Czene Béla elképesztő árnyaltsággal ragadta meg a kort, amelyben élt. Legyen szó akár a korai, szocreál munkáiról, akár az érett, retró hangulatot árasztó képeiről, az első benyomás az alkotásaival kapcsolatban, hogy ezek őriznek valamit a Zeitgeistből. Ha kronológiailag sorba állítjuk a munkáit, akkor az is világossá válik, hogy miként alakult itthon az emberek hozzáállása a világhoz, a közvetlen környezetükhöz és saját magukhoz.
Ahogy haladunk az időben, Czene festményei arról is árulkodnak, hogyan változott meg az egyének szabadságfoka, hogyan tárult szélesebbre a perspektívájuk a fokozatosan beszüremkedő nyugati hatásoknak köszönhetően.
Ugyan alig több mint két évtized különbséggel készült a Páris ítélete és a Budapesti körkép, az általuk lefestett világ mégis szinte fényévekre van egymástól. Az antik hagyományokat is felhasználó mű természeti környezetet fest le, amelybe az alakok merev tartásban, szinte szoborszerűen vannak belekomponálva. A mellette álló két festményhez hasonlóan itt inkább falusi, népi jellegű jelenetet látunk. Míg a kisebb munkákon krumpliszedők és arató emberek dolgoznak, addig itt a háttérben szőlőt művelnek. A Budapesti körképen ezzel szemben nagyvárosi pillanatképek elevenednek meg. A szokatlan képkivágások érzékeltetik a budapesti utcákon hömpölygő tömeget, az elrévedő tekintetek pedig az individuumok önmagukba zárkózását fejezik ki.
Czene jó érzékkel és nagyon pontosan vizualizálta az adott kor vagy időszak milliőjét.
A korai munkákon látjuk, hogy a falusi emberek miként élik a mindennapjaikat, tetten érhető a vidéki élet lassúsága, csendessége. Majd a kommunista párt totális uralma alatt készült szocreál művek ideologikus, didaktikus hangvételéből lehet sejteni, hogy a hatalomnak milyen téma- és stílusbeli elvárásai voltak a művészek felé. Ez az időszak Czene művészetében mélypontot jelentett. Az ekkor készült művek jelentősége azonban nem elhanyagolható, hiszen kordokumentumként nüansznyi finomsággal tárják elénk a kor abszurd légkörét. A Hikádi Erzsébettel közösen festett, A kazincbarcikai erőmű építése például a munkásosztály vezető szerepét és az ország dübörgő erejű fejlődését jeleníti meg. Ma már mosolygunk az ilyen kompozíciókon. De pontosan érezzük azt is, hogy mit jelentett megfesteni ezeket a műveket abban az időszakban.
Óriási ellenpontot jelentenek ezzel szemben a következő teremben található festmények, amelyek az utazás toposza köré épülnek. Az olasz urbánus környezetben megjelenő tömegek, a nyugati világ hangulatát megörökítő képek a kádári konszolidáció egyre növekvő szabadságfokáról tudósítanak. A felszabadultságról, kikapcsolódásról mesélnek a balatoni jeleneteket megörökítő képek is.
És innen jutunk el a presszók világáig.
Czenét elvarázsolta az egyre népszerűbbé váló mulatók és kávézók mikrokozmosza.
A divatosan öltözködő, nyugati mintákat követő fiatalok unott arccal bámulnak és múlatják az időt ezeken a kompozíciókon. Az arcukra írt egykedvűség éles kontrasztot alkot a bujának ható, retró hangulatú kulisszákkal. Ezek festmények jellegükben igen hasonlítanak Lautrec munkáihoz, amelyekben a párizsi mulatók, kuplerájok, éjszakai bárok világa elevenedik meg. Czene képein azt látjuk, ahogy a szereplők próbálják élvezni az élet apró örömeit, de a kor még nem engedi, hogy teljesen önfeledtek és felszabadultak legyenek.
Azonban ezeken a képeken már igen nagy hangsúlyt kap a kor divatja, szokásrendszere, tárgykultúrája.
Czene előszeretettel ábrázolta a szép és divatos nőket, amelyek egyszerre képviselik a kor szépségideálját és hordozzák magukban a szépség ideáját. Mert ebben Czene alakjai semmit sem változtak az idők folyamán. A művész által ábrázolt nőalakok ugyanis mindig megjelenítenek valamiféle időtlenséget, örökkévalóságot, éppúgy, mint a klasszikus görög szobrok. Czene jelzi azt is, hogy bár a szépség sokféle formában megjelenhet az adott kortól és divatirányzattól függően, immanenciája állandó.
Aktjainak erotikus hangvétele kétségtelen, ugyanakkor ezek az alakok a klasszikus antik hagyományokból is táplálkoznak.
Ez leginkább a Kieselbach Galéria leghátsó termében érhető tetten, ahol negyvenhét nő szerepel egymással összefűzve a falakon. Ezek a hol meztelenül, hol divatos ruhákba öltöztetett női alakok egyszerre árasztanak magukból valamiféle fülledt szexualitást, ugyanakkor mégis olyanok, mint az időtlen szépség megtestesítői.
A modern ember, a pesti nő sokféle típusa jelenik meg ezeken a falakon. Külső megjelenésüket a kor fogyasztási szokásai, az öltözködés és az aktuális divat, a gyorsan változó világ befolyásolják, ugyanakkor még őrzik magukban Botticelli Vénuszának örök báját.
Ezek a figurák Czene életet átitató bujaság iránti figyelméről is tanúskodnak. Az alkotó nemcsak a szépség, a hibátlan elegancia iránt vonzódott, hanem a festészethez is érzéki módon közelített. A színekkel való játék, valamint a felületek megmunkálása is erről tanúskodik. Freskószerű hatást ért el a pasztózus rétegek elkenésével, máskor pedig zsilettpengével kaparta meg a felületet, amivel dimanikussá tette a képet. Olykor az éles körvonalak képregényszerűvé teszik a műveket, máskor pedig a mintázatok hangsúlyozásával érdekesen szecessziós hangulatot varázsolt.
Czene Béla nemcsak krónikása volt egy olyan kornak, ahol a szabadság különböző szinteken jelent meg, hanem képes volt megmutatni azt is, hogy a szépség micsoda mélységekben itatja át a mindennapjainkat.
A Czene Béla: A valóság szerelmese című kiállítás a Kieselbach Galériában július 6-ig látogatható.
Fotók: MTI/Szigetváry Zsolt
