Misi (Bálint Előd) tesztelés alatt álló hangulatjavítót, Zanoxot szed. A nagyanyjával él, érettségi előtt áll, semmitől sem retteg jobban, mint megszólítani a lányt, akibe évek óta szerelmes. Jankának (Erdős Lili) persze szintén tetszik a fiú, de ő, amilyen balfék, majdnem kihagyja az érettségi után tervezett bulit is. Amikor végül elszánja magát, és elindul, a lánnyal baj történik, és Misi is kórházba kerül, ahol a szomszéd ágyon fekvő, borvirágos orrú férfi (Dráfi Mátyás) házilag kotyvasztott pálinkával kínálja. A citromosüvegben hordott, gyanús ital és az antidepresszáns meglepő kölcsönhatásának eredményeképp Misi ismét az érettségije reggelén találja magát. Miközben a reggeli tévéshowban a Ricsárdgír frontembere karattyol, a nagyi embertelen adag bundás kenyérrel traktálja, Misi előtt nyitva a lehetőség, hogy jobban intézze a dolgait, mint első alkalommal. Hátha összejön az érettségi, megszerzi Jankát és nem történik meg a baj sem.

Erdős Lili és Bálint Előd

Időhurkos filmből persze van bőven – a Bill Murray főszereplésével készült Groundhog Day, a Happy Death Day vagy a szintén tinikről szóló, de végtelenül idegesítő Project Almanac egyaránt az időutazás „mi lett volna, ha” ötletére épül, de a Zanox nem csupán ennyi.

Több zsánerre is rájátszik, de mindegyiket határozott lendülettel tolja el magától.

Nem sci-fi, bár cselekményének mozgatója egyetlen fantasztikus elem. Nem thriller, pedig szarvasölő késsel hadonászó éjszakai Predátorral indul. Nem akar nemzedéki vagy közérzetfilm lenni, pedig adná magát, hogy portrét rajzoljon a tizenéves korosztályról, akik között egyre gyakoribb a szorongás és a klasszikus drogok helyett a tabletták túlhasználata.

A trash iránti vonzódásról árulkodik, hogy Bozai József a maga klasszikus stáblistahangján minden feliratot felolvas, ami csak a néző szeme elé kerül. (Kicsit fárasztó poén, majdnem olyan rossz, hogy már jó. Az Arizonai ördögfióka egyik momentuma jutott róla eszembe, amelyben szintén Bozai József egy falfirkát olvasott fel tekintélyes hangján az angolul nem tudóknak: „Fing”.)

Kopott, költségtakarékos megjelenése miatt lehetne exploitation film, de szűkös, 67 milliós költségvetése ellenére sem köt kompromisszumokat. Elkerüli, hogy klasszikus vígjáték legyen, elkerüli a sulifilmek kliséit, a romantikus szál pedig sokkal életszerűbb és átélhetőbb, mint amit mostanában moziban láttam.

Egy interjúból kiderül, hogy Baranyi Benő eredetileg sokkal sötétebb, kockázatosabb cselekményt képzelt el – egyik idolfilmje a méltatlanul elfeledett Nyisd ki a szemed volt –, végül több vígjátéki elem került bele.

De milyen is legyen az a film, aminek cselekményét két korty házipálinka indítja el?

Az író ügyes huszárvágással oldja meg azokat a problémákat, amik rendre felmerülnek a Z generáció megjelenítésekor. Hogyan rajzoljuk meg az okostelefonokkal kommunikáló korosztályt, ha a csetelés, az, hogy egy szereplő egy apró kütyü felett görnyedve mosolyog és pötyög, nem néz ki jól filmen? Mintha a pálinka és gyógyszer kombótól a cselekmény környezete is alternatív idővonalon helyezkedne el. Ahol egyszerre vannak hasas monitorok és okostelefonok, nullás, tízes és húszas évek, de még sok van vissza a Kádár-korból is. Egyszerre szól a Gustave Tigertől Senki se tenger, a Belmondótól a kedvesen lötyögő Mikor és a Viva TV ízléstelen aranykorát idéző (de itt mégis jól működő) Hajnal a Groovehouse-tól. A Zanoxszal mindenki talál horgonypontot, aki nosztalgiázni akar, de pont ezért nem lesz belőle olyan nemzedéki film, mint a Moszkva tér vagy a VAN. Nem lesz, ki vállára vegye.

No persze nem is elvárás, hogy az legyen.

