgozik observerként és instruktorként is, azaz módszertani és elméleti szaktekintélynek számít: a döntésképesség, a kreatív játékosok képzése, a tér- és időnyerés, a taktikai trendek vagy a motivációs lehetőség a labdarúgásban – ezek mind olyan témák, amelyekben nemzetközi szinten is figyelnek Sisa Tibor tudására.
„Gondolj bele, évekig enyém lehet Maradona!”
Egy alig több mint négyszáz fős Nógrád vármegyei faluba, Ipolytarnócra látogatunk. Itt él Sisa Tibor és a felesége egy csaknem háromszáz éves házban. Ami itt fogad, az egy külön világ, ahol mindennek rendje és értéke van, mindenhez igazi kapcsolat fűzi azokat, akik otthonuknak tudják e helyet. Megmenteni a régi gerendákat, megőrizni az ablakszemeket és ajtófélfákat, felújítani egy több száz éves házat helyi építőanyagokból, fákat ültetni, szénabálákkal fűteni, nem kifosztani a természetet, szeretettel gondozni a növényeket és állatokat – ez nekik alapvető viszonyulásuk a világhoz. Emlékek között ülünk le beszélgetni, a falon fotók, dokumentumok, nagy pillanatok lenyomatai.
Tanár vagyok, aki a tanítás mellett edzősködött. Nem edző, aki tanított is – jegyzi meg Sisa Tibor, amikor arról kérdezem, mi motiválta arra, hogy az NBI-es edzőség mellett hosszú ideig egészen kis gyerekeket is eddzen, akikkel még nem lehet olyan látványos sikereket elérni, mint például egy Eb-re kijutás. – A gyerekkor nagyon meghatározó. Akkor tudsz igazán hatással lenni egy ember életére. De ez szakmailag is különleges időszak: ha valahol lehet egy edzőnek Maradonája vagy Puskása, az épp a gyerekkor, a játékos tízéves koráig, mert utána elviszik. De gondolj bele, évekig enyém Maradona! Én segíthetem őt Maradonává válni. Ez fantasztikus érzés. Amúgy is aggályosnak tartom azt a gyakorlatot, amikor a tehetséges gyereket kiszakítják a saját közegéből, mert az értékrend is ekkor alakul ki, ezért fontos lenne, hogy ne csak azt lássa, hogy a nagyoknak milyen órájuk, cipőjük, tetoválásuk van, hanem a nevelés is nagyon fontos. Az különösen számít, hogy milyen ember válik belőle, ez meghatározza azt is, hogy jó labdarúgó lesz vagy sem.
Mi kell ahhoz, hogy egy gyerek jó legyen a pályán?
Hogy sokat focizzon. Szeressen focizni. És lehetőleg ne utáltassák meg vele.
Tíz-tizenegy éves gyerekek ma már gyakran arra panaszkodnak, hogy hiába mennek le a pályára, nincs kivel focizni, mert sokan online játszanak.
Ez nemcsak a foci miatt gond. Hiszen ebben a korban a kinti játékokkal, a közösségben és a friss levegőn tartózkodással, mozgással alakulna ki számos olyan készségük, amely az egészséges emberré válásban segíthetné őket. A jó labdarúgáshoz nem elég, hogy van heti négy-öt edzése. Naponta több óra szenvedélyes játék kellene ahhoz, hogy igazán fejlődjön egy gyerek. Ehhez azt kell elérni, hogy „függő” legyen, hogy a foci a szenvedélyévé váljon. Gyakran szoktam emlegetni azt az időszakot, amikor a ludányhalászi általános iskolában tanítottam, és az órák után jártam Tatabányára NB I-ben edzeni. Egyik reggel hallom, hogy valami koppan az ablakon. Kinézek, és ott áll egy kicsike gyerek reggel hatkor, mínusz tíz fokban, sísapkában, csak a szeme látszik ki. Odakiált, hogy Tanár úr, hát nincs edzés? Nézem, hát ez „Jockey bácsi” – ez volt a beceneve. Mondom, Jockey, egy óra múlva lesz, de maradj ott, jövök. Átmentünk az iskolába, a takarító néni ott dolgozott bent a tornateremben, mi meg a másik oldalon Jockey bácsival edzettünk. Ezt kell elérni, hogy egy gyerek ennyire szeressen és akarjon focizni. De ez csak úgy alakul ki, ha sokat játszik. Mert akkor, ha egyetlen nap kimarad, már nagyon hiányzik neki. A labdarúgás bajban van. Nem biztos, hogy jól hangzik, amit mondok, de az UEFA-nál is sokan ezt mondják. Ma már nincsenek meg azok a sztárok, mint volt Messi vagy régen Kocsis, nincs meg a minőségi extra különbség. Most már egy csomó kreativitásmentes, egy kaptafára nevelt „szürke” játékos van, tisztelet a kivételnek. Pedig úgy néz ki, sok mindenre figyelnek, ott a videóelemzés, a modern technikák, ilyen-olyan szakértők, és óriásit fejlődött sok minden, de maga a labdarúgás minősége nem, a különleges játékosok felnevelése megtorpant. És emögött sok minden lehet, módszertani és egyéb problémák, de talán főként az, hogy rossz rendszerre lett építve a labdarúgás, mert azt hittük, hogy pénzre kell alapozni, holott ezt a szenvedélyre kellene építeni, a belső motivációra és alapos edzői tudásra. Arra, hogy Jockey bácsi reggel hatkor jöjjön, és dobálja a követ az ablakra, hogy menjünk már focizni. Márpedig a pénz nem fog belső motivációt adni.
