„Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog.” Így ragadta meg Szigethy Gábor a festő önéletrajzi kötetének előszavában, hogy miért is annyira kedvelt Csontváry: műveinek csodálatos színvilága és a különleges fényhatások mindenkit lenyűgöznek.
„Mit csinál, hisz maga festőnek született?!” – kiáltott fel Csontváry iglói gyógyszertári principálisa, amikor egy vénypapírra készült skiccét meglátta. A dicséret hallatán gondolataiba merült Csontváry kinyilatkoztatást vélt hallani: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél...” Bevallása szerint ekkor határozta el, hogy festő lesz. Hamarosan Rómába utazott, hogy élőben tanulmányozhassa Raffaello művészetét, de nem találta meg az általa keresett „élő természetet”. Húsz évet adott magának arra, hogy beteljesítse a jóslatot. Mindenekelőtt gácsi patikusi munkájával megteremtette a biztos anyagi hátteret, majd tizennégy év után elindult, hogy beváltsa küldetését.
Csontváry Kosztka Tivadar: A Jupiter-templom romjai Athénban
Münchenben beiratkozott Hollósy Simon szabadiskolájába, ahol a naturalista kifejezésmódban megtalálta a maga által napútnak nevezett plein-airt. Karlsruhéban és Párizsban is folytatott tanulmányokat, de a szabadrajzi lehetőségek hiánya miatt hamar felhagyott velük, és ezután már csak saját festészetére koncentrált. Élete utazásokkal telt, mindenütt a motívumot, a napszíneket, a színfokozatokat, a fényeket kereste, hogy elérhesse a világ ábrázolásának teljességét. Ráadásul különös vonzalmat érzett a mennyiségi dimenziók, vagyis a minél nagyobb méretű festmények megalkotása iránt. Inspirálta a nagy motívum keresése is: rendszeresen az adott helyszínekről készült képeslapok ábrázolását „másolta le”, a leglátványosabb nézőpontokat kereste.
Festményeit alaposabban megfigyelve megállapítható, hogy rajztudása egyáltalán nem hibátlan, főleg az emberábrázolás terén található hiányosság, de színhasználata páratlan. Szavai szerint a napszíneket kutatta, végigkísérte a nap útját hajnaltól alkonyatig, gyűjtötte a színfokozatokat. A színskála minden színe szerepel festményein, csak mindegyiken másik játssza a főszerepet. A taorminai görög színház romjait a világ legszínesebb napút-festményének, míg a Baalbeket a világ legnagyobb napút-motívumának nevezte. Képei nem tarkák, hanem komplexen színesek, a színek arányosan kikevertek, gyakran úgy érzi a néző, hogy maga a festmény világít, ő maga a fényforrás. Pontosan ez az, amiért annyian lelkesednek Csontváry festészetéért: a múzeumi programokra pillanatok alatt elfogynak a jegyek, a kiállítása legalább annyi nézőt vonz, mint a világhírű külföldi mestereké.
Csontváry nem illeszthető bele egyetlen művészeti irányzatba sem, de talán éppen ezért is olyan vonzó.
Csontváry Kosztka Tivadar: Ablaknál ülő nő
A besorolás híján nincs is hivatalos elvárás festményeivel szemben, mindenki élvezettel merülhet el a színek birodalmában. Festményei – korábbi hányatott sorsuk ellenére – a legtöbbet reprodukált magyar alkotások közé tartoznak, mindenki számára ismerősek. A Szépművészeti Múzeum jelenlegi tárlatához fogható összefoglaló kiállítás 1963-ban volt utoljára, akkor is a Szépművészetiben, de most első alkalommal a múzeum impozáns Ión-Pergamon termében. A terem hatalmas felületein új életre kelnek a jól ismert alkotások: a Baalbek, a Magányos cédrus vagy a Jeruzsálemi panaszfal végre méreteihez méltó helyszínre került. A tárlat tágassága pedig azt is lehetővé teszi, hogy a festmények részleteiben is elmerüljön a látogató: a hatalmas képeken számtalan érdekesség, szépség rejtőzik, ami egy szűkebb térben nem is tűnne fel. Mint ismert, Csontváry művészeti hagyatéka majdnem az enyészeté lett: Gerlóczy Gedeon, a festő egy távoli rokona vásárolta fel a festményeket, teljes nagyapai örökségét rájuk költve. Egyébként fuvarosok szerették volna a vásznakat megszerezni, olyannyira értéktelennek tartották a műveket. Gerlóczy a teljes enyészettől mentette meg Csontváry életművét, és haláláig, 1975-ig küzdött a festő elismertségéért.
A Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításaihoz kapcsolódóan rendszeresen megrendezi a Múzeum+ programját. Ezúttal természetesen Csontváry művészete került a középpontba. Az elengedhetetlen tapas- és borkínálat mellett a Fine Arts Jazz Group sokadszorra színesítette zenéjével a programot. Az esti workshop ezúttal Csontváry művészete által ihletett akvarellfestés lehetőségét kínálta az érdeklődőnek.
A Nap-útjai
Az elmaradhatatlan, izgalmas tárlatvezetések, előadások és kerekasztal-beszélgetések mellett különleges performansz is született az est folyamán. A Bionard Studio rendezésében Szőke Péter Jakab és Verebélyi Diána állított a taorminai görög színház romjainak élő emléket: a nézők szeme láttára, pár perc alatt varázsolódtak Csontváry emblematikus alkotásának színei az óriás vászonra. A kisszebeni születésű festőzseni nem csupán a képzőművészeket ihlette meg: Bellák Gábor művészettörténész remek előadását Borbély Mihály szaxofonművész improvizációi színesítették.
Csontváry művészete a II. világháború után kezdett ismertté válni, 1949-ben a Külügyminisztérium francia meghívásra a követségen állította ki öt nagyméretű alkotását, amelyeket Picasso és Chagall is megnézett. Ekkor hangzott el Picassótól a híressé vált kijelentés: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak.”
A Talpig magyar podcast Csontváryról szóló adása meghallgatható itt:
Forrás: Szabó László: Csontváry (A Magyar Festészet Mesterei sorozat 12.; Kossuth Kiadó)
A nyitóképen Csontváry Kosztka Tivadar Tavasznyílás Mosztarban című festménye.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