A magyar filmek hagyományosan két halmazba pakolhatók. Az egyik az importált műfajoké, az amerikai mintára készült romkomok, thrillerek, akciófilmek, amik itt játszódnak, de mégsem köztünk. A másik a szerzői filmek halmaza, többé-kevésbé vallomásos hanggal, társadalmi üzenettel vagy kritikával. A Zanox pedig egyik sem egészen.

Felismerjük Dunaújvárost (a másik forgatási helyszín Komló volt), de a film nem utal rá, pontosan hol vagyunk. Felismerjük a magyaros toposzokat – a bundás kenyerből álló egyszerű reggelit, a kínos angolórákat, amikre ki tudja, mi szükség van, ha egyszer a Nyugat olyan távolinak látszik, és felismerjük a házi pálinkát is, aminek az összetevőire jobb nem rákérdezni. Ezek az ügyesen elültetett motívumok ismerőssé, könnyűvé, azonosulhatóvá teszik Baranyi Benő filmjét. Ahogy az az árnyalt, finom humorérzék is, ami szinte minden jelenetben észrevehető. Az író inkább merész képtársításokkal és abszurd szituációkkal ér el hatást, mintsem csattanós párbeszédekkel.

A filmkészítők előnyükre fordították a szűkös költségvetést. Gajdics Dávid operatőr úgy alkotott szép kompozíciókat, hogy hosszú, látványos snittekre nem mindig volt lehetősége. Jók az akciójelenetek, bármilyen szerényen is valósultak meg. Ez nem a Mission: Impossible, de mikor a „Szolgálunk és védünk” szlogennel felmatricázott Skodák megjelennek, és a helyzet már-már reménytelennek tűnik, az ember tényleg úgy érzi, ez akár itt és most, vele is megtörténhetne.

Bálint Előd

A főszereplő, a fiatal udvarhelyi színész, Bálint Előd kisebb átalakuláson megy át Misiként. Félszeg, ügyetlen fiúból „hőssé” válik, de ehhez nincsen szüksége fodrászra meg eldobott karcsiszemüvegre, megoldja színészi eszközökkel. Erdős Lili meg pont olyan lány, akibe az ember gimiben szerelmes volt, egyszerű, életszerű. (Az elmúlt évek népszerű tinisorozata volt az Euphoria, amiben agyonfestett, irreális ideáloknak megfelelő lányok játszották a gimnazistákat, no, ez pont az ellenkezője.)

A felnőttszerepekben egyetlen túlhasznált, igazán népszerű színésszel sem találkozunk, és ez nem is baj. Az orvost játszó Hatházi András az utolsó negyedórában még egyszer meglepi a nézőt. Dráfi Mátyás – a Komáromi Jókai Színház színésze, egykori igazgatója, ez az első filmje – hitelessége meg nem a maszkmester által felrakott borvirágos orron múlott az öreg alkoholista szerepében. A Pécsi Nemzetiből és Szabó István-filmekből ismert Sólyom Katalin brillírozik Misi nagyanyjaként. „Ritka szar. Ezt isszátok?” – kérdezi a pálinkát megkóstolva, tökéletes arccal, tökéletes hanglejtéssel.

A Zanox nyolcvanöt perce könnyen elrepül. Az utolsó jelenetek meg egyszerre viccesek és a vígjátékműfaj paródiái. Hiányérzetem nem volt utána, de azon elgondolkodtam, van-e felelőssége az írónak, ha olyan témába kap bele, mint a pánikbetegség és a szorongás.

Egy-két kritika felrótta, hogy az utolsó jelenetben az alkotók bagatellizálják a mentális betegségeket. Azt üzenik, megoldásnak elég, ha az ember végre mer élni, megközelíteni a lányt, aki tetszik. Azt sem bontja ki a történet, mi lett a főhős családjával, miért a nagymamájával él és miért kezdték el pszichiátriai gyógyszerrel tömni. Ha a cselekményben vannak is lyukak, szerintem tévedés ilyesmit számon kérni egy vígjátékon. Ezzel azt implikáljuk, hogy bizonyos dolgokkal viccelni csak sűrűn lábjegyzetelve lehet. Ha mindezek bekerültek volna a forgatókönyvbe, már másik alkotásról beszélnénk, és biztosan nem erről a műfajról.

Ugyanez vonatkozik a társadalomrajzra is. Ez nem az a történet, aminek a végén a főhős lekoccol Párizsba, mert a vidéki, lepukkant iparvárosban kilátástalan az élet. Ha valamit üzen a film, csak annyit:

gyógyszert pálinkára, pálinkát gyógyszerre ne.

Lehet, hogy emiatt nem marad igazán emlékezetes film, de rendezői debütnek kifejezetten erős.

Képek: NFI