A retorikáról a történelemórákon is hallhattunk, eszerint az ókorban azok a politikusok voltak a rétorok, akik a polgárokat kívánták befolyásolni. Megjelenhet előttünk a kép, ahogy egy szakállas demagóg vagy néptribün egy hordón állva beszél az őt körülvevő tömegnek. Pozitív példaként beugorhat Démoszthenész vagy Cicero neve is.
De mi is valójában a retorika? Valóban üres?
A Magyar értelmező kéziszótár három jelentését tárgyalja a retorika szónak. A harmadik felel meg a köztudatban élő, lekicsinylő értelemnek: „Hatásosan csoportosított érvek, gondolatok szónoki(as) előadása.” A másik két meghatározás: „1. Szónoklattan. 2. Az értekező prózai írásművel szerkezetét és műfajait tárgyaló tantárgy, ill. tankönyv.”
A retorikára mint tudományra, tudományágra vonatkozóan mindhárom meghatározásban van igazság, de több is azoknál. Természetesen a szótár a szónak a magyar (köz)nyelvben meglévő jelentéseit gyűjti össze, s nem egy tudományterület teljes körű leírása a feladata. De akkor mivel is foglalkozik a retorika tudománya? A retorika (még) rövid(ebb) története következik.
A retorika az egyik legrégebbi tudomány vagy művészet, avagy mesterség. A görög tekhné rhétoriké kifejezést a beszéd mesterségének, a latin ars oratoria szókapcsolatot a szólás művészetének fordíthatjuk. A görög és a latin megfelelőjükhöz hasonlóan a magyar szónoklattan és szónok szavak egyaránt a szól, beszél igére vezethetők vissza. A rhétor szakszó először Arisztophanésznál fordul elő. Platónnál a Gorgiászban, majd a Phaidroszban jelenik meg a rhétoriké, a rábeszélés mestersége, amelyet így határoz meg: „A lelkek irányítása beszédek révén.”
A retorika első tudományos leírását Arisztotelész készítette el, aki szintén a meggyőzésre helyezi a hangsúlyt, amikor a következő definíciót adja: „Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit” (Rétorika 1355b).
Az ókori retorika legteljesebb összefoglalása Quintilianus Institutio oratoria című munkája. Quintilianus kitágította a retorika kereteit, mivel szerinte a szónok nem mindig rábeszél. Az ő meghatározása szerint „a retorika a jól beszélés tudománya”. A „jó” jelenti egyfelől a beszéd tisztességes voltát, másfelől a szakmai értelemben vett jóságát.
Láthatjuk tehát, hogy a retorika eredeti jelentésében van valami, ami a beszéddel, szólással, szónoklással kapcsolatos. A középkorban lényegében nem változtattak az ókori retorika rendszerén. Ekkor a hét szabad művészet (septem artes liberales) egyike volt, azonban a felsőoktatásból kiszorult, helyét a teológia, a jog és az orvostudomány vette át. Mivel a középkori államok társadalmi, politikai élete nem kedvezett a szónoklásnak, a retorika inkább az adminisztrációs ügyintézést segítette levelek, törvények, okiratok megszövegezésével és értelmezésével.
Több tudomány történetében fontos fejezet szól Augustinusról vagy Szent Ágostonról (Kr. u. 345‒430), aki a De doctrina Christiana (magyarul: A keresztény tanításról, 1944) című munkájában megkísérelte összeházasítani a retorikát és a kereszténységet. Művének első két fejezetében fontos megállapításokat tesz. Eszerint az írások egész tárgyalása a megértendők feltárásának módján és a megértettek előadásának módján múlik. Ugyanitt fogalmazza meg a szemiotika alapjául szolgáló gondolatokat.
„Minden tanítás vagy dolgok, vagy jelek körül forog. A dolgokat pedig jelek útján tanuljuk meg” (Szent Ágoston 1944: 12). Dolgoknak nevezi azokat a létezőket, amelyeket nem valaminek a jelölésére használunk. Azután vannak olyan dolgok, amelyek más dolgoknak a jelei egyben. Léteznek ezenkívül olyan jelek is, amelyeknek kizárólag az a szerepe, hogy jelezzenek, ilyenek például a szavak. A jel klasszikus augustinusi definíciója szerint a jel olyan dolog, amely önmagán kívül mást is jelöl (Szent Ágoston 1944: 12). Ma is tanítjuk ezt a definíciót az egyetemeken a Bevezetés a nyelvtudományba és a Jelentéstan kurzusokon.