Egyik lehetőség az óvodák, iskolák, sportiskolák rendszerbe illesztése. Mert az iskolába be kell mennie a gyereknek. A klubba nem biztos, hogy eljut minden tehetség, hiszen tagdíj van, cipőt kell venni, esetleg messze van. Hány olyan gyerek lehet, akit emiatt elveszíthetett a sportágunk! Viszont az iskolába bemegy mindenki. Ha oda jó tanárokat, jó edzőket küldünk, felismerik a tehetségeket és segíteni tudják őket. A Góliát programban és a Bozsik programban is a kezdetektől ott voltam. Az edzőképző vezetőjeként az egyetemekkel való együttműködést ezért is indítottam el, és az egyetemi tanításban is ez motivált: ha a testnevelőkkel megszerettetem a futballt, akkor majd fociztatni fogják a gyerekeket. Eddig csaknem ötszáz tanárt tanítottam már, ha ötszáz tanár ötszáz iskolába megy el, és ötszáz iskolában fociznak a gyerekek, akkor kialakulhat az a bizonyos szenvedély és a belső motiváció, lesz eredmény. Amikor a kilencvenes években a gyerekek fociztatását tagdíjhoz kötötték, csak az tudott jönni, aki ki tudta fizetni. Már ezzel elkezdtük a szegényeket kitolni a rendszerből. Majd a kétezres években a szülők elkezdték autókkal hordani a gyereket különböző klubokba edzeni. Tehát ez azt is jelentette, hogy oda már csak az jutott el, aki nemcsak hogy ki tudta fizetni, de a szülei is elég „motiváltak” és tehetősek voltak ahhoz, hogy hetente többször elvigyék őt edzésre. Ezzel még kijjebb löktük a szegényeket és azokat, akiket a család esetleg nem tudott támogatni ebben. A 2000-es éveket szoktam nemzetközi csapásként emlegetni, mert teljesen biznisz lett a foci – lett ilyen cipő, olyan cipő, mindenféle termék, így több százezer forintba is kerülhet, ha focizik a gyerek.
Mára a szegényeket szinte teljesen kilöktük a fociból. Korábban viszont elég volt egy labda, letettek négy téglát, az volt a kapu, összecsődültek a gyerekek, és órákig fociztak. Hallhattuk, hogy a Liverpool például úgy igazolt játékosokat, hogy nekik ők kellettek, a dél-amerikai szegények, akik mezítláb játszottak az utcán, mert bennük volt egy olyan küzdőszellem, ami le tudta győzni a többieket. Ez az úgynevezett belső motiváció. Mi ezt teljesen eldobtuk. Ez nem azt jelenti, hogy a gazdag vagy befolyásos szülő gyereke ne lehetne remek focista, szó sincs róla. De ki tudja, ott kinél van meg a szenvedély, nem-e esetleg a szülőknél? Olvastunk olyan statisztikákat, hogy az utánpótlás játékosok nagyon nagy százaléka már a húszas évei elején abbahagyja a labdarúgást. El kellene gondolkodniuk a felelősöknek, hogy vagy a kiválasztás, vagy a módszer, vagy maga a rendszer nincs-e rossz alapokra építve. Vagy esetleg nem tudás- és kompetenciaalapon lett kiválasztva az oktatói és edzői gárda. Mert az sem magyarázat, hogy ez a generáció mennyit ül a képernyő előtt – mindig olyan generáció van, amilyet nevelünk. Mi döntjük el, hogy mit tartunk értékesnek: a külsőségeket – a belőtt hajat, a tetoválást, a drága órát, a drága cipőt – vagy a szenvedélyt, a csapatszellemet, az értékrendet, kompetenciát. Mondom ezt az utánpótlásra vonatkoztatva, mert a Rossi és a felnőttválogatottja minden dicséretet megérdemel, de látjuk, hogy a honosítás és nem a felépített nevelési bázisok tudtak ebben besegíteni.
