Az életrajzokat, méghozzá a befejezetteket mindig is kinyilatkoztató műfajnak tartottam. És persze bizonyos pontjaikon és összességükben egyaránt szívszorítónak is. A lezárt élet története ugyanis többet mond mindenféle elvi nyilatkozatnál, de még az elhunyt önmagáról alkotott képénél is (amit persze utólag néha már nem lehet megismerni). Tudom, mint minden, amit valaki leír valaki másról, az életrajzok is tartalmaznak vitatható véleményeket: a szubjektív elemet nem lehet tökéletesen kiküszöbölni. Az élettények, a ...tól ...ig-ek, a számok, a tartózkodási helyek, a jelenlét bizonyos eseményeknél, az események egymásra és sokszor egymásból következése mégis a sors vonalát rajzolja ki, amellyel szemben sokszor tehetetlen ugyan az ember, de attól még egészen övé az és éppen az a sors. A tények hálójában, labirintusában mégis mindig kitapintható, aki egészen ő maga volt. Sokszor az, aki lenni akart, de nem lehetett; vagy az, aki megrögzötten, mindenféle körülmény ellenére volt és lenni tudott.
Az életrajz műfajának ezek azt erényei különösen is kidomborodnak Eörsi László könyvében, és ennek az az oka, hogy nagyobbrészt a tényekre szorítkozók, sőt néha kopogósan szenvtelennek tűnnek. Az ítéletek ismertetésénél azonban kitűnik, hogy a szerzőnek mindről jól indokolható, alapos kutatásokra támaszkodó véleménye van, az összes méltánytalanságra, igazságtalanságra és aljasságra felhívja a figyelmet, és csak akkor hallgat, ha ezzel többet használ az elhunyt emlékének, vagy ha úgy gondolja: mindaz, amit addig leírt róla, már éppen elegendő volt az árnyalt összkép kialakulásához.
„Irgalomnak helye nincs” – a cím kétféleképpen is értelmezhető. Az első esetben arra hívja fel a figyelmünket, hogy a jogi procedúra lefolytatóit és az őket bábuként irányító, teljesen amorális politikai hatalmat a bosszú szándéka mozgatta, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a hasonló lázadások, a demokratikus értékek melletti kiállás, az igazság lidérces óráinak visszatértét megelőzze, uralma alapjainak teljes abszurditását pedig eltakarja. De úgy is érthetjük az irgalom hiányát, hogy miután „kiterítenek úgyis”, az utókor sokszor felületes vagy rosszindulatú ítéletének kitéve már teljesen védtelenek vagyunk: megkapjuk a magunk bélyegét, skatulyáját, aztán mindenki egy pillanat alatt, a legkisebb bizonytalankodás nélkül továbblép, sőt talán még büszkék is magukra, hogy egyáltalán hajlandóak voltak átgondolni, kik voltunk-lehettünk.
Megrázóan elgondolkodtató ez a könyv azért is, mert a szó köznapi értelmében nem is könyv.
Inkább urnafülkesorra emlékeztet, amelyen végighaladva egyéni sorsokra tekinthetünk vissza. Leélt életekre, amelyeknek mind megvolt a maguk logikája.
Amelyek mintha vakondjáratokban haladtak volna egymás mellett, és önmagukon túl semmit sem jelentenének. Ám mind ki voltak téve valamilyen legyőzhetetlen és megfejthetetlen áradásnak, amelynek a sodrásába kerültek, amely ide-oda dobálta, magával ragadta őket. Nem volt menekvés. Mindenki csak a maga életét élheti, ám soha nem lehet fölötte tökéletes kontrollja. És noha mindenki egyénileg „gazdálkodik” az életlehetőségeivel, az az élet(világ), amely körülveszi, sokszorosan meghaladja az övét, és bizonyos történelmi pillanatokban mintha atomjává tenné a történéseknek. Amelyekben ő is jelen van, bűnöket vagy jótetteket hajt végre ugyan, de valójában a történelem cselekszik.
Nem egy népítéletben részt vevő, azaz gyilkosságot elkövető vádlott mondja azt a könyvben, hogy ő csak azt tette, amit a többiek; azt, amit mindenki akart (volna), hogy a forradalom logikájából és lendületéből szinte automatikusan következett a bűntény. És minden iszonyunk ellenére valóban érzékeljük a különbséget valamilyen „magánbűn” és az efféle, kifordult időkben elkövetett bűncselekmények között.
És itt valami lényegihez érkeztünk. Nincs abszurdabb, mint a valóság, és talán elképzelni sem lehet annál abszurdabbat, ami az 1956-os forradalom után igazságszolgáltatás címén történt Magyarországon.
Azok ítélkeztek, akik kiszolgáltatták az országot egy idegen hatalom megszállásának, és azok bűnhődtek, akik a függetlenségéért küzdöttek. Azok ítélkeztek, akik eltiporták a szabad gondolatokat, és azok bűnhődtek, akik a legelemibb emberi, politikai értékek mellett álltak ki.
Az ítélkezők nagyobb bűnösök voltak az elítélteknél, sőt az ítélkezési folyamat maga is bűnök egymásra halmozása volt. Arról már nem is beszélve, hogy – mint például Szilágyi József hangsúlyozta – a vádlottak padján, ha az egész cirkusznak bármilyen jogosultsága lett volna, mindenképpen ott kellett volna ülnie Kádár Jánosnak is, hiszen november 1-jéig a kifacsart törvényszéki logika alapján „ellenforradalmárnak” kellett tekinteni.
