Egy nem-építő építész esetében nehezen megfogható az életmű-kiállítás jelentése. Yona Friedmannak sohasem készült el egyetlen épülete sem, mégis nagy hatással volt a XX. század építészetére. Már az 1950-es években, jóval a Római Klub jelentései és a modernizmus fejlődés-őrületének megkérdőjelezése előtt kijelentette, hogy az ember túl sokat épít, és ez beláthatatlan veszélyekkel jár. Nagyon korán ráérzett a bolygót kisajátító emberi terjeszkedés határaira és a várható következményekre. Ember és természet között egységet hirdetett, alázatot és alkalmazkodást. Lebegő városokat tervezett a történetileg kialakult városok fölé ? a kiállításon láthatjuk a Tel-Aviv, Monaco, Gibraltár, New York fölé szánt város-szerű hidakat ?, ahol a kulturális értékek megőrzése mellett a gyorsan szaporodó lakosság úgy tudja formálni a saját környezetét, ahogy neki a legmegfelelőbb. Újraalkotta az építészet fogalmát, olyan radikális módon, ahová csak a legutóbbi esztendőkben, a környezeti és társadalmi krízisek hatására jutott el a világ építészeti gondolkodása. Ha Yona Friedman tanításai nem csupán néhány elszánt követőjében fogantak volna meg, már sokkal előbbre tartanánk a válsághelyzetek megoldásában. Talán kimondhatjuk, hogy Friedman talált rá először a fenntarthatóság komplex kérdésére.
A Ludwig Múzeum kiállítása tehát nem Yona Friedman alkotásait mutatja be, hanem az elveit. Erős Nikolett és Somogyi Hajnalka kurátorok a víziókat térbeli víziókkal jelenítették meg. Gigantikus állványszerkezet érzékelteti a tér szintjeit, a friedmani ?ville spatial?, azaz lebegő város dimenzióit. A mennyezetről egy több szintű hálózati rendszer függ Európának a padlóra felvitt térképe fölött, ez mutatja a Friedman által javasolt gyorsvasút-rendszert, amely Európát egyetlen összefüggő várossá alakítja. Már a hatvanas években rájött ugyanis, hogy a város lényege a kommunikációs és közlekedési kapcsolatok hálózata, ilyen értelemben egész Európa egyetlen megastruktúrává alakítható, miközben a helyi karakter nem sérül, nem rendelődik alá egyetlen irányító elvnek.
Óriási modellező asztalokon, újrahasznosított csomagolóanyagokból építheti tovább bárki azokat a maketteket, amelyek Friedman csináld-magad városi egységeit modellálják. A falakon kinagyítva azokat a használati útmutatónak szánt képregényeket is végigböngészhetjük, melyekkel Friedman az építést közösségi aktussá tette, beavatva mindenkit a legegyszerűbb statikai, fizikai és anyagtechnológiai fogásokba, amelyekkel megépíthető a saját lakóegység. A kiállításon egy többszintes közösségi kert is működik, esővízből nyert mosogatóval és öntözőrendszerrel ? hiszen Friedman szerint a jövő egyetlen esélyét az önellátó és szorosan együttműködő közösségek jelentik.
A tárlat összességében inkább egy hatalmas játszócsarnoknak mondható, ahol a fizikai tapasztalás az ideák megértésének módja: nem csupán látni és megérteni lehet ezeket a város- és közösségtervező eszményeket, hanem részeivé válni Friedman elemekből szerelt város-terének, benne mozogni, együtt rezegni a mobil életformának megfelelő mobil építészet ideáival. A hátsó termekben megjelennek az eredeti Friedman-rajzok, fotók és egy vele készített portréfilm, a falakon Friedman kézírásával olvashatjuk az egyes termekben kiemelt fogalmakat, de Friedman szellemi építményét a legtökéletesebben mégiscsak a kurátorok és segítőik ? Philippe Rizzotti és építészcsapata, valamint magyar önkéntesek ? által komponált térszerkezetek hordozzák. Ezekből érthetjük meg Friedman kiindulópontját, a mobil életformának megfelelő és a környezettel összhangot tartó, katasztrófák után és békeidőkben egyformán alkalmazható mobil építészetet.