„A foci megtanítja a focit”
Mi kell ahhoz, hogy igazán fejlődjön a futballban egy gyerek?
Sok minden, de csak egy példa: a kicsiket be kell tenni a nagyok közé. Ezt se én találtam ki, hanem a grund. Egy kilencéves kisgyerek egy tizennégy évessel szemben nem minden helyzetben egyenrangú ellenfél, ezért a hátrányát kompenzálnia kell például technikával, döntésképességgel. A foci ezt meg tudja tanítani: figyelemmegosztó képességet, döntésképességet, labdaérzékelést, helyzetfelismerést, együttműködést – elég komoly dolgok ezek. Azt szoktam mondani az egyetemen a leendő testnevelőknek, hogy ígérd meg, hogy még a szünetekben is fociztatod a gyereket. Mert a foci megtanítja a focit. Te csak vigyázz, ne verekedjenek össze. A másik és komolyabb verzió, hogy érts hozzá. Mivel ma már keveset fociznak a gyerekek, az edzőknek nagyon kell érteniük a labdarúgáshoz, mert csak tudással lehet felgyorsítani a fejlődést. Ezért én a tudás- és kompetenciaalapú labdarúgásban és edzésben hiszek.
Sorolok néhány éles megjegyzést, amelyet időnként hall az ember. A grund törvényei már gyerekkorában szembesítették az embert a határaival, de most mintha abba az irányba haladnánk, hogy ha valaki gyengébb valamiben, felmentik, neki nem kell odatennie magát. Olyan, mintha kipárnáznák a valóságot, hogy a gyerek ne sérüljön a kudarcoktól, de valójában már ekkor lemondanak róluk és arról, hogy fejlődhetnek. Ugyanekkor ezzel párhuzamosan kitermelik a kivételesen tehetségeseket is, akik olykor primadonnaként viselkednek, hiszen tudják, hogy ők jobbak a többieknél, és hogy őket nem fogják lecserélni. Ez úgy tűnik, élesen megmutatja a pedagógia fonákságait.
Igen, sőt hoztak már olyan döntéseket is, hogy nem kell versenyeztetni a gyermekeket, mert ez nem lesz jó a lelki fejlődésüknek. Ami addig működhet is, míg nem jön el az első stresszes helyzet az életben, aztán akkor kiderül gyorsan, hogy a nyomáshoz való hozzászoktatásnak is az élet és nevelés részének kell lennie. Sőt itt jön az, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztésének is sokkal hangsúlyosabbnak kellene lennie. A gyereket nem volna szabad csak azáltal lemérni, hogy mit tud például matematikából vagy mennyi gólt rúg, hanem elsődleges szempontnak és elvárásnak kellene lennie, hogy empátiával rendelkező jó emberré váljon, és megértse, hogy a siker szinte mindig együttműködés és egymás elfogadásának eredménye. A labdarúgásban is a nevelés a kulcs. Mert csak így tudom elérni, hogy a sztárjátékos is figyeljen másokra, hogy megértse, hogy ez egy csapatjáték, alkalmazkodnia kell, mert a csapat nélkül ő sem győzhet. Itt együtt kell haladni. Azt szoktam mondani, hogy ne az öltözőben, az utcán vagy a kocsmában legyél sztár, hanem a pályán. Szerintem a tehetségtől kellene a legtöbbet elvárni, és önreflexióra is kell nevelni, meg felelősségtudatra, áldozathozatalra. Ezt a példát szoktam emlegetni: mondom, hogy vigyétek le a kapufát, és meg lehet figyelni, hogy van olyan „sztárjátékos”, aki az ilyen feladatokban nem teszi oda magát, esetleg csak épp rajta tartja a kezét, de nem cipeli, nem igyekszik hasznos lenni, tenni valamit a többiekért. Aki jó, olykor kiváltságosként viselkedik. Lehetőleg úgy kell nevelni, úgy kell kommunikálni, hogy ő maga is akarjon a közösség része lenni. Az edző hitelessége nagyon fontos tényező abban, hogy a nevelés tényleg érvényre jusson. Mindenkivel meg kell értetni, mi a dolga, hogyan kell segítenie a közösséget, és hogy hozza ki magából ő is a legjobbat. Ez mind nevelés, pszichológiai ráhatás, motiváció – de sajnos a labdarúgásban keveset foglalkoznak ezekkel, pedig ezeken múlik szinte minden.