A kora középkorban az ún. Karoling-reneszánsz legnagyobb alkotója, Alkuin (Alcuinus) Dialogus de rhetorica et virtutibus (Párbeszéd a szónoklattanról és az erényekről) címmel írt önálló retorikát. A retorikát polgári (azaz jogi) ügyekkel foglalkozó tudománynak nevezi, amely vádolni és önmagunkat tisztázni, azaz érvelni tanít.
Az ókori retorikát klasszikus retorikának is nevezik. A klasszikus retorika alapvetően grammatikai természetű és pedagógiai orientációjú, mivel leírta a beszéd nyelvtanát, elkülönítve a részeit és feltárva ezek kapcsolatát. A klasszikus szerzők megkülönböztették a retorika módszereit a grammatikától vagy a logikától, másrészt felfedezték a retorika politikai és etikai összefüggéseit. Elvégezték a beszéd részein kívül a szónok feladatainak, a beszédfajtáknak, a bizonyítékok típusainak, a stílus jellegzetességeinek a felosztását. Emellett olyan mintákba rendezték ezt a nyelvtant, amely lehetővé tette az oktatásukat.
A retorika rendszerében újítást a 18. századi brit „új retorika” hozott, amely a beszéd és a hallgató elméje közötti kapcsolatra helyezte a hangsúlyt, ezért a retorika történetével foglalkozó kutatók pszichológiai természetűnek nevezik. Olyan lélektani alapfogalmak jelennek meg a korabeli szerzők műveiben, mint az asszociáció, a szimpátia, a képzelet, az érzelem, az akarat vagy az erkölcsi megfontolás.
A 18–19. századi szerzők is kiterjesztették a retorika hatáskörét. Hugh Blair (1718–1800), az edinburghi egyetem retorika- és irodalomtanára egységes és logikus retorikai, irodalmi és irodalomkritikai ismereteket nyújtott a Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című, 1783-ban megjelent könyvében (magyarul 1838-ban jelent meg Kis János fordításában: Blair Hugó rhetorikai és aestheticai leckéi).
A középkori előzmények ismeretében nem meglepő, hogy a 18–19. században retorika alatt a prózai művek elméletét értették (szemben a poétikával, amelyet a verses művekre vonatkoztattak). Például Richard Whately retorikája (Rhetoric, 10. kiadás, London, 1872) érvelő fogalmazástan (Argumentative Composition).
Magyar szempontból kiemelkedik Acsay Ferenc A prózai műfajok elmélete című monumentális (790 oldal) összefoglalása (1889), amelynek első részében a mondatok szerkesztésétől az értekezés fogalmazásáig tárgyalja a prózai írásműveket, majd a második részben a szónoklattal foglalkozik.
Napjaink retorikája pedig szociológiai természetű, mivel úgy tekint a retorikára, mint a megértés és az emberi kapcsolatok fejlesztésének eszközére. A 20–21. századi retorikában párhuzamosan vannak jelen a különböző megközelítések, irányzatok, ugyanakkor a legtöbb iskola elismeri a többi létjogosultságát. A főbb irányok:
- Retorika mint jelentés
- Retorika mint etikai érték
- Retorika mint a motívumok, okok kutatásának tudománya
- Retorika mint érvelés, megismerés (kogníció)
- Retorika mint stílus
- Retorika mint műelemző módszer
- Retorika mint fogalmazástanítás
A felsorolásból is látszik, hogy ez a több mint kétezeréves tudomány nem csak üres retorika. De egy pillantásra még térjünk vissza az ókorba! A klasszikus retorikában megállapították, melyek a rétor legfontosabb teendői, hogy a közönsége elé állhasson. A szónok öt feladata:
- inventio (feltalálás),
- dispositio (elrendezés),
- elocutio (kidolgozás vagy stílus),
- memoria (emlékezetbe vésés),
- pronuntiatio (előadásmód).
Ha megnézzük a listát, nyugodtan feltehetjük a kérdést: mi mást csinál napjainkban egy riporter, egy reklámszakember vagy egy internetes tartalomalkotó? A Csak üres retorika? következő részében górcső alá veszünk néhány ízig-vérig mai (média)szöveget, vajon rátalálunk-e a (nem csak üres) retorikára.
Nyitókép: Periklész temetési szónoklata egy 1955-ös görög drachma hátoldalán. Fotó: Shutterstock/vkilikov