Szintén Szilágyi vallomásából származik ez az egyszerre leleplező, a helyzet abszurditását kinyilvánító és kivételesen emberi pillanatot bemutató részlet: „Kádár János felesége felkeresett bennünket november 2-án, és kezét tördelve kért bennünket arra, hogy tegyünk valamit, mert elrabolták a férjét az oroszok. Én elkezdtem kihallgatni az embereket őelőtte, és az asszony sápadtan vette tudomásul, hogy nem elrabolták, hanem egész másról van szó. De fel sem merült az agyunkban, távol állt tőlünk, hogy Kádár Jánosnak a tevékenységéért esetleg a feleségén is bosszút lehetne állni. Vigasztalgattuk, hogy próbáljon megnyugodni. Helyet keresünk neki a Parlamentben, lefektettük, ott maradt egész éjszaka.”
Mint a leírtakból kiderül, a Kádár házaspár éppúgy „viharba került” akkor, mint mindenki más. És mint Huszár Tibor Kádár-könyvéből tudható, a szovjetek valójában nem „elvtársilag invitálták” Kádárt, hanem elrablásként hatóan, a véleményét nem kérdezve, egy szál öltönyben szállították el a Szovjetunióba. Ő pedig először annyira nem értette a helyzetet, hogy amikor Hruscsovék elé vezették, a forradalom mellett kezdett érvelni.
Fokról fokra vezették rá, hogy fausti alkut ajánlanak neki: a forradalom eltiprójának szerepét jelölték ki a számára.
Még ő, a Rákosi-rendszeren edződött, a politikai boszorkánykonyhában amúgy rutinosan szakácskodó politikus sem látott tisztán. Így aztán teljesen életszerűtlen volt az átlagemberektől elvárni, hogy értsék, mi történik az országgal, és képesek legyenek megállapítani, hogyan viszonyul a tegnapi igazság a maihoz. Az információkhoz való korlátozott hozzáférés és az időtényező egyaránt ebbe az irányba tolta a tömegeket.
Mondják, hogy azért nem lehet bölcsen élni, mert mindig előbb kell cselekedni, és csak utána lehet rajta elgondolkodni. Még békeidőben sem tervezi meg senki pontról pontra, mit fog egy bizonyos napon csinálni, hanem az események sodrában dönt. Akkor viszont nem teheti meg, hogy ne döntsön: amikor egy helyzettel szembesül, valamilyen választ mindenképpen adnia kell rá.
Választhatja azt, hogy nem választ: az is választás. Megpróbálhat kimaradni mindenből, de közvetve a kimaradásával is befolyásolni fogja az eseményeket. Ám egy olyan kataklizma esetében, mint az 1956-os forradalom volt, a döntéseket sokkal gyorsabban kell meghozni, és a következményeik sokkal súlyosabbak, mint egyébként. Egészen megdöbbentő, hogy a könyv szereplőinek nagy része, noha csak „arra jár”, belekeveredik az eseményekbe, véletlenül kerül egy bizonyos helyszínre, azonnal elköteleződik a forradalom mellett, és önfeláldozóan, sokszor az életét is kockáztatva, annak esetleges elvesztését a magasabb cél érdekében bekalkulálva segíti a közös küzdelmet. Mert nem tud kimaradni, mert a forradalom, a történelmi pillanat eufóriája magával ragadja.
És az is bámulatra méltó, ahogyan bizonyos szereplők még vádlóik előtt is hűek maradnak a szent tapasztalathoz: hiszik, hogy helyesen döntöttek, mert mindaz, ami mellett elköteleződtek, szükséges a jó élethez. Hogy ami addig körülvette őket, emberhez méltatlan volt, és erkölcsi kötelességük volt ellene tenni. A forradalom napjaiban sokszor szinte alig iskolázott résztvevők ítélték meg a helyzetet tökéletesen, és bűnözői múltúak bizonyultak a legkiválóbb jelleműeknek. Mintha ez valami nagy vizsga lett volna, amely mindenkit színvallásra, legbenső énjének kinyilvánítására kényszerített. Sokszor pedig mintha a legjobbat hozta volna ki mindenkiből. Olyan is előfordult, hogy aki pár nappal korábban még lincselt, betegápolóként állt helyt. Sokan pedig heteken át alig aludtak, koffeintablettákon éltek: biológiai állandóknak is ellentmondva engedelmeskedtek a nagy közös akarásnak.
A könyv sok-sok életrajza kezdődik azzal, hogy a későbbi halálraítélt vagy nem ismerte a szüleit, vagy korán elvesztette őket, vagy menhelyre adták. És aztán általában az ő családi élete sem harmonikus: gyakoriak a válások, az újraházasodások. Talán nem puszta találgatás, amikor a forradalmárok odaadását a nagy családhoz, nemzetükhöz való tartozás euforikus élményével magyarázzuk. A hideglelős örömnek, amely annak szólt, hogy életre-halálra szükség van rájuk, hogy végre egészen elfogadó, őket a síron túl is magáénak valló közösségükre találtak.
Nyitókép: 1956. Fotó: Fortepan/Horváth József