Ön hogyan ismerte fel mindezt? Mit tanult például Szojka Ferenctől?
Sokat segített, hogy felismertem, nekem nem fog jutni ajándékból kinevezés, és csak a saját erőmből, küzdelmeimből, magamnak végzett tanulmányaimból és az évtizedes tapasztalataimból juthatok csak előre. Emellett fontos volt, hogy nagy tisztelettel és odafigyeléssel fordultam az öregek tapasztalatai felé, mert az az esszenciája volt a szakmának és az életnek. Szojka Feri bácsit nagyon szeretem, áldott jó ember volt. Huszonnyolcszoros válogatott, az ötvenes évek ikonikus nógrádi játékosa, aki Puskásékkal játszott. Ő volt a fociban a magyar DNS hordozója és átmentője Salgótarjánban. Az edzőm és később edzőként a segítőm volt, próbáltam az összes ismeretét megtudni, és megérteni, mi volt az Aranycsapat titka. Talán ezért is írtam könyvet a magyar labdarúgás DNS-éről, az évek folyamán kikutattam harminc olyan sajátosságot, amelyet máig használ az európai labdarúgás – ezek inkább a teljesítőképességről, a technikáról, a taktikáról szólnak és nem a nevelésről.
A magyar futball kialakulása az angol Jimmy Hogan munkájának és tudásának eredménye, ő az MTK edzőjeként az 1920-as években stílust teremtett, megtanította a skót passzjátékot, a technikai labdarúgást, és a hatvanas évekig ezen alapult a hazai futball. Utána nálunk irányt tévesztettek, megpróbáltak mindenféle külföldi mintát importálni, és ez nemcsak azért volt káros, mert eredménytelen volt, hanem mert az évtizedek alatt a hazai labdarúgó-társadalom egy-két kivételtől eltekintve elfelejtette azt, amiben a magyarok igazán jók voltak. Ma is nagyon sok tőlünk származó innovatív megoldást használ a nemzetközi futball. Például ilyen a tükörszélső – a tanítványaim Messit szokták példaként említeni, de ez is egy magyar találmány, csak nálunk korábban kidobták, mert azt mondták, a régiek tudása lejárt lemez. Számos olyan dolog van, amelyet mások átvettek tőlünk, nálunk viszont nem őrizte meg a szakma, aztán most úgy próbáljuk visszatanulni, hogy importáljuk innen-onnan a „saját régi” tudást. Ezért is írtam meg a magyar DNS-ről szóló munkámat, hogy legyen dokumentálva, honnan jöttünk, hová tartunk, mi illik hozzánk és ki mit akar nekünk eladni.
„Hátha egyszer majd valakinek pont erre lesz szüksége”
Rekonstruálható és újratanulható, milyen volt a magyar futball a fénykorában?
Igen. Sok-sok könyvet sorolhatnék, de én most a legnagyobb terjedelműt említeném. Csanádi Árpád az ötvenes években összeszedte, integrálta, a könyveiben összegyűjtötte (akkor még nem ismerték nagyon a plagizálást) az addigi tudást, és az ő könyvéből is látszik, hogy akkor még nagyon sokat tudtunk itthon a labdarúgásról. Persze a megnevezések változnak az idővel, de a lényeg a labdarúgó-gondolkodás, a futballkultúra. A helycserés támadás, a megtévesztés, a rövid passzokkal kikényszerített technikai labdarúgás, az ehhez kapcsolódó módszertan és filozófia tanulható. Például Szojka Feri bácsi nem mondott soha olyat, hogy ez a magyar DNS, hanem szólt, ha valamit idegennek érzett: „Figyelj már, Puskás Öcsiék nem ezt csinálták.” Ő azt tudta vagy inkább érezte, hogy van olyan játék és technika, amelyik illeszkedik hozzánk, abban jók vagyunk, és felismerte azt, amelyik nem a sajátunk, és ezért nem is tudunk jók lenni benne.
Például a Szovjetunió erőfocija ilyen – náluk a nagy mennyiségű játékosból a kiválasztási kritériumok révén más fizikai szinten voltak a labdarúgók. De a grund megtanít kompenzálni a hátrányt – ha a fizikai képességek terén lemaradásunk volt, technikával, kreativitással, taktikával kompenzálni tudta a magyar foci. Úgy gondolom, hogy a nagy egész kis részletekből áll össze, ezért az elmúlt évtizedek alatt sok mindenbe beleástam magam, hogy összegyűjtsem az ismereteket, megértsem, és segíteni tudjak magamnak, tanítványaimnak, a magyar labdarúgásnak. Van egy kidolgozott szakmai programom, gyakorlatban is kipróbált elméletem, amelyet át szerettem volna adni, de félbetört ez a dolog, pedig még lett volna mit kifejtenem. Három könyvet tudtam kiadni, de még négy vár kiadásra. Amihez mostanában jött egy újabb is, mert nevelőedzőként több mint száz játékost építettem be a felnőtt-labdarúgásba. A magyar fiatalok beépítése mára szinte eltűnt a gyakorlatban, és az elmélete ki sincs dolgozva. Most írtam ebből egy könyvet, hogy milyen elmélete és gyakorlata van szerintem a játékosok beépítésének az utánpótlásból a felnőttcsapatba. Hátha egyszer majd valakinek pont erre lesz szüksége, és megnézi, Sisa mit gondolt erről.
Az a figyelem, amellyel mások játékát, munkáját értelmezni igyekszik, egy több évtizedes kutatás motorja lett. A hetvenes években látott egy tizenegyest, amelyet a németek ikonikus kapusa, Sepp Maier nem tudott kivédeni. A csehszlovák Antonín Panenka nekifutott, majd nagy láblendítés után leheletfinoman csak alányúlt a labdának, amely így nem a kapus által kikövetkeztetett irányba repült. A könyvében említi, hogy ez vetette fel önben a gondolatot, hogy a góllövés is tanulható, és évekig kutatta ennek a hogyanját. Érdekes szempontot hozott be azzal, hogy nem a csatárt kezdte figyelni, hanem a kapust, és összetett számításokat végzett a reakcióidő becslésére. A természettudósok közt látunk ilyet, de az nem magától értetődő, hogy valaki a fociban egy problémával évtizedekig bíbelődik. Önt mi nem hagyta nyugodni a döntésképesség témában?
Onnan kell kiindulni, hogy a labdarúgás a szenvedélyem, és én nemcsak a gyakorlatban, hanem az elméletben, a vizsgálatokban, a kutatásokban is örömömet leltem. Hiába van négy diplomám, hiába a nyelvvizsgáim, én mindig ott találom magam, ahol a labda és a láb találkozik. Így születtek a szakmai könyveim, publikációim is. Korábban ez nem volt felkapott téma, manapság viszont az élet mindenféle területéhez kapcsolódva számos könyv születik a döntésmechanizmusról és a tudatosságról. Nem mások elméleteit igyekeztem átvenni és azokkal kérkedni, hanem egy sajátot alakítottam ki a kutatásaim nyomán a labdarúgásban. Már ott a kezdeteknél éreztem, hogy a labdarúgás sokkal több apró dolog függvénye, mint azt hinnénk. Például van lehetőség időnyerésre, mert ha megtévesztést kapcsolok a technikai elememhez, az ellenfélnek több alternatívás választ kell adnia. A különböző helyzeteket modelleztem, elméleteket dolgoztam ki, és ezeket gyakorlatban is teszteltem – ez volt az egyetemi szakdolgozatom alapja, és évtizedek alatt a könyveimben is ezt bontottam ki. Rettentő jólesik, hogy az UEFA-nál kíváncsiak a tudásomra. Magyarországon ez máshogy van. Nem is tudom, kinek irkálom a dolgaimat, de valami az embert mégis arra hajtja, hogy hagyjon hátra valamit. És azt csak addig teheti meg, amíg itt van. De ha most nem kíváncsiak erre, leírom, amit tudok, hátha később lesz, akit érdekel. Nem akarom, hogy amit negyven év alatt összegyűjtögettem – tapasztalatot –, csak úgy elvesszen.
Az én könyveim magánkiadásban jelentek meg, tehát Sisa Tibor családja áldozott arra, hogy több kötetben hozzáférhető legyen ez a módszertan – például több mint kétezer videót, több mint 150 animációt és több mint 150 rajzot készítettem, hogy érthetőbbek legyenek a döntésképesség és kreativitás fejlesztésére hozott példák, és ezek QR-kódokkal bekerültek a könyvbe. Óriási munka volt, és a kiadásról ne is beszéljünk, de fejcsóválva nézem, hogy a könyveimből már többen írtak más könyvet hivatkozás nélkül. Ezt plágiumnak hívják. De egyelőre még nem harcolok ez ellen. Mert ha megpiszkálnám, könnyű lenne bizonyítani, melyik információ honnan származik. Ugyan ki kutatta rajtam kívül 35 évig a döntésképességet a futballban? Mindenesetre mindent levédettem, és eljöhet az idő, amikor lépek az igazamért. És még véletlenül sem a pénz miatt teszem majd ezt, mert a pénz sosem érdekelt, és én nem azért edzősködtem, írtam könyveket, tartottam előadást. Sőt amikor én edzősködtem, nem volt pénz a fociban, nem úgy, mint most. A labdarúgás szeretetéért, a szenvedélyéért csináltam. A feleségem is, én is tanáremberek vagyunk, ez kísérte végig az életünket. Nem a pénz boldogít, mondják, viszont törődtek velünk ilyen szempontból is az égiek, hogy ne legyen gondunk, és érdekes módon nem az, akinek szenteltem a munkásságom, a magyar labdarúgás, hanem az arab labdarúgás segített ki minket.
„Ha nincs sztori, nem játszunk”
Válasz – A labdarúgás belülről címmel a motivációs beszédeiből is megjelent 33 történet. Itt érzékelhető egy erős pedagógiai hozzáállás, de valójában nem a foci áll a középpontban, hanem olyan értékek, mint az összefogás, hazaszeretet, küzdelem, kitartás, újrakezdés, bátorság. Miért tartja fontosnak a motivációs beszédeket?
Tanárként is hiszek a szavak erejében, a nevelésben, az értékrend kialakításában. Az öltözőben és a pályán is mindig igyekeztem nevelni. Nagyon nem mindegy, mit mondunk, és ennek ráadásul igaznak is kell lennie. Meggyőződésem, hogy a labdarúgásban is nagyon fontos a nevelés és többek közt az érzelmi intelligencia fejlesztése. Ehhez egyik jól bevált eszköz a motivációs beszéd vagy videó – ezt sem én találtam ki, de talán Magyarország labdarúgó-öltözőiben én lehettem az első a nyolcvanas évektől, aki kidolgozta ezt a módszert. Nemcsak a beszédek hatása érdekes itt, hanem az is, hogy edzőként hogyan érez rá az ember arra, milyen megerősítésre van szüksége a csapatnak. Az elmondott történetek által hogyan lehet érzékelni, hogy a játékosok csapattá váltak vagy sem, képesek-e fejben ráhangolódni ugyanarra a gondolatra, van-e közös céljuk akár a meccs megnyerésén kívül is. Röviden: a közösségépítés egyik kulcsa is lehet a motivációs beszéd. De az is egy folyamat, ahogy ez beépül a felkészülési rutinba. Nem állítanám soha, hogy a motivációs beszéd miatt nyert volna bármelyik csapatom, hiszen a meccs alakulása az ő érdemük. Én csak segíteni tudom őket – mondjuk úgy, hogy pluszenergiát tudok adni a motivációval, mert a csapat akkor beletesz valamivel többet –, egy pluszerőfeszítés, pluszfigyelem, pluszfókusz jelenhet meg. Volt olyan is, hogy ki akartam hagyni a „sztorit” – a játékosok így hívták ezeket a beszédeket –, mondtam, hogy nincs miről beszélni, nyerni kell és kész. Erre a csapat leült karba tett kézzel, hogy ha nincs sztori, nem edzünk. Ez a „zendülés” olyan jólesett, hogy még ma is beleborzongok! Aztán persze sztori is lett, és a meccs is jól sikerült.
Volt olyan eset, amikor végül nem azt a beszédet mondta el, amelyet eltervezett?
Hogyne! Például akkor is, amikor az volt a meccs tétje, hogy kijutunk-e az ifiválogatottal az Európa-bajnokságra, és a portugálok ellen játszottunk, akiknek nagyon jó csapatuk volt. Az edzésen még minden rendben volt. Másnap meccs. Éjszaka megírtam a motivációs beszédet, volt benne minden: magyar címer, felelősségtudat, és hogy rajtunk a haza tekintete. De amikor reggel lementem a gyülekezőpontra, már láttam, hogy valami nem stimmel. Elmentünk reggelizni, és síri csönd volt. Még a kanál se csörrent, úgy ettek, pedig délután jön az összecsapás, és életük legnagyobb mérkőzését játsszák. Na, mondom, Tibi, itt baj van, megérkezett a nyomás. Még csak az kellene nekik, hogy én most jöjjek a címerrel meg a hazával. Volt egy órám másik motivációs beszédet választani.
Miről szólt az újragondolt beszéd?
Láttam, hogy agyonnyomta őket ez a helyzet, és úgy gondoltam, valami terhet levevő kell. Egy valós történetet mondtam egy volt játékosomról, de mondhatom, barátomról, Oláh Tibiről, aki nagyon jó kapus volt, és akiben sosem csalódtam. A csapatból páran ismerték is, és bólogattak, hogy Tibi nagyon jó. Mesélem nekik, hogy Tibinek voltak érdekes dolgai, például volt olyan, hogy mentünk edzésre, és amikor Rétságon jártunk, megszólalt az autóban:
– Holnap kellene rúgnunk legalább három gólt, hogy nyerjünk.
– Kellene – mondom. – Legalább három, mert jó csapat ellen játszunk.
– Hát akkor figyelj ide – mondta –, szerintem akkor menni fog, hogyha itt a rétsági körforgalomban három kört megyünk.
Mondom, Tibi, ne bolondozzál.
– De hidd el, az fog segíteni, én érzem.
Jó, mentünk három kört a körforgalomban, hogy Tibi megnyugodjon. A kamionos, aki mögöttünk jött, csak nézett, hogy mi folyik itt.
A csapat ekkor már kezdett kacagni a történeten, oldódott a feszültség. De folytattam:
Egy másik alkalommal megyünk a meccsre, amikor Tibi megint megszólal:
– Figyelj már ide! A tehenek a múltkor nem azon a domboldalon voltak, ez így nem lesz jó.
Mondom, Tibi, csak nem mondod, hogy át kell hajtani őket, ne idegesítsél ilyenekkel.
– Tudod, hogy én babonás vagyok – néz rám.
Megálltunk, áthajtottuk a teheneket a másik oldalra. Aznap is nyertünk.
Ekkor már mindenki röhögött.
De jött még egy epizód – egy másik utunkon azt mondja Tibi: Figyelj ide! Tudod, hogy szeretem a zenét, és én akkor tudok igazán jól védeni, hogyha Jimmyt hallgatunk. Mondom, ki az a Jimmy? Mert én Kuvaitban edzősködtem kint, amikor Jimmy karrierje nélkülem is beindult. Előkapott egy kazettát, benyomta, mentünk. „Szeress úgy is, ha rossz vagyok…” Meg ilyenek. Hetekig, hónapokig hallgattuk edzés előtt, edzés után. Egyszer Tibi megsérült, és nem tudott jönni velünk két-három hétig. Mentem a kocsival, egyszer csak betoltam Jimmyt, és innentől én is hallgattam kérés nélkül. A srácok csak néztek. Aztán egy másik alkalommal jöttünk hazafelé, és mondtam Tibinek, hogy Tibikém, nézd már, én is hallgatom Jimmyt. Kérdem, mi ennek a titka. És akkor Oláh Tibi azt mondta nekem: Én nem értek hozzá, tudod, hogy zenélni se tudok. Csak egyet tudok, és ha azt észreveszem valakin, akkor azt tudom szeretni. Én azt látom, de inkább azt érzem, hogy Jimmy a szívéből énekel…
– Ő szívből énekel, én csak ezt érzem – mondta, és többször a szívére ütött a jobb kezével…
Erre az ifiválogatott srácai közt már síri csönd volt. Ekkor kis szünet után azt mondtam nekik: Figyeljetek, gyerekek! Lehet, hogy a portugál csapat jobb. Lehet, hogy ők nyernek. De senki nem fog titeket hibáztatni. Higgyétek el, senki sem. Én vállalom a felelősséget. Csak egyetlenegyet csináljatok: szívből játsszatok! – és jobb kezemmel a szívem fölötti magyar címerre ütöttem… Azt fogják látni a lelátókról, meg a tévében is. Ha te ebbe beleteszel mindent, ők ezt megérzik. Mindannyian tudni fogjuk, hogy te a szívedből játszottál és mindent megtettél. És ha nem sikerült, tudomásul vesszük. Ennyit szeretnék. Semmi mást. És ezt is tették mindannyian. Szívből játszottak. Nem állítom, hogy a motivációs beszéden múlna a meccs végeredménye, mert nyilvánvalóan nincs ekkora hatása, de azt igenis meghatározza, hogy a csapat fejben mennyire van egymásra, a mérkőzésre, a feladatra hangolva. Az is tény, hogy akkor megvertük Portugáliát, és ezzel kijutottunk az Európa-bajnokságra, ahol harmadikok lettünk. Ahonnan aztán kijutottunk az egyiptomi U20-as világbajnokságra. Érdekes, hogy az U19-es Eb 3. helyről már alig-alig beszélnek, pedig a szakmai berkekben köztudott, hogy az Eb sokkal erősebb mezőny, mint a világbajnokság. Eb-n a spanyolokkal, németekkel, portugálokkal kell játszani, a világbajnokságon meg Hondurasszal, Szaúd-Arábiával stb. A világbajnokságra kijutni nagyon nehéz, és nekünk ez sikerült, talán a motivációnak, pedagógiának, pszichológiának is volt ehhez köze. Mondták is páran azóta, hogy ennek a csapatnak és játékosoknak nagyon jó lett volna még Sisa tanár úr, mert lehet, sokkal több kijöhetett volna a későbbi pályafutásukból…
Mi az a plusz, amit valójában ad egy jól megválasztott motivációs beszéd?
Egy motivációs beszédnek sokféle célja lehet: levedd a terhet, lelkesíts, felelősséget ébressz, összehangold a csapatot – mindig az adott helyzethez kell igazítani, és ide kell a magas érzelmi intelligencia. Mert a döntéseinket az érzelmek is irányítják. Egy edzőnek kell tudnia az érzelmekre is hatni, mert az érzelmei révén tudom felhozni a játékos motivációját arra a szintre, ami szükséges. Volt, hogy verset is mondtam az öltözőben. Egy angol gyermekverset. A spanyol meccs előtt. Nagyon fontos mérkőzés volt. A spanyol csapat előző évben világbajnok és Európa-bajnok volt tele sztárjátékosokkal. Óriási nyomás volt a magyar csapaton. Ráadásul, ha nyerünk, akkor a spanyoloknak búcsúzni kell az Eb-ről, viszont mi ott vagyunk a világbajnokságon. Ez óriási tét még felnőtteknek is, de fiataloknak és az akkori sikertelen labdarúgásunknak különösen. Emlékszem, sokat törtem a fejem, mi legyen, hogy legyen. Jimmyt még egyszer nem mesélhettem el nekik.
Bementem a csapathoz. Mondtam, hogy nehéz meccsünk lesz, és képzeljétek el, megtudtam, mi a megoldás. Kiolvastam egy könyvből, és ha akarjátok, elmondom most nektek. A srácok feszülten figyeltek, és várták a győztes megoldást. Gyerekek, figyeljetek ide, tudjátok, tanár vagyok, és kivételesen mondanék egy verset.
A játékosaim kerekedő tekintettel összenéznek.
Nagyon egyszerű vers. Így hangzik – és kimérten, szinte minden szót lassan egymás után fűzve elkezdtem a verset:
„Egy patkószög miatt a patkó elveszett.
A patkó miatt a ló elveszett,
a ló miatt a lovas elveszett,
a lovas miatt az üzenet elveszett,
az üzenet miatt a csata elveszett,
a csata miatt a haza elveszett.
Máskor verd be jól a patkószegeket!”
Ez egy angol gyerekvers. Az angol gyerekeket így tanítják, hogy egy ilyen pici dolog miatt, egy kis szög miatt a haza is elveszhet, gyerekek…
A haza…
Egy hanyagul beütött patkószög mindent tönkretehet.
Nektek mi a fontos most? Hogy azokat a patkószögeket beverjétek. Mi a ti patkószögetek? Hogy becsúszok akkor is, amikor már tudom, hogy teljesen minimális az esélyem elérni a labdát… Amikor érzem, hogy már nem tudok futni, nincs bennem semmi erő, de még akkor is lépek ötöt… Amikor látod, hogy a társadat kijátszották, de akkor te ott leszel és segítesz… Mert egymásnak ti vagytok a patkószögek, higgyetek és bízzatok a társatokban, mert ő mindig ott lesz…
A ti patkószögetek az odaadás, a fel nem adás, a mindent beleadás, az egymásért küzdés – és ha ezt megteszed, hidd el, sikeres leszel itt, ezen a pályán és majd az életben is…
Aznap nyertünk 1-0-ra. Hatalmas öröm volt. Aztán hazajöttünk, és mindenki bejelentkezett, hogy valójában neki köszönhető a siker. Sisa Tibor pedig tanárként csak csendben nézte, hogy mitől olyan, amilyen a labdarúgásunk.
Fotó: Éberling András / Magyar Kultúra
